MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Farkas Zsófi

Farkas Zsófit a szakma már régóta az ország legkiválóbb énekesnői között tartja számon, három évvel ezelőtt pedig a közönségsiker is megérkezett az életébe, nem is akárhogyan! A ’90-es évek népszerű eurodance csapata, a La Bouche tagjaként járja a világot, és hétről-hétre több tízezer ember előtt énekel. 

Három évvel ezelőtt a magyar klubéletből hirtelen a világ nagyszínpadaira kerültél. Hogyan élted ezt meg?

Én nem voltam itthon soha celeb, és nem is vágytam arra, hogy folyamatosan velem legyenek elfoglalva az emberek, de azt talán mondhatom, hogy szakmailag ismert és elismert voltam. Nagyon-nagyon sok emberrel dolgoztam itthon. Egy pár szót ejtenék az előéletemről. Világ életemben énekeltem, és mindig is erre a pályára készültem. Az Operaház énekkarában kezdtem, zeneművészeti szakközépiskolát végeztem magánének tanszakon, és 12 évig tanultam zongorázni, aminek már nyoma sincsen sajnos. 16 évesen kezdtem könnyűzenei énekesként fellépni, ekkor kerültem be néhány klubzenekarba, például Bereczky Zolival és Éliás Gyulával játszottunk együtt. Aztán Cselik Gabi - akivel öt évig együtt éltem és egy nagyszerű zongorista, - vitt be Hevesi Tomi zenekarába.  Gyakorlatilag ez volt az a mérföldkő, az a lépcső, ami után megismert a szakma szépen lassan, mint énekesnőt. Ezután sok helyre hívtak, vokáloztam, énekeltem klubokban, party zenekarokban, így telt el gyakorlatilag 24 év. Aztán három évvel ezelőtt jött az a lehetőség, hogy a La Bouche Magyarországra jött koncertezni, de Lane McCray, aki az eredeti frontembere a csapatnak, nem hozta magával az akkori beugró kolleginát. Itt hozzáteszem, hogy az eredeti énekesnő, Melanie Thornton sajnos 18 évvel ezelőtt meghalt egy repülőgép szerencsétlenségben. Erre a bizonyos koncertre Lane keresett egy olyan magyar énekesnőt, akinek a hangjához passzolnak ezek a dalok, és engem ajánlottak neki. Amikor a próbán meghallott énekelni, már akkor azt mondta, hogy én vagyok az az énekesnő, akire várt. És tényleg nagyon jól passzolunk Lane-nel a színpadon, rögtön az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk. Most már három éve dolgozunk együtt, soha nem volt köztünk vita, sőt, még egy nézeteltérés sem.

Utólag hogyan értékeled azt a sok évet, amikor bár a szakma elismert, mégsem sikerült előrelépned?

Nagyon sokáig nem voltam megelégedve azzal, amit kaptam a szakmai életemben és a szakmai életemtől. Nagy volt a szám, elégedetlenkedtem, ami annak volt köszönhető, hogy nem tudtam egyről a kettőre jutni önerőből. Szerintem jó példa vagyok szakmailag és magánélet szempontjából is arra, hogy ha az ember tényleg bízik magában és abban amit csinál, akkor előbb-utóbb be kell, hogy érjen az a gyümölcs, amiért dolgozott. Bő három évvel ezelőtt elmentem egy hajós meghallgatásra, amit amúgy nagyon nem akartam megtenni. Érettségi után hajóztam majdnem két évet, és most nem akartam az első lépcsőre visszahullani, és majdnem, hogy elölről kezdeni a dolgot csak azért, mert kell a pénz. Viszont megtettem mindenféle önérzeteskedés nélkül. Végigültem a huszonnyolcezer énekest, akik előttem voltak a castingon, bementem, énekeltem, azt mondták, hogy nagyon jó, egy-két héten belül szerződést fogok kapni. Majd abban a két hétben amíg ezt a szerződést vártam, összejött a La Bouche. Ez egy olyan visszaigazolás, hogy ha az ember nem feltétlenül arra koncentrál, hogy ő mit érdemel, hanem elfogadja, hogy ez egy olyan élethelyzet, amiben meg kell lépni akár azt is, amihez nem fűlik a foga, akkor arra érkezni fog egy újabb esély, amit ki tud használni. Ambrus Rita az egyik legjobb barátom és csodahangú énekesnő, néha feltette nekem azt a kérdést, hogy mit szeretnék a jövőmtől, és mindig azt mondtam, hogy természetesen énekelni szeretnék, rengeteget utazni és végre képesnek lenni egy kis pénzt félretenni. És gyakorlatilag ezt meg is kaptam. Bármennyire is nehéz volt nekem szakmailag ez a huszonpár év érvényesülés szempontjából, mégis csak azt tudom mondani, hogy minden, ami velem történt, annak meg kellett történnie ahhoz, hogy  igazán értékelni tudjam a mostani sikereket. Szóval minden úgy volt jó, ahogy volt. És mindenkivel akivel dolgoztam és jól működtek az energiák, azoknak nagyon szépen köszönöm.

A La Bouche a nagy sikereit a ’90-es években érte el, ennek megfelelően rengeteget játszotok ezt az időszakot idéző retro fesztiválokon. Viszont néhány hónapja megjelent egy új dalotok, a Night after night, ami a következő lemezetek előfutára. Ezek szerint az eurodance egy ma is élő műfaj?

Abszolút. A retro egy pár éve jött vissza a körforgásba, és ez rengeteg előadónak baromi jól jött. Nagyon sok csapattal, énekessel találkoztam az elmúlt években az eurodance műfajból, gyakorlatilag folyton együtt játszunk a fesztiválokon például Haddaway-jel, Dr. Albannal, az Ace of Base-zel vagy a 2Unlimiteddel. Nagyon szereti a közönség ezt a műfajt, mert mindenkinek visszajön egyrészt a fiatal kora, viszont nem csak a mi generációnkat látjuk a színpad előtt, hanem a kölyköket is. A régi nagy slágereket énekeljük évek óta, de amikor elkezdtünk együtt dolgozni, Lane már akkor mondta, hogy szeretne egy új La Bouche lemezt készíteni velem. Ennek baromira örültem, hiszen nekem is szívem csücske ez a műfaj.  Az új lemez nyilván egyik napról a másikra nincsen kész, de dolgozunk, sorban készülnek az új dalok. A Night after night című új szerzemény már hónapokkal ezelőtt megjelent, videoklipet is forgattunk hozzá. Ez a dal az én szerelmes levelem a kedvesemhez, a szöveg és dallam ötletek nagy része az én fejemből pattant ki, ehhez írt magának Lane egy szuper középrészt. Akárcsak a többi dalt, ezt is Milosevits Mirko hangszerelte, és nála készültek a felvételek is. Ő nagy rajongója a ’80-as, ’90-es éveknek, örömmel vállalta ezt a munkát, mi pedig imádunk vele dolgozni! Hihetetlenül jó érzés, egy nemzetközi produkció egyik kiemelt videoklipje alatt szerzőként ott látni a nevem... illetve a művésznevem, ami Sophie Cairo. Lane abszolút enged érvényesülni, egyenrangú partnerként kezel, nem fog vissza sem a színpadon, sem a stúdióban, és a zenei ötleteimre is nyitott. Eleinte kérdezgettem tőle, hogy nem vagyok-e sok, mert én nem az a típusú énekesnő vagyok aki tudatosan énekel. Én felmegyek a színpadra és számomra vége a világnak, nem gondolkodom, csak énekelek.

Itthoni koncertjeid előtt akárhányszor ott voltam, azt láttam, hogy mindig időben érkeztél a hangbeállásra, és igyekeztél mindent megtenni azért , hogy a körülményekhez képest a komfortosan érezhesd magad a színpadon. Ezeken a fesztiválokon általában adottak a feltételek ahhoz, hogy az énekes jól hallja magát miközben tízezreknek énekel? Van saját stábotok, aki ezzel foglalkozik?

Saját csapatunk egyelőre nincs, de tervben van, hogy velünk jön majd egy tour manager, aki mindenhez ért. Eddig lényegében a visszaúszását élhettük meg ennek a produkciónak. Úgy érzem, hogy sokkal jobban odafigyelnek arra, hogy az az előadó aki egy ilyen nagyszínpadon húsz-, harminc- vagy akár negyvenezer ember előtt fellép az érezze jól magát akár abban a húsz-harminc percben is. A fesztiválok arról szólnak, hogy futószalagon pakolják fel a szervezők a különböző nagy neveket a színpadra, nem ritka, hogy csak három dalt kérnek. Nagyon sokszor nincs idő beállásra, csak egy gyors line checkre, beleszólunk a mikrofonba, valamennyire megpróbálják gyorsan összehúzni, és már kezdődik is a koncert. Mire mi színpadra állunk, addigra 4-5 produkció már megszólalt előttünk, nem szokott nagy probléma lenni a hangzással, tízből 7-8 alkalommal meg vagyok elégedve. Nyilván itthon is minden a helyén van, ha egy olyan nagy produkcióról beszélünk, amit saját menedzsment és külön csapat csinál, ezekben nem szokott hiba lenni. De más a helyzet, amikor az ember egy esküvőn énekel 6-7 órát, vagy klubozik.  A pesti kluboknak van egy jó hangulata, de ahol 150 ember tódul be egy kis területre, ott egyszerűen nem tud jól megszólalni az élőzene. Nem is feltétlenül azon múlik, hogy aki a keverőpult mögött áll az ért-e hozzá, hanem egyszerűen a hely alkalmatlan arra, hogy egy tizenkét tagú zenekar úgy szóljon, mint a lemezen. Nagyon sokszor előfordult, hogy kimentem a közönségbe az URH-s mikrofonnal, és hiába üvöltöttem, nem hallottam a hangomat. Ettől mindig teljesen eldurrant az agyam. Szerintem hangerőben az éneknek kell mindennek a tetején lennie. Minden egyes hangszer ugyanannyira számít, de ha van énekes, akkor ő a szólista, a szóló hangszer. Akkor ne a zenekar legyen annyira hangos, hanem az ének legyen hallható.

Te hogyan képezted az énekhangod?

Amíg klasszikus magánének hangképzést kaptam és a vizsgákon, koncerteken áriákat, műdalokat énekeltem, addig nyilván azt a hangomat használtam. Könnyűzenében nem képeztem magam, nem jártam énektanárhoz, hanem egyszerűen csak hallgattam zenéket és énekelgettem magamtól. 13-14 éves korom óta imádom a gospelt, és mindig is Whitney Houston volt számomra az angyali hang, az etalon. Nagyon sok fekete énekesnő énekel zseniálisan, és sokuknak a hangszíne is hasonló, miután van egy jellegzetes fejformájuk, és teljesen más fizikai, technikai adottságaik vannak mint például egy fehér embernek. Közülük számomra azok a nagy kedvencek, akik rögtön az első lélegzetvételtől kezdve felismerhetőek, mint Aretha Franklin, Whitney Houston vagy Tony Braxton. Sokan kérdezik tőlem, hogy szoktam-e beénekelni koncert előtt, bevallom, hogy nem szoktam. Viszont arra nagyon oda kell figyelnem, hogy mikor és mennyit pihenek fellépés előtt. Az énekesek ezt mind el tudják mondani, de aki nem énekel az is érzi, hogy ébredés után még gyenge a hangja, kell egy 2-3 óra ahhoz, hogy a hang visszajöjjön, kezelhető állapotba kerüljön. Akár egy fél órás alvás is tudja ezt befolyásolni. Ez nagyon nehéz időnként, mert van, hogy éjjel 2 óra körül kell felkelnem ahhoz, hogy egy reggel 6 órakor induló gépre fel tudjak ülni. Amikor megérkezem több óra utazás után, nagyon fáradt vagyok, és hiába kezdődik késő este a bulink, már nem tudok aludni előtte, mert tudom, hogy akkor a fellépésre nem lesz hangom. Miután nem könnyűek ezek a dalok, nem kockáztathatok, ott kell lenni hangilag, viszont így sokszor kimerülten kerülök színpadra.

Abból a bizonyos 24 évből összegyűjtöttem néhány olyan eseményt, amikről szerintem érdemes beszélni legalább néhány szót. Nagyon fiatal voltál, amikor Makovics Dénes elhívott az általa vezetett Jaff Porcaro emlékzenekarba...

Drága Makovics Dénes! 17 éves koromban elmentem a Ceglédi Jazz Táborba, ez volt életem első és utolsó ilyen élménye. Makovics Dénes ott játszott a Jaff Porcaro emlékzenekarral. Meghallott énekelni, és – ugye ismerjük a vehemenciáját – egyből felkiáltott, hogy „Ez az én énekesnőm, senki nem viheti el!” Így kezdődött a mi kapcsolatunk. Nagyon régen nem találkoztam vele, de meg fogom keresni, mert imádom emberileg is, és valami zseniális lélek és szakmai tudás van mögötte!

Huszonévesen megjelent a szólólemezed...

22 éves voltam, amikor váratlanul megtalált ez a lehetőség. Egy klubban énekeltem, amikor odajött hozzám egy menedzser páros, és megkérdezték, hogy volna-e kedvem szólólemezt készíteni. És persze, életem első ilyen lehetősége volt, és nagyon örültem neki. Sajnos nem futott be nagy karriert ez a lemez, de egy tök jó tapasztalat volt. Ez volt életem első igazi stúdiómunkája szólóénekesként. Úgy fogtunk bele ebbe a munkába, hogy azelőtt csak angol nyelvű dalokat énekeltem, és ott szembesültem azzal, hogy ha ugyanazzal a megszokott hangképzéssel énekelek magyar nyelven, az nem szól jól. Ezért Bolyki Balázs segített nekem a magyar dalszövegek feléneklésében. Az a fajta dallam- és szövegfűzés ami angolban akár elmosott is lehet, magyar dalszöveggel a kiejtés rovásra megy. Nagyon tudatosan kellett dalokat külön-külön részenként felénekelnem. Amikor már a felvételek nagyjából 70 százaléka készen volt, akkor egy technikai baki miatt elszállt az egész felvétel, újra kellett venni mindent. Nem örültünk, hogy újabb hetek telnek el, mire megint minden összeáll, viszont ének szempontjából sokkal jobb lett az anyag, mint első nekifutásra. Már nem kellett annyira odafigyelnem, beálltak a dalok és gördülékenyebben haladt a munka. Örülök, hogy az a lemez megszületett, egy is egy fontos lépcsőfok volt szakmailag. Amúgy nekem már nincs belőle, ha valakinek van, küldje el nekem!

Balázs Fecóval duettet énekeltél...

Balázs Fecó... Nagyon szeretem! Ő egy etalon szakmailag, zeneileg, lelki síkon is rengeteget adott a dalaival. 22-23 éves koromban keresett meg először azzal, hogy szeretne velem egy duettet csinálni. Nagyon megtisztelve éreztem magam, és aztán összesen három közös duettünk született az idők folyamán. Pont néhány hete írtam neki, hogy még szeretnék vele egy színpadon állni, mert az egy egészen különleges életérzés. Szintén kivételes élmény számomra például az, amikor szimfonikus zenekarral énekelhetek, egy-másfél évente egyszer sor is kerül erre. Kovács László, a Miskolci Filharmonikusok karnagya, jó néhány évvel ezelőtt keresett meg először azzal, hogy énekeljek velük egy Gershwin estet. Annyira el voltam alélva a szimfonikus zenekar hangzásától, hogy szinte belépni sem volt szívem. A jazzt szeretem, de nem tanultam soha, egyszerűen csak úgy énekeltem a sztenderdeket ahogyan Farkas Zsófi, és ez hál’ Istennek nyitott fülekre talált a szakma és a közönség körében is. Ennek köszönhetően dolgozhattam olyan kiváló jazz-zenészekkel is, mint Fekete-Kovács Kornél, Hárs Viktor vagy Pusztai Csabi.

Angliában sikereket ért el egy általad énekelt dal, a Time in motion...

2009-ben készítettük Lumniczer Csaba Jay Lumen zenei producer – DJ-vel közösen ezt a dalt, ami angol chart listás lett, és a Ministry of Sound válogatásra is rákerültünk, ami ebben a műfajban nagy elismerésnek számít. A Sophie Cairo név is ekkor jött, el kellett gondolkodnom azon, hogy külföldön milyen művésznévvel jelenjek meg. Vonz az afrikai és ezen belül az egyiptomi kultúra, ezért választottam a Sophie mellé a Cairo nevet.

Itthon a szakmai körforgásban benne maradtál?

Nem tudok, mert most a La Bouche a prioritás, és előfordult már, hogy egyszer csak kaptam egy üzenetet, hogy négy nap múlva Üzbegisztánban játszunk. Tehát ha még üres is a naptáram arra a napra, amire felkérés érkezik, nem tudom azt mondani, hogy biztosan itthon leszek. Lane jól áll ehhez a kérdéshez is, ha van olyan koncert amit nagyon szeretnék megcsinálni, akkor megoldja, hogy azon a hétvégén ne legyen bulink. Amikor egyszer-egyszer bejön egy ilyen szimfonikus zenekaros fellépés, azt jelzem, hogy szeretném elvállalni. De alapvetően most a La Bouche az első, így nem igazán vagyok benne a hazai körforgásban.

A nemzetközi sikerek itthon hogyan csapódtak le, a média, a szakma, és a közönség szempontjából?

Soha nem voltam kilincselő, kopogtató típus, sem kiadók, sem újságok, sem TV műsorok háza táján. Facebookon több ezer ember követ, és mondhatom, hogy majdnem az összes TV-s, rádiós, újságíró ott van köztük. Bár a posztokból kiderült, hogy a La Bouche énekesnője lettem, az első évben mégsem keresett meg senki. Azóta összesen kettő darab cikk született a témában. Én pedig nem akarok erőszakosan szerepelni, örülök ha valaki megkeres, szívesen mesélek, de nem görcsölök ezen. A szakmából viszont sokan írtak, hogy nagyon örülnek, hogy előrébb tudtam lépni, drukkoltak nekem.

Hogyan látod a jövőt?

Nem szoktam előre tervezni, a La Bouche előtt is sodródtam az árral. Kaptam a Jóistentől egy bizonyos tehetséget, amivel a saját tempómban és a képességeimhez mérten tudtam élni, de soha nem volt mögöttem nagy kiadó akik támogattak volna, tehát önerőből jutottam addig, ameddig jutottam. Most nagyon boldog vagyok azzal ami van, és még évekig szeretném ezt csinálni. Lane azt mondta, hogy én vagyok az utolsó énekesnője a csapatnak, nem lesz több próbálkozás, nem véletlenül készítünk most közös dalokat. Az, hogy a jövő mit tartogat... Mielőtt bekerültem volna a La Bouche-ba, arra vártam, hogy egy szinttel feljebb léphessek. Most ezzel tökéletesen boldog vagyok, de nem lehet tudni, mit hoz a jövő... Nyitott vagyok.

Pacziga Linda


2019. április 6. 16:40

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA