Félszáz év énekkel és gitárral
Sokan kétségbe esnek, amikor elérik a vízválasztónak gondolt ötödik ikszet azt gondolva, onnantól megáll az élet. Ám a kemény műfaj aktív zenészei kifulladásig nyomják a rock and rollt és élik a vele járó életet... A debreceni Pandora’s Box két meghatározó muzsikusa azonban a szolidabb fajtából való, akik továbbra is változatlan lelkesedéssel és energiával teszik a dolgukat. Koroknai „Kori” Árpád énekes, valamint Sándor „Günter” József gitáros amellett hogy több mint negyven éve elválaszthatatlan jó barátok, családszerető, szerény emberek, kiemelkedően tehetséges muzsikusok, akik elégedettek sorsukkal – és ami a legfontosabb, tűzbe mennek a rockzenéért.
Azon túlmenően, hogy Korival éppen idén és együtt ünnepelitek ötvenedik születésnapotokat, alaposan összefonódott a sorsotok. Régi barátságról beszélünk?
Sándor József (Günter): Nagyon régiről. Korán, már az általános iskola második osztályában kezdődött, s elmondhatom, hogy innentől kezdve az egész életünk összefonódott. A zene aztán még inkább összekovácsolt bennünket, s máig töretlen a kapcsolatunk. Nyolcadikosok lehettünk, amikor elkezdtünk közösen zenélni. Képességeiről már az énekórán megbizonyosodtam, zenei ízlésünk pedig abszolút megegyezett: mindketten szerettük a Zeppelint, és azokat a rockbandákat, amelyeknek a zenéje eljutott hozzánk.
Koroknai Árpád „Kori”: Günter személyében egy olyan kreatív és zenei alázattal rendelkező barátra tettem szert és dolgozhatom együtt, amely ritkán adatik meg egy ember életében.
Mindenki Günternek szólít, honnan a német eredetű név?
Günter: Tizenéves koromtól kezdve hátközépig érő hajat viseltem, amit a bevonulás előtt persze le kellett vágatni. Este nyolcig tartott nyitva a fodrászat, háromnegyed nyolckor ültem be a székbe. Utolsó pillanatig húztam, másnap reggel hatra szólt a behívóm. Leszerelésem után nehezen akart megnőni, sokáig rövid hajjal jártam. Nem sokkal a Szfinx zenekarba való visszatérésem után közös fotózáson vettünk részt, ahol Kori, aki egyébként odafigyel az öltözködésemre, rám adott egy napszemüveget és egy bőrdzsekit. Az akkori billentyűsünk rám nézett és felkiáltott: úgy nézel ki, mint egy osztrák kamionsofőr! És azzal elnevezett Günternek... Azóta mindenki így hív.
Ma is aktívan sportolsz. Felmerült, valamikor, hogy a zenei pálya helyett inkább az előbbit választod?
Kori: Pályám kezdetén nem igazán éreztem, hogy nekem valami polgári foglalkozást kellene választanom. Mivel édesapám is focizott, ezt a sportot gyerekkorom óta szerettem. Tíz-tizenegy évesen a Lokiban kezdtem, majd az azóta megszűnt Debreceni Kinizsiben folytattam, amelyet aztán az érettségi környékén egy sérülés és a gerincproblémáim miatt egy időre abba kellett hagynom. Visszatérésem után sok minden megváltozott, és akkoriban alakult Günterrel, valamint Sipos Sanyi barátommal első közös formációnk a Scarabeus. A próbák és az edzések szorításában egyre kevésbé tudtam egyeztetni az időmet, a foci egyre inkább háttérbe szorult, végül a zene mellett döntöttem. Ma heti rendszerességgel testedzésként, kikapcsolódásként – többek között Szabó Krisz billentyűsünkkel – összejárunk futballozni, ezen kívül ugyancsak rendszeres futással tartom karban magam. A rockzenei színpadi jelenléthez elengedhetetlen a jó fizikai állapot.
.jpg)
A futball, mint apai örökség mellett volt-e zenei kötődés is a családban? Kaptál-e valamilyen zenei képzést?
Kori: A felmenők között anyai ági nagyapám egy népi zenekarban első hegedűs volt. Megtiszteltetésnek számított, hogy magyar emberként bekerülhetett a romák közé. Amellett, hogy a zene mindig is érdekelt, a hegedűhöz – nagyapa bárhogy is szerette volna – nem mutattam különösebb affinitást. Viszont a nagyszülők elmondása alapján sokat énekelgettem, a zene irányába tett első lépéséket autodidakta módon Günterrel közösen tettük meg. Ronggyá hallgatott szalagos és kazettás magnók adták a „zenei képzés” alapjait. Már javában tartott a Szfinx-korszak, amikor megérezve önnön korlátaimat, a debreceni zeneiskolába beiratkoztam énekórákra. Később a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat, ahol más tanárok mellett Mohos Nagy Éva operaénekesnőtől kaptam képzést; így sikerült megismerkednem a klasszikus zenével. Két év elteltével aztán kiderült, hogy nem akarok operaénekes lenni. Úgy éreztem, ami ott rám ragadt, az elég a rockzenei területen való boldoguláshoz.
Milyen zenei hatások értek fiatalon?
Günter: A Zeppelin mellett az Iron Maident imádtam, de főképp a hazai zenekarokra koncentráltam. Akkoriban a magyar bandák közül főleg az Edda és a Bikini futott, őket sokat hallgattam. Ezen belül is inkább a gitárzene érdekelt, így figyeltem fel a P. Boxra, és Bencsik Samura. Első sorban a pentaton skálái és fantáziadús megoldásai fogtak meg a játékában, amely nálunk újszerű volt. Az angolszász stílust, futamokat honosította meg. Sajnos az ujjrendjeit, ami a gitározásban fontos tényező nem láthattam, hiszen abban az időben meglehetősen kevés mozgóképanyag készült. Később szerencsém volt, mert Pityitől kaptam saját készítésű archív hangfelvételeket a próbákról, a dalok felépítéséről.
Fiatalkori zenekarok?
Günter: Az említett Scarabeus után a Múzeum zenekar volt az első komolyabb formációm, amellyel AC/DC, Iron Maiden, Thin Lizzy és más feldolgozásokat játszottunk, a későbbi saját nótáink is ebben a stílusban íródtak. Az ottani énekes a dzsessz-rock világából érkezett, jó zenészeket gyűjtött maga köré. Talán tizenkilenc éves lehettem, amikor a Múzeum feloszlása után, s még a honvédségi bevonulásom előtt megalakult a Szfinx, ahol később Kori lett az énekes. Éppen hogy megcsináltuk az első pár nótát, amikor mindkettőnket bevonultattak katonának, így másfél évig szüneteltünk. A Szfinx végeztével Pityi hívására Korival és a többiekkel együtt örömmel mentünk az új P. Boxba.
Kori: A Szfinx zenekarral minden irányítottság nélkül, ösztönszerűen nagyon telibe találtuk az éppen aktuális zenei hullámot. A később jött általános zenei stílusváltás átrendezte a zenei erőviszonyokat, magával sodorva ezt a tehetséges csapatot is, amelynek életem legszebb, legfelhőtlenebb éveit köszönhetem.
Az eredeti P. Box két meghatározó tagja Varga Miki, illetve később Vikidál után mennyire jelentett kihívást az újkori bandában való megfelelés? Hol húzódhat a követési határ, illetve a saját egyéniség kibontakozása?
Kori: Egyrészt mindkét P. Box-énekest nagyon tisztelem, mindketten példaképeim, másrészt tehetségük, teljesítményük elvitathatatlan. Az elején pontosan az jelentette a problémát, hogy a Varga Miki által előadott dalokat „vargamikisen”, a Vikidál-korszak nótát pedig az ő stílusában akartam énekelni. Pityi már az elején leszögezte, hogy egyik énekes bőrébe se próbáljak belebújni, igyekezzem saját magam adni. Ebben igaza is volt, ám a jellegzetes dallamvezetéseket, a dalhoz illő frazírokat nem lehet megváltoztatni. Megegyeztünk abban, hogy az énektémákat nem írjuk át ugyan, ám a régi dalokba muszáj belevinni a saját egyéniségemet. Mire közönség elé kerültünk, addigra kialakultak a nóták végeleges, kompromisszumos, előbb leírt változatai, amelyeket immár a sajátomnak éreztem. Eleinte nehéz volt függetleníteni magam, de sokat segített, hogy gyermekkoromban más előadók nótáit énekeltem. Előbb utánzással kezdtem, majd kialakult a saját énekstílusom. Később az Omenben is jól jött ez a megoldás, ahová Kalapács Józsi, illetve Gubás Tibi után kerültem.
Gitáros képességeidet zeneiskolában fejlesztetted tovább, avagy autodidakta módon tettél szert a tudományra?
Günter: Szegény családból származom, hárman voltuk testvérek. Édesapám korán meghalt, nem volt elég pénzünk zenei taníttatásomra. Tizenhárom évesen, háromszáznyolcvan forintért hitelből vettük az első gitáromat, úgy kuporgattuk össze a havi törlesztő részleteket. Egy kedves barátom klasszikus gitárórákra járt, ő segített elsajátítani az alapokat. Sorra megmutogatta az órákon megismert fogásokat, amelyeket aztán átadott nekem. Előbb az elméletet, majd a gyakorlatot is. Egy éves ujjgyakorlat után, amely a klasszikus gitároktatás és gyakorlat sajátja, áttért pengetősre, amit szintén lemodelleztem tőle, ez már jobban feküdt nekem. A „tábortűzi” dolgokon hamar túljutottunk, inkább a rock műfaj felé orientálódtunk és komolyan fejlődtünk. A zenehallgatás, „lekagylózás”, de főképp a brutális mennyiségű gyakorlás aztán megalapozta a jövőnket.
Miután Bencsiket példaképednek tekintetted, milyen érzés volt az ő gitártémáit játszani?
Günter: Bencsik gitározása megelőzte a korát. Tizenévesen volt szerencsém élőben is megnézni, meghallgatni, elájultam tőle. Érdekes, hogy a korabeli P. Box-nóták gitárstílusa egyszerűnek tűnik, mégis pontosan annyi hangot tartalmaz, amennyi éppen kell. Az említett Samu-féle angolszász gitárstílust manapság nemigen viszik tovább, azelőtt is kevesen követték. Fontosak az ujjrendek, hiszen ha nem ugyanazon a húron fogod le ugyanazokat a hangokat, másképp szólalnak meg. Aki erre a stílusra adja a fejét, nyilván szereti is, különben nem tudja csinálni. Nagyon nehéz Bencsik stílusában játszani, ő maga is rengeteget gyakorolt. Amíg a többiek az öltözőben beszélgettek, ő beült egy sarokba és folyamatosan jártak az ujjai a húrokon. Szólói szinte külön életet élnek, mégis szervesen illeszkednek a nótákba. Hiába próbáltam megfejteni a tudományát, az én szólóm másképpen szól. Az a véleményem, amit ő csinált, a mai napig, 2017-ben is megállja a helyét. Hogy milyen érzés az ő témáit játszani? Egyrészt szeretem ezt a fajta gitározást, másrészt nagy megtiszteltetés, hogy követhetem. A gitárhangzás jellegét megtartom, ugyanakkor a saját ízt beleviszem, ennek a sajátos elegyéből áll össze az újkori P. Box megszólalása.
Mennyit „menekítesz” át Samu gitártémáiból, és mennyit teszel hozzá magadból? Gondolom, mint a legtöbb hangszeres, te is inkább a saját sound kialakítására törekszel.
Günter: Már a Szfinxben is sikerült kialakítanom egy saját hangzást. A P. Boxban ugyanez fejtörést okozott, mert Bencsikék fénykorukban „kihajtott” Marshallt használtak. A gondot egyébként a Hammond-orgona jelentette, amelynek hangtartománya megegyezik a gitáréval, és amely – ha nem figyelsz oda – valósággal lesöpör a színpadról. Sokat kísérleteztem, amíg ki tudtam alakítani azt a gitár soundot, amely a billentyűk mellett is életképesnek bizonyult. Ebben sokat segített az a hangszerbolt, ahol dolgoztam, s, ahonnét a tulaj engedélyével ki tudtam kölcsönözni különböző effekteket. Legalább fél évembe került, amíg megtaláltam azt a lecsupaszított, lebutított eszközt, amely végül minden elvárásnak megfelelt. Rájöttem, ebben a zenében a Hammond miatt nem szabad sok cuccot használni. Az egykori, nyolc-tíz pedálból álló sorból ma már alapvetően kettővel dolgozom. A Marshall egyik jellegzetessége, hogy minden kihallatszik belőle, főleg, ha „ki van hajtva”, így az esetleges hibák is azonnal kitűnnek. Tehát kikísérleteztem a hangzást, ennek eredményeképpen kissé „gainesebb” soundot használok, mint Bencsik, de arra vigyázok, hogy ne a 2017-es, lehangolt „letolt nadrágos” legyen a megszólalás.
A nemzetközi és persze a hazai gyakorlatnak megfelelően, mint frontemberre, rád hárul a dalszövegek írása. Vannak alapelveid, vagy a pillanatnyi hatások érvényesülnek?
Kori: Az épp aktuális szöveget a dallamokból eredő impulzusok, a dal hangulata határozza meg. Ehhez különböző intuíciók alapján jönnek a saját gondolataim, amelyet, ha a helyzet úgy hozza, a mobiltelefonomba beírva vagy „bedünnyögve” rögzítek. Olyan is előfordul, hogy dallamhoz párosítva jut eszembe valamely szövegrészlet, amelyet később valahol felhasználok. Legtöbb esetben hamar elkészülnek, ám a határidő szorításában, mondjuk stúdiózáskor, akár kínlódós is tud lenni a történet. Amúgy a P. Boxban kényszer szülte szövegíró vagyok, akár a Szfinxben, hiszen itt senki sem csinálja meg senki helyettem.
Még nem beszéltünk a másik zenekarodról, ahol csaknem egy évtizede énekelsz. Miként kerültél az Omenbe?
Kori: Akkoriban a P. Box épp szünetelt, egyedüli bandám az Acoustic Gallery volt, amely nagyrészt feldolgozásokat játszott. Az Omennél pont énekes váltás zajlott, és a megüresedett posztra custingot hirdettek. Zozó (Nagyfi Zoltán dobos – H.I.) felhívott, hogy el kéne mennem. Két másik jelölt mellett engem is kiválasztottak, majd a külön-külön próbák után én lettem a befutó. Ott az első meghallgatáson nem csupán az dőlt el, hogy én lettem az Omen énekese, hanem az is, hogy rendkívül jó zenészek mellett nagyon jól érzem magam: úgy emberileg, mint szakmailag. Amint elkezdtem foglalkozni a dalokkal, egyre nagyobb és komolyabb kihívást láttam bennük és a zenekarban. Jó szemlélet- és gondolkodásmódú csapat ez, amelyet nagyon megszerettem. Ugyanezt elmondhatom egyébként a többi bandáról is; számomra a társaság nagyon fontos, legyen szó Szfinxről, Acoustic Galleryről, P. Boxról, vagy akár az Omenről.
Két gitárt is használsz a koncerteken. Miért pont a Les Paul Gibson és a Musicman mellett tetted le a voksod?
Günter: A dal jellege határozza meg mikor, melyik gitárt kell kézbe venni, ugyanis hiába alkalmazod ugyanazt a torzítót, erősítőt, mégis másképpen szólal meg. A legújabb kori P. Box-nóták D-s lehangolással készültek, amelyet a Musicmannel nem tudok megoldani, amíg a Gibson eleve lehangolt. Sok gitárt kipróbáltam, hiába voltak márkásak, jó minőségűek, nem úgy szóltak, ahogy a nóták megkívánták. A felsoroltakon kívül van egy satus, tremolós EG 550-es Ibanezem és egy Tokai márkájú japán Les Paul gitárom is, ám azokkal a Vágtass velem mégsem úgy szólal meg, mint a Gibson Les Paullal. Azért döntöttem a Musicman mellett, mert egyrészt egyedi, másrészt nagyon sokrétű hangzásra képes, ráadásul stúdió körülmények között is nagyszerűen megállja a helyét. Ezzel szemben a Gibson inkább a koncerteken használatos, élőben épp a megszólalás miatt cserélgetem a gitárokat a dalokhoz.
Zenei sokoldalúságod bizonyítandó a zenés színházi életben is kaptál feladatokat. Hogyan viszonyulsz ehhez a műfajhoz?
Kori: A színházi megkeresés 1997 környékén pont abban az időben érkezett, amikor az Aberra még formálódott, a P. Box pedig tervben sem létezett. A Hair c. musicalbe kerestek olyan énekest, aki el tudja énekelni az I Got Life-ot, illetve végén a magas hangokat. Bukowski szerepe és az előbb említett dal mellett, megkaptam a Hair legizgalmasabb férfi nótáit is. Jantyik Csaba rendezőnek sokat köszönhetek, mivel ő tanított be a (prózai) színészi játékra. A debreceni Zeneteátrumban ezután jöttek az olyan szerepek, mint a Kocsák Tibi által írt Vörös malom, és persze az István, a király címszerepe. De játszottam a Sztárcsinálókban is, a Dzsungel könyvében pedig a felnőtt Mauglit alakítottam. Ez utóbbi kivételével a felsoroltak közös jellemzője, hogy a zenében főként a rockos hangvétel dominált.
A P. Boxot általában a csapatmunka jellemzi, a szerzők sincsenek feltüntetve az albumokon. Akár komponálásban, akár hangszerelésben mennyire kötődnek hozzád a szerzemények? Azért kérdem, mert pár nótában éneklést is vállalsz, feltehetően a saját dalaidban.
Günter: A nagy sztárok is gitár, vagy zongora segítségével írják a dalaikat, ebből a szempontból gitárosként szerencsés helyzetben vagyok. Mivel a gitárriff a rockzene alapja, ezért a hangszer és kezelője különösen fontos szerephez jut a zeneszerzésben. Előző két zenekarom közül a Szfinxben először a zenei alapokat készítettük el, amelyre Kori ráénekelt. A P. Boxnál már viszem az alapötlet, s ez egyfajta jelleget, hangulatot ad a készülő számnak. A riffelgetés, amit szeretek, adja az alapötletet, a nóta kidolgozása már közös munka. Krisztián például olyan harmóniákat talál ki a billentyűjén, amelyek a gitáron eszembe sem jutnak. Énekelni viszont nem szeretek, már a Szfinxben is minden bajom volt a vokálozástól. Mivel muszáj, hát csináltam. Ám komponáláskor, hogy ne legyen unalmas, szoktam énekelgetni a dalaimat. Valóban előfordult, hogy saját dalomnál Kori szólt: Günter, ezt most neked kell énekelni! Túlzásba viszont nem viszem, ahogy a gitározást sem. Annyit játszom, vagy énekelek, amennyire épp szükség van. Amúgy az énekhang családi örökség, adottság, hiszen mind az édesapám, mind az anyai ági rokonok zenéltek, és akik még élnek, a mai napig is zenélnek.
A zenekarok és a rendszeres testedzés mellett a debreceni Rocksuliban is tanítasz. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél, illetve milyen eredményeket tudsz felmutatni idáig?
Kori: Azáltal, hogy hangképzést tanultam, ráadásul több tanártól is, el mertem vállalni a tanítást, amitől eleinte ódzkodtam, ám a Szfinx révén több megkeresést kaptam. Egy idő után azonban úgy gondoltam, megpróbálom, ezzel egyrészt a szakmát, de a gyerekeket is segítem az éneklés elsajátításában. Aztán odáig fajult, hogy a Rocksuli mellett a Zeneteátrum musical stúdiójának a növendékeit is én tanítottam, ahol a gyerkőcök nem feltétlen a rock műfaj irányából érkeztek. Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy kissé megtört a lendület, vagyis egyre kevesebben akarnak zenével foglalkozni, amely betudható a korlátozott megszólalási lehetőségeknek. Látjuk, hogy kevesebb a rock koncert, kevesebb a fellépési lehetőség, és ennek arányában fogy a közönség. Jelentkezőből szerencsére így sincs hiány, tehát a Rocksuli működése nem veszélyeztetett, ám még sincs olyan arányú túljelentkezés, mint pár éve. Amire büszke vagyok, hogy több tanítványom azóta színházaknál dolgozik; az egyik musical-szakon végzett leányzó pl. idén fejezi be a Színművészeti Egyetemet, és jó néhányan elvégezték a Kőbányai Zenei Stúdiót. Aki a tehetség mellett szorgalmas is, viszi valamire, az én dolgom pedig, hogy „sínre tegyem” őket. Arra azért mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy ne hagyatkozzanak kizárólagosan a zenére, mindig legyen egy olyan foglalkozásuk, amelyből tényleg meg tudnak élni.
Azon ritka muzsikusok közé tartozol, akik nem játszanak párhuzamosan több formációban. Ebből arra következtetek, hogy nem feltétlen a muzsikálásból keresed a kenyered.
Günter: Alapvetően konzervatív ember vagyok és annak a generációnak az örökösének tartom magam, amelyben Pityi élt és alkotott. Miután a P. Box mellett elköteleztem magam, természetesnek tartom, hogy kitartok a zenekar mellett. Egyébként sosem éltem kizárólag a zenélésből, emellett mindig dolgoztam. Úgy alakítottam az életem, hogy a P. Box mellett nem kell szombatonként elmennem egy vendéglátóhelyre egy Roland szintetizátor mellé gitározni. Arról nem beszélve, hogy emellett hiteltelen is lennék. Azt gondolom, csakis úgy lehet valamit szívből csinálni, ha kitartasz egy dolog mellett. Miután önmagából a zenélésből nem lehet megélni – mint említettem – előbb egy hangszerboltban eladóként dolgoztam, később egyéni vállalkozóként ugyanebben a szakmában önállósítottam magam. Jelenleg ezt felfüggesztettem. Miután elköltöztünk építkezem, s a család mellett, ha éppen nem zenélek, ez tölti ki az időm nagy részét. A családi ház építésénél, amit lehet, magam csinálok, de a hozzá tartozó kert is épp elég munkát ad.
Aki ismer, tudja rólad, munkádban, zenédben maximalista vagy. Minden műsorra, felkonfra felkészülsz, előtte skálázol, „melegítesz”. Ez nem vesz el túl sok energiát tőled?
Kori: Így vagyok kalibrálva. Ettől függetlenül beugranak bakik. Mivel van mondandóm – a szövegekben is a számomra fontos dolgokat fogalmazom meg –, s azokat egy-egy utalással fel tudom vezetni, vagy akár személyre szabhatóvá tudom tenni a felkonfban. Erre fel kell készülni, akár magára a produkcióra. Épp olyan ez, mint a focimeccs: azért melegítek, mert roppant kellemetlen tud lenni, ha a műsor közben egy rossz mozdulatnál meghúzódik a hátam. Egyedül ebben érzem az elmúlt ötven esztendőt. Léptem már fel törött kézzel, de begipszelt lábbal is, nem túl kellemes érzés. Tehát fontos a bemelegítés, mert ezzel felkészül az ember. Akár a koncert előtti skálázás, amelyet volt, aki kiröhögött. Úgy vagyok vele, hogy inkább az öltözőben röhögjön ki a rendész, mint a közönség előadás közben. Érdekes, az kevésbé tűnik nevetségesnek, hogy a gitárosnak egyfolytában jár a keze, a dobos gumilapozik, a billentyűs pedig az ujjrendeket gyakorolja. Talán azért, mert az utóbbiak mindezt csendben tudják csinálni. Énekelni viszont nem lehet halkan, csak dúdolni, az pedig kevés.
.jpg)
Azért is kérdeztem rá az energiádra, mert a közelmúltban boldog apa lettél. Jut idő a családra?
Kori: Pozitív értelemben megváltozott az életem. Vannak fárasztó feladatok, és le kell mondanom bizonyos dolgokról. A tizenöt hónapos kisfiammal való együttlét, törődés érdekében viszont mindezt boldogan teszem. Ilyen módon át kellett szervezni a mindennapjaimat, egy csomó dolog áttevődött éjszakára, vagy az ő napközbeni alvásidejére. A gyermeknevelés oroszlánrészét feleségem, Norci vállalja, ám ettől függetlenül folyamatos segítséget igényel. És persze magam is igénylem, hogy minél több időt töltsek Levikével. Születése óta az életszemléletem is változott egy picit. Jó pár éve még nyakig elmerültem a rock and roll életben, ma már kétszer is meggondolom, mit teszek. A fiam imádnivaló kissrác és minden olyan pozitív dolgot hordoz, ami kettőnkben megtalálható. És ami fontos, már most látszik, hogy rendkívül muzikális, főleg, ami a rockzenét illeti.
Említetted, hogy konzervatív ember vagy, s mint ilyennek, fontos a család.
Günter: Több, mint húsz éve élek boldog házasságban. Monogám típus vagyok, imádom a feleségem, akivel nulláról indulva, kemény munkával együtt kezdtük az életünket. Büszkén mondhatom, hogy jó társakként jóban-rosszban együtt vagyunk. Kilenc éves a kislányunk, akiről már most kiderült, hogy jó énekhangja és jó hallása van. Érdekes, hogy ennek ellenére nem akar zenész lenni. Örülök, hogy kislányom lett – egyébként, ha fiú lett volna, ugyanúgy éreznék – kényeztetem és imádom. Ami a konzervatív felfogást illeti: nem vagyok jelen a Facebookon, ritkán ülök a számítógép elé, a telefonszámom is csupán szűk körben, a közeli ismerősök számára ismert. Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerem, vagy nem kezelem a ma nélkülözhetetlen informatikát, technikát, minden ilyen eszközünk megvan. Csak éppen nem szeretem ezt a világot, egészen más dolgok kötnek le. Nekem a biztonságot, nyugalmat és a kikapcsolódást a ház körüli munkák, a kert jelenti, nem pedig a számítógép.
Ha összegezned, leltároznod kellene – bár az öt évtized erre még korai kissé – milyen konklúziókat vonnál le az elmúlt időszakról?
Kori: Boldog embernek érzem magam. Talán elérhettem volna nagyobb sikereket, mégis úgy érzem, elégedett vagyok, ennyire volt szükségem. A sors úgy rendezi a dolgokat, hogy azok egyensúlyban maradjanak. A nagyobb ismertséget, ha úgy tetszik, sztárságot nem bírnám el, és nem is szeretném. Ebben a helyzetben nem „nyomnak agyon” az emberek. A zenekarok célközönsége persze tudja, ki vagyok, annyi épp elég nekem. A Társulatnál megtapasztaltam az ismertség hátrányait, és nem esett jól. Elégedettségem oka, hogy egyrészt azt csinálom, és abból tudok megélni, amit szeretek: a tanítást, a musicalszerepeket, a rockoperás kihívásokat és persze az összes zenekart, amelyet imádok, és amelyben közreműködöm. Úgy gondolom, jó helyen vagyok. Lehetnének nagyratörő álmaim, vágyaim: nagyobb lakás, jobb autó, de minek? Soha nem voltam harácsolós típus. Az elért eredményeket „csupán” fenn kell tudni tartani. Egyébként, ha nem lenne a rockzene, akkor is találnék magamnak olyan feladatot, amelyben jól tudom érezni magam.
Tőled is megkérdem: ha összegzed eddigi életed, boldog ember vagy? Mi az, amit ma másképpen csinálnál, és mi az, amit mindenképp újra kezdenél?
Günter: Igen, boldog vagyok. Szeretek zenélni, kis korom óta úgy éreztem, ez a hivatásom. A zenekarral járó herce-hurcát, az utazás kényelmetlenségét – főleg amióta családi házban élek – nem szeretem, de amint bedugom a gitárom és meghallom az első hangot tudom, hogy erre születtem. Attól a pillanattól kezdve minden kellemetlenség megszűnik számomra, és csak a zenére koncentrálok. Sokszor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a zenekarosdit, hiszen muzsikálni itthon a szobában is lehet; aztán átgondoltam, itthon ülni sem lenne jobb. Ha újra kezdeném, ugyanúgy csinálnék mindent, mint eddig, ám azt rettentően sajnálom, hogy nem húsz éve költöztem családi házba. Hogy ennyi kimaradt a jelenlegi „kertes házas” életemből.
Hegedűs István
2017. december 29. 06:43