George Lynch – KXM – Nincs megállás
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a rockzene egy ideje ismét abba a ciklusba lépett, ahol az ismert, és korábban különböző formációkban már komoly nevet szerzett zenészek által alkotott alkalmi csoportosulások, úgynevezett szupergroupok kiválóan prosperálnak. A Flying Colors, a The Winery Dogs és az Adrenaline Mob szekere például jobban nem is futhatna, ám akadnak olyan társulások is, melyekre valamiért kevesebb reflektorfény esik. Ilyen például a Korn-dobos Ray Luzier, a King’s X-frontember Doug Pinnick és a hajdani Dokken / Lynch Mob-gitárhős George Lynch fémjelezte KXM projekt, mely kimondva-kimondatlanul a legizgalmasabb, legeredetibb muzsikát produkáló összeállítás mind közül. A trió tavasszal megjelent második lemezén is azt mutatta meg, amit az elsőn, vagyis, hogy milyen a kompromisszumok teljes figyelmen kívül hagyásával megírt, őserejű, időtlen és virtuóz rock. A Scatterbrain-album ambiciózus, szerteágazó és roppant merész dalairól az egyik fő letéteményes, a lassan négy évtizede ugyanolyan félelmetes invencióval és tűzzel játszó gitárpróféta, George Lynch mesélt magazinunknak, aki természetesen nem kerülhette el a KXM-mel párhuzamosan futó többi projektjére vonatkozó kérdéseket sem.
Nemrég jöttetek ki a kettes KXM-albummal. Hogy látod, milyen lett ez a korong?
George Lynch: Nos, a KXM világát nagyban meghatározza az mód és hozzáállás, amivel viseltetünk itt a zene irányába. Ez a zenekar az ösztönösségről, az improvizatív zeneszerzésről szól. Az egész projektben az adott pillanat szikráit használjuk ki. Semmit nem gondolunk ki előre, tehát fiókban lévő, elfekvő ötletek leporolása itt szóba sem jöhet. Ray kimondottan érzékeny erre, ha azt hallja, hogy valami előre megírt dologgal áll elő az ember, azt azonnal elkaszálja. Ahogy az első lemeznél, úgy ezúttal is remekül működött ez a koncepció. A Scatterbrain lemez szerintem sötétebb tónusú és kalandosabb lett, mint az elődje, ugyanakkor megvannak a napfényes pillanatai is. Nyitottabbak a friss dalok, rengeteg hatás ötvöződik bennük, ska, jazz, meg sok minden más. Úgy érzem, hogy a fejlődés egyértelműen tetten érhető az új anyagon, mostanra kristályosodott ki igazán a stílusunk, mostanra értünk össze teljesen, bár a kölcsönhatás már az első korong készítésekor is félelmetes volt. Itt tartunk jelenleg.
Az új dalok számomra arról árulkodnak elsősorban, hogy totális kreatív szabadság uralkodott köztetek a megírásuk idején. Jól érzem ezt?
George: Tudod, amikor először összejöttünk, még nem tudtuk, mi fog kisülni ebből. Nem voltak elvárásaink, egyszerűen adunk egy lehetőséget a dolognak. Egyikünk sem számított arra, hogy ennyire egymásra leszünk hangolódva az első pillanattól kezdve, hogy ilyen jól fog elsülni ez az egész. Nyilván nagyon megkönnyebbültünk, amikor láttuk, hogy ilyen kiváló irányt vesz az együttműködésünk, és ez önbizalmat adott ahhoz, hogy ezúttal még szabadabban állhassunk neki a lemezkészítésnek.
Mennyi idő alatt raktátok össze a Scatterbrain dalait? Ha jól emlékszem, az első lemez elképesztően gyorsan született meg…
George: Az első album tíz nap alatt készült el, az új pedig tizenkettőt vett igénybe. Tizenkét nap, napi tizenkét óra munka. Elég intenzív session volt ez is…
Más zenekarok hónapokat, éveket molyolnak egy-egy lemezanyag megírásával…
George: Mi így dolgozunk, ez a KXM alapvető filozófiája: nincs pre-produkció, nincsenek előzetes tervek, csak bemegyünk a stúdióba, és összejammeljük a dalokat. Úgy hidd el, hogy még a tizenkettedik nap utolsó órájában is írtunk, közben pedig figyeltük a falon az órát, hogy ne fussunk ki az időből. Igazság szerint legszívesebben ráhúztunk volna még egy-két napot, de a helyet már lefoglalták mások, így erre nem maradt lehetőség.
A kémia hasonlóképpen működött köztetek, mint legutóbb?
George: Alapvetően igen, viszont ezúttal sokkal jobb környezetben tettük a dolgunkat. Az első albumnál az történt, hogy kibéreltünk egy házat, és oda cuccoltunk be. Összeraktuk a felszereléseinket, és már bele is csaptunk a történetbe. Gyakorlatilag ott laktunk, miközben dolgoztunk. Ezúttal viszont sokkal ideálisabb körülményeket teremtettünk azáltal, hogy egy komoly, profi stúdióban láttunk hozzá a lemezkészítéshez. Összehasonlíthatatlanul könnyebb dolgunk volt így, végre rendesen hallottuk egymást, miközben jammeltünk, az egész folyamat sokkal egyszerűbben kivitelezhetővé vált így. A Steakhouse stúdióban dolgoztunk, ami tele van fenomenális eszközökkel, olyan keverőkkel, amiken Led Zeppelin- és Pink Floyd-lemezek készültek annak idején. Noha most sem áll hegyekben a pénz a projektre, azért bővebb keretből gazdálkodhattunk, mint legutóbb, így megengedtük magunknak a luxust, hogy tényleg normális körülmények között vehessük fel a dalainkat.
Jóval hosszabb gitárszólókat írtál az új dalokhoz, mint az első anyagon, sokunknak nagy örömet okozva ezzel…
George: Ezúttal úgy voltam vele, hogy ha már a első korongnál nem fordítottam annyi figyelmet a szólókra, amennyit kellett volna, akkor most végre rendesen megcsinálom őket. Tudod, az első KXM-albumnál nem maradt elég idő erre. A szólókat a végére hagytuk, és való igaz, hogy összecsaptam őket, mert nem volt lehetőség komolyabban belemenni az ügybe. Visszatekintve nagyon bánom, hogy akkor így alakult, ezért is volt fontos, hogy a kettes lemez dalaiban kiköszörülhessem a csorbát. Minden időt kihasználtam, hogy foglalkozhassak a szólókkal, amikor a többiek pihentek egy órát, akkor leültem a hangmérnökkel, és elkezdtem összerakosgatni az ötleteimet.
Melyik szólódra vagy a legbüszkébb?
George: Elhiszed, ha azt mondom, hogy már alig emlékszem rájuk? (nevet) Amikor készült az anyag, ezerszer meghallgattam a dalokat, azóta viszont már más zenékkel foglalkozom. Persze van, ami nagyon megmaradt bennem, például az, amit a Noises In The Sky-ban játszom. Az tényleg csúcspont. Pedig eredetileg nem is ezt a szólót szántam ide. Amikor az első változatot készítettem, tovább forgott a szalag, és amit utána vettünk fel, azt hagytuk meg. Amikor visszahallgattam, én magam is alaposan belelkesültem, annyira mágikusnak tűnt az egész, ahogy belesimult a dalba. Szerencsés baleset volt! (nevet)
A Not A Single Word dal szólója hogy született?
George: Nem emlékszem rá… Tudod, a KXM lemez hónapokkal ezelőtt készült, jelenleg pedig két másik anyagon dolgozom párhuzamosan, emiatt az apró részletek kiestek a fejemből. Teljesen máshol járnak a gondolataim zenei értelemben, és ezért elnézésedet kérem, hiszen alaposabban is felkészülhettem volna erre az interjúra…
Semmi gond, akkor térjünk át a hangszereidre, amiket a felvételek idején használtál.
George: Elég sok ESP gitárt halmoztam fel a stúdióban: a Wicked Sensation-grafikás Haji volt az egyik, amibe időközben sustainer pickup került. A mahagóni testű Super V gitárt a sötétebb és melegebb hangzás miatt favorizáltam, akárcsak a Les Paul kópiát. Az ESP Tele kópia pedig elengedhetetlen volt szinte az összes ritmusgitár-sáv felvételénél. A ritmusgitároknál végig két gitárt kombináltam, például a Telét a Les Paullal, így a teljes spektrumot képes voltam lefedni a hangszerek különböző tónusaiból adódóan. A Noises In The Sky riffjeit viszont egy tizenkét húros prototípussal vettem fel, ami különleges ízt adott a dalnak. Számtalan alternatív hangolást próbáltam ki a dalokban, nyitott E-t és G-t, de volt úgy, hogy csak egy-egy húrt hangoltam el fél hanggal, és ezek a trükkök roppant jól működtek.
Az erősítőim közül többek között a régi Soldano SLO-1 volt velem, továbbá egy olyan JCM 800, amit a Bogner modifikált a ‘80-as évek közepén, illetve egy Train Wreck klón. Aztán nemrég találtam egy érdekes állatfajt, a Paul Reed Smith Archon erősítőt, ami annyira bejött, hogy jó pár szólót ezzel vettem fel a lemezhez.
Köztüdottan nagy vintage pedál-mániákus vagy. A board hogy festett ezúttal?
George: Egy öreg MXR 6 Band EQ, egy Keeley Screamer, egy TC Electronic Flashback delay, és egy Radial kórus található benne, no meg a régi Echoplex, és a MuTron Octave Divider 1976-ból, majdnem kihagytam őket. A legjobb az lesz, ha ránézek a boardra, úgyis itt van mellettem: igen, a régi script logós MXR Phase 90 is alapvető fontosságú, ahogy a Strymon Blue Sky Reverb és a Framptone Switcher is, és van itt még egy Digitech Whammy, amivel utólag szoktam színezni. Akad még a boardban egy vintage Dunlop Cry Baby, illetve az egyik legnagyobb kincsem, a kézzel készített Fulltone Deja Vibe, amiből alig készült pár darab. Rengeteg pedálom van, de nyilván még mindig találok olyat, ami még nincs meg, és nagyon kéne: most egy valódi, vintage Dallas Rangemaster Treble Boosterre fáj a fogam! A ‘60-as években készült, és eredeti germánium diódák vannak benne. Eric Clapton, Ritchie Blackmore, Tony Iommi, Jimmy Page, és Brian May is rengeteget használta anno. Gyönyörű darab, a hangja pedig leírhatatlan! Noha treble booster a neve, sokkal több annál, teljesen megváltoztatja a gitár karakterét, mégpedig valami csodás módon.
Visszatérve a KXM dolgaihoz, nemrég Joe Satriani illette elismerő szavakkal az első lemezen nyújtott teljesítményedet. Mit szóltál ehhez?
George: Természetesen örültem, nagyon szép gesztus volt ez Joe-tól. Amikor az embert egy ilyen kiváló kolléga dicséri, az különösen jóleső érzés. Sokkal értékesebb és hasznosabb az ilyesmi a mi szempontunkból, mint bármilyen reklám.
Mit gondolsz, megkapja a közönségtől a KXM azt a figyelmet, amit megérdemelne?
George: Nem is tudom… Jók a kritikáink, az eladások is szépek, érezhetően több emberhez jutunk el a Scatterbrain segítségével, mint a bemutatkozó munkával. Sok interjút adok, szóval érdekli az embereket a KXM. Egyedül az frusztrál, hogy nem vagyunk képesek turnéra menni. Pedig az baromi sokat számítana, de egyszerűen nem megy. Ray annyira be van táblázva a Korn miatt, hogy szinte alig látok esélyt erre. Nem mondom, hogy soha nem leszünk képesek koncertezni, de egyelőre nehezen megoldható ez a feladat. Pedig az emberek látni akarnak minket, ez egyértelmű. Egyre nagyobb a nyomás emiatt rajtunk, de ez természetes. Ha jó lemezekkel építkezel és a közönség is érzi a potenciált, akkor mozdulni kell, fel kell lépni a következő lépcsőfokra. Ilyenkor nem engedheted meg magadnak, hogy otthon ülj. Mindenképpen megoldást kell találnunk erre a problémára. Legalább pár koncertet kéne adnunk Amerika nagyobb városaiban, aztán DVD-n kiadni az egyik bulit, hogy mindenki láthasson minket.
Nemsokára új lemezzel jelentkezel a Sweet/Lynch projekttel, amiben Michael Sweet énekes a társad. Ez az anyag milyennek ígérkezik?
George: Kicsit másmilyennek, mint az első volt. Az első anyag kiválóan sikerült, tipikusan a nehezen überelhető első albumok táborába tartozik. Ezért meg sem próbálunk valami hasonlót csinálni. A friss mű súlyosabbnak és modernebbnek tűnik, technikailag pedig komolyabbnak. Több a csavar a mostani dalokban, ez kétségtelen, hiszen a debütáló lemeznél szándékosan vettük szimplára a figurát. Ez a projekt egyébiránt a KXM totális ellentéte, hiszen itt nincs közvetlen kontaktus a zenészek között, nincs visszacsatolás, egymástól teljesen elszeparálva dolgozunk, csupán e-mailen és telefonon kommunikálunk.
Mi a helyzet a Lynch Mob háza táján?
George: Felvettünk egy új stúdióalbumot és egy koncert DVD-t is, mindkettő kiadás előtt áll. Nyilván nem egyszerre jönnek ki, hanem némileg elcsúsztatva egymáshoz képest. Nyáron újra turnézunk, egyelőre így állunk…
A Dokken tagjaként is futottál egy jó kis kört tavaly ősszel, húsz év szünet után…
George: Itt is hasonló a helyzet: az őszi japán turné több állomását felvettük egy későbbi DVD-megjelenés okán, ahogy a bemelegítő amerikai bulit is rögzítettük ehhez, a dél-dakotai Sioux Fallsban. Ironikus, hogy a Lynch Mob DVD ugyanitt készült… Ehhez a Dokken-anyaghoz írtunk egy új dalt, valamint elkészítettük két régi nóta félakusztikus verzióját, ezek is kiadásra kerülnek a közeljövőben, úgy 2017 végén.
Fogsz még turnézni a Dokken tagjaként?
George: Beszélgettünk erről, de egyelőre semmi sem biztos. Nem alakultunk újjá, mindössze lejátszottuk azt a hét koncertet, amit szerveztek nekünk. Viszont bármi lehetséges ezután is, nem zárom ki a folytatást.
Milyen egyéb projekteken dolgozol jelenleg?
George: Összehoztam egy Abanishment nevű indusztriális alakulatot a Prong-frontember Tommy Victorral és egy Haze névre hallgató programozó sráccal. Roppant izgalmas formációnak tűnik, várom, mi lesz belőle. Aztán van egy Ultra Phonics elnevezésű bandám, ami a Project Nfidelikah folytatása, annyi különbséggel, hogy már nem a Fishbone-os Angelo Moore az énekesünk, hanem Corey Glover a Living Colourból. Van mit csinálnom, nem unatkozom…
georgelynch.com
Danev György
2017. október 27. 19:34