MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

„És jött a doktor…”

Elviccelődhetnénk azzal, hogy az „orvosok között a legjobb rádiós, és a rádiósok között a legjobb orvos”, ám a tréfásnak szánt megállapítás egyrészt „szakállas”, másrészt igazságtalan. Főképp olyan kétdiplomás, karakteres személyiség esetében, aki az egészségügy mellett a médiában is letette névjegyét. Aki életét – persze a család mellett – farmernadrágtól a fehér köpenyig, az orvosi szikétől a mikrofonig, a műtő és a stúdió között éli. Méghozzá nagyszerű szimbiózisban. A kötetlen beszélgetésből kiderül, hogy az LGT idevágó dalát nem véletlenül választottuk interjúnk címéül, hiszen Dr. Boross György sebész, rádiós szerkesztő-műsorvezetőnek a hippokratészi eskü, az orvosi „hitvallás” mellett az igényes kultúrával, művészettel kapcsolatos ars poeticája: [nekem] „a zene, a zene, a zene, zene kell!”

Amikor az egykori Sztár fM rádióban megszólalt a Dr. Boross rendel című műsorod, nagyon kevés hallgató tudta rólad, hogy valóban orvos vagy.

Mindkét szakma végigkísérte az életem. Orvos családból származom, így bennem is megfogalmazódott az a vágy, hogy mint édesapám, nagyszüleim, vagy keresztszüleim, embereket gyógyíthassak; de rajtuk kívül édesanyám – asszisztensként – szintén az egészségügyben dolgozott. Ahogy az orvosi hivatáshoz való vonzódásom, a zene iránti érdeklődésem is hamar kialakult, amit nagyrészt ugyancsak a szüleimnek köszönhetek. Otthonról eleve aktív zenei háttérrel indulhattam, hiszen édesanyám zongorázott, édesapám már középiskolásként egy zenekarban tangóharmonikázott, emellett első beatlemezeinket is ő vásárolta. Emlékszem az 1967-ben megjelent Ezek a fiatalok című nagylemezre, melyről a politúrozott rádióhoz kapcsolt lemezjátszónkon nagy örömmel hallgattam az Illés, a Metró, az Omega, Zalatnay Sarolta és Koncz Zsuzsa dalait. A gyógyítás és a zene értékeivel tehát elég korán megismerkedtem, és ezek mindennapjaimban azóta is harmóniában vannak.

Volt zenei előéleted? Tanultál, játszottál valamilyen hangszeren?

Természetesen zenéltem, miképpen az is kézenfekvő volt, hogy a családban meglévő hangszeren fogok játszani. A másik ok, hogy a helyi művelődési házban működő iskolában tangóharmonika képzés is folyt. Nagyon élveztem, ám az egész végül megfeneklett a gyakorláson. Az etűdök helyett inkább a slágerek érdekeltek, de azért akkori lakóhelyemen, Tolnán egy-két idősek otthonában sikerrel lezajlott fellépéssel is büszkélkedhettem. Aztán elsodort a kamaszkor, a haverok, a lányok, de főképp a sport; utólag már nagyon bánom, hogy a hangszeres zenélés akkor megrekedt az életemben. Persze vannak máig tartó pozitív hatásai: másképpen hallgatok zenét, mint aki sohasem muzsikált, és olyan szemléletet adott, amely egy másik irányból is megerősítette a zene iránti szenvedélyem, elkötelezettségem. Ez a vonal egyébként tovább folytatódik, és van a családban, aki magas színvonalon zenél: jogi diplomája mellett lányom – férjéhez hasonlóan – a Zeneakadémián végzett, mindketten rendszeresen fellépnek. A klasszikus zene szeretete mellett, és a generációs különbség ellenére ők is szeretik a rock klasszikusait, tehát ebben is egyezik az ízlésünk. 

Említetted a sportot: melyik ágában aktivizáltad magad?

A Tolnai VLSE, azon belül a női asztalitenisz csapat abban az időben vált országosan ismertté; elég, ha Bátorfi Csilla nevét említjük. Ebben az egyesületben pingpongoztam, egészen a megyei csapatbajnoksági szintig jutottam. Ahogy a zenélésről, erről is elmondhatom, hogy sok mindenre nevelt, hobbi szinten a mai napig űzöm.

Térjünk vissza a muzsikához. Pécsi egyetemistaként már nem csupán fogyasztóként, de tevőlegesen is kivetted a részed a zenéből. Miért tartottad szükségesnek, hogy az orvosi mellé egy média diplomát is megszerezz?

Ennek előzményei a középiskolás évekre nyúlnak vissza, amikor rendszeresen látogattam a különböző rock koncerteket: kitörölhetetlen emlékeket hagyott bennem többek között a „bakancsos” Edda, valamint az Omega – Hobo Blues Band közös szekszárdi koncertje, s ezek felerősítették a rock-, illetve az élőzene iránt érzett vonzalmam. Ugyanebben az időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy a zenét ne csak „fogyasszam”, de közvetítsem is. Először gimnáziumi rendezvényeken, klub összejöveteleken, szalagavató bálokon hangosítottam, és szolgáltattam a zenét. Ezek után nem volt meglepő, hogy az egyetemen, illetve már a gólyatáborban bekéredzkedtem a stúdióba, hogy részt vegyek a tábori, majd a kollégiumi „iskolarádió” műsorkészítésében. S ez a szenvedély a felsőoktatásban eltöltött évek alatt mindvégig kitartott. De a stúdiózás mellett cikkeket írtam az egyetemi lap zenei rovatába, és nem mellesleg a kollégiumi rendezvényeken „lemezlovaskodtam”. Ez utóbbihoz – egyébként előírás volt – megszereztem a hivatalos működési engedélyt is. Alapelvem, hogy ha valamibe belekezdek, azt minőségileg mindig a lehető legmagasabb színvonalon csináljam, ennek megfelelően a végzettséget is fontos kritériumnak tartom.  Később, amikor – már az orvosi hivatás mellett – úgy gondoltam, hogy rádiózni is szeretnék, ezt is meg akartam tanulni, és hivatalos formában művelni. Nem csupán a médiaiskola bizonyítványát szereztem meg, de a főiskolai szintűt is: Az Eszterházy Károly Főiskolán „Televízió-, rádióriporter és műsorszerkesztő” diplomát szereztem.  Orvosként is maximalista vagyok, egymás után jöttek a különböző szakvizsgák: a baleseti sebészettől kezdve az ortopédián át a kézsebészetig. 

Miként lehetséges egyeztetni az orvosi hivatást, gyógyítást a médiaszerepléssel? Hiszen önmagában mindkettő embert próbáló feladat.

Egyrészt szervezőkészség, egyeztetés kérdése, másrészt mindkét szakma szeretete elengedhetetlenül szükséges. Nem mellesleg, tapasztalataim szerint, ha az ember jól sáfárkodik az idővel, akkor a két dolog még segíti is egymást. Arra gondolok, hogy a két egymástól távol eső hivatás a változatosság okán kikapcsol. A hosszas rendelés után felüdülés egy rádiós műsor szerkesztése, levezetése, ugyanezt mondhatom a stúdióból a műtőbe való visszatérésről, az operációkról.  Bármilyen furcsán hangzik, a két szakterület között létezik egy közös pont: a kommunikáció. Nem áll távol egymástól a hallgatóval való telefonos, vagy a zenésszel folytatott stúdióbeszélgetés, illetve a beteg panaszának meghallgatása a rendelőben. Mindkettőt kérdezem és tájékoztatom. Amit az ember megtanul a médiában, jól alkalmazható a páciensnél. Fantasztikus érzés, hogy a zenészekkel kialakult jó – nemegyszer baráti – kapcsolatnak köszönhetően orvosi ügyekben is kikérik a véleményem.

Tudatosan vagy ösztönösen alakítottad ki a rádiós imázst magadról?

A kezdetekben, az érdi Rádió Juniorban hétvégi reggeli magazinokat, a Sztár fM-ben hétköznapi, ugyancsak reggeli műsort, a legutóbbi munkahelyemen pedig délutáni beszélgetős-kívánságműsort vezettem. Olyan szempontból tudatos volt a stílusválasztás – és ezt alapkoncepciónak vehetjük –, hogy mindenképpen szerettem volna eltérni a többi kereskedelmi adó reggeli-, illetve egyéb műsoraitól. A tartalmatlan és jópofáskodó műsoridő kitöltés helyett inkább a hallgatóval való kapcsolatteremtést és társalgást tűztem ki célként. Tudatosan építettem a közvetlen, emberközeli kommunikációt, ami pedig a zenét illeti, eddig szerencsére olyan helyeken dolgoztam, ahol a hozzám közel álló zenei stílust népszerűsíthettem.

Említetted a zenészekkel való interjúkat, illetve szakmai beszélgetéseket. Volt ezek között olyan, amely jobban megérintett?

Igazságtalan lennék, ha bármelyiket is előtérbe helyezném a másikkal szemben, hiszen mind egyformán kedves nekem. E beszélgetések közös vonása, hogy igyekeztem mélyebbre ásni, nem elégedtem meg a felszínes kérdésekkel. Megtisztelő számomra, és a mai napig boldogsággal tölt el, hogy megnyíltak előttem, illetve a hallgató előtt. Fontosnak tartom, hogy a beszélgetés illusztrációjaként leforgatott zene minden esetben az interjúalany saját muzsikája, de legalábbis a témához kapcsolódó legyen. Ezt vendégeim is értékelik. Hogy mégis említsek konkrétumot: örökké emlékezetes marad számomra a Karácsony Jamesszel való interjúm, ami akkortájt készült, amikor Somló Tomit elvesztették. Olyan, máshol aligha hallható, őszinte és emberi gondolatok hangzottak el, amelyekbe ma is beleborzongok, ha eszembe jutnak. Egy másik műsorban Balázs Fecó mesélt egy Korál rajongóról, akit az együttes zenéje segített a betegségéből való felépülésében. Ez a hölgy azóta is részt vesz minden egyes koncertjükön. Említésre méltó még a legutóbbi rádiós munkahelyem megszűnése előtti utolsó zenés beszélgetés, amit Frenreisz Karesszel folytattam.

Elgondolkodtál azon, vajon miért nyílnak meg jobban az interjúalanyok neked, mint esetleg más kollégáknak? Van ennek valamilyen titka?

Nehéz helyzetben vagyok, mert ezt nem az én tisztem megítélni. Annyi bizonyos, hogy mielőtt leülök valakivel interjút készíteni, előtte alaposan felkészülök. Azokról a dolgokról kérdezem őket, melyeket fontosnak tartok: nem vagyok indiszkrét, nem vagyok kíváncsi a bulvárhírekre, csupán szakmai és emberi vonatkozású dolgokról beszélgetünk. Remélem, nem tűnik szerénytelenségnek, de többségében ismerem a pályafutásukat, hiszen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kedvelem őket, játszom a zenéjüket, jártam a koncertjeiken. Előfordul, hogy olyan koncertélményeket is felemlegetek, amelyeket velük együtt éltem át, s ezekről legtöbb esetben nekik is beugrik valamilyen sztori.

Eddig pozitív dolgokról beszélgettünk. Egy rádiós életében azonban óhatatlanul előfordulhatnak váratlan helyzetek, szituációk. Miként lehet kezelni ezeket?

Szerencsére a kínos, nehezen kezelhető helyzetek eddig elkerültek, legalábbis nem emlékszem ilyenre. Alapszabály, hogy a műsorvezető keze élő adásban mindig a hangerőszabályzó potméter közelében legyen. Ezt egyébként tanítják a médiaiskolákban, a műsorvezetői meghallgatásokon pedig tesztelni szokták.  Lényeges, ha ilyen helyzet adódik, azt gyorsan és kulturáltan le kell zárni. Egy esetleges technikai malőr sem kellemesebb, azt a hiba elhárításáig „ki kell beszélni”. Miután eléggé szeretek beszélni, ez soha nem okozott problémát.     

Többen Komjáthy Györgyhöz hasonlítanak. Van-e rádiós-, illetve média-példaképed?

A hasonlatot megtisztelőnek tartom, hiszen az ő műsorai a maguk idejében etalonnak számítottak. Arról nem beszélve, hogy a „Csak fiataloknak!” című kívánságműsorból, vagy a Vasárnapi koktélból hétről-hétre vadásztuk a számokat, hogy magnóra rögzíthessük azokat. Követendő példának tartom azt a modorosságtól, allűröktől mentes, kulturált műsorvezetői stílust, melyet Komjáthy György mindvégig és következetesen képviselt a rádióban. Sokaktól tanultam, neveket nem emelnék ki, de rá szívesen mondom, hogy a példaképem. Ugyancsak megtiszteltetésnek vettem, hogy „a Komjáthy” ajánló formájában írt méltató szavakat honlapomra.  

Melyik zenei műfaj áll a legközelebb hozzád?

Akárcsak egész pályafutásomra, kedvenc zenéimben is a párhuzamosság a jellemző. Említettem, hogy a rock műfajával már nagyon fiatalon megismerkedtem. Tolnán működött egy Merry’s nevű zenekar, amely a helyi kultúrházban a rock klasszikusok mellett az akkor futó slágereket is játszotta a közönségnek. Egyik nagy kedvencem tehát a rockmuzsika, de más irányzatokra, az újabb stílusokra is nyitott voltam. Már a középiskolában megismerkedtem az igényes diszkózenével, ami igencsak megfogott. Félreértés ne essék: az akkori dallamos, hallgatható és táncolható muzsika, valamint a mai, elektronikán alapuló techno zene között óriási a különbség! Főként a magyar rock- és popzene képviselőinek munkásságát követtem, de ismertem, és ismerem természetesen a nemzetközi vonalat is. Korábban már szó esett az egyetemi diszkóról: ezt nem úgy kell elképzelni, hogy csak és kizárólag az akkor Baranyában közkedvelt euro- és italodiszkó műfajába tartozó számokat forgattam; a programomba az Illéstől a Queenig, a Rolling Stones-tól az Omegáig, vagy a Korálig minden igényes zene belefért. Egyik legnagyobb élményem, amikor az egyetemi bálon a Bergendy szalonzenekarral egy színpadon szerepelhettem. A kérdésedre röviden válaszolva: műfajtól függetlenül minden közel áll hozzám, ami dallamos, ritmikus és értéket képvisel.

Hogyan látod a rádiózás múltját, jelenét, illetve a jövőjét?

Amióta rádiót hallgatok, a médiának ez az ága nem csupán technikailag, de tartalmában, stílusában is rengeteget fejlődött. Sokat jelentettek nekünk a hetvenes-nyolcvanas évek tematikus zenei műsorai, mint például a Magnósok figyelem, a 30 perc rock, a 25 perc beat, az Ötórai tea, és még sorolhatnám. Abban az időben a klasszikus rádiós műsorszerkesztési mód dívott, stílusát a mainál jóval konzervatívabb műsorvezetés jellemezte, s ez a kívánságműsorokban is tetten érhető volt. A rendszerváltozás előtt elindultak az első kereskedelmi rádiók, a még német nyelvű Danubius, a Juventus és a Budapest körzetében fogható Calypso. Ezekben már egy egészen más, úgynevezett „DJ”-s műsorvezetői stílussal találkozhattunk, ami külföldi mintán alapult. Gondoljunk csak az egykori legendás Radio Luxembourg-ra, ahonnan a zenekarok „leszedték” a nyugaton futó slágereket a hazai beat hőskorában! A jelen már a különböző tematikus adók elterjedéséről szól, alaposan megnőtt a kínálat. És akkor az internetes állomásokról még szót sem ejtettünk. Az igényeknek és a nemzetközi trendeknek megfelelően bő a választék úgy a zenében, mind a műsorvezetési stílusban. De szigorúbbak a korlátok is, hiszen az adókat – a zene-szöveg arány és egyéb más szempontok figyelembe vételével – szerződés köti. Ma már azt rebesgetik, hogy hamarosan a digitális rádiózásé lesz a főszerep, és a hagyományos frekvencián működő földi csatornák a jövőben visszaszorulnak. Mindez persze a szerkesztést, illetve a műsorvezetést nem, vagy csak részben befolyásolja.  

A jelen állapot, hogy keresed a megfelelő helyet, ahol a tőled megszokott színvonalon szórakoztathatod műsoraiddal a hallgatót, esetleg televíziónézőt. Milyen koncepcióval vágnál neki egy új kihívásnak, feladatnak?

A tizenegy éve futó műsorom – a Dr. Boross rendel – által meghonosított utat, irányvonalat szeretném folytatni. Tulajdonképpen egy kívánságműsorról van szó, amelyben a hallgató is szerepet kap néhány mondat erejéig. A stílusról beszéltünk, azon nem kívánnék változtatni. Ebbe belefér, hogy a hallgató akár néhány szóban megindokolhassa, miért pont az adott számot szeretné meghallgatni, esetleg ajánlani valakinek. Fontos, hogy a hallgató, illetve a beszélgetés emberi oldala is megjelenjen. Szívesen csinálnék olyan műsort is, amelyben hazai zenészekkel, énekesekkel interjúzom; akár stúdióban, akár telefonon, vagy éppen koncert előtt, de lehet sajtótájékoztatón is. Szívügyem az egészségügyi ismeretterjesztés, ennek jegyében írott és online sajtóban publikálok, e tárgyban sokszor szerepeltem televízióban és rádióban. El tudok képzelni egy önálló Dr. Boross rendel egészségmagazint, de akár egy műsor részeként is szívesen készítenék egy gyógyászati témában utazó, közérdekű rádiós-, illetve televíziós blokkot, rovatot. Legyen szó akár rádióról, akár televízióról, mindkét médiumban szívesen folytatnám azt a munkát, amely tizenhét éve a Juventus rádióban indult.                                                                  

Hegedűs István


2018. december 28. 12:58

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA