ERIC JOHNSON - SZÉPEN, CSENDESEN…
Ha a legnagyobb becsben tartott elektromos gitárosokról beszélünk, akkor általában elsők között teszünk említést Texas állam büszkeségéről, nevezetesen Eric Johnsonról. A minden idők egyik legegyénibb gitárhangzásával büszkélkedő legenda pop, rock, jazz és blues műfajokon átívelő, kifinomult stílusa évtizedek óta jól ismert minden gitárbarát számára, ám a 63. életévét taposó Johnson még mindig tud újat mutatni. Legfrissebb alkotása, az október folyamán napvilágot látott EJ – Song Explorations on Acoustic Guitar and Piano ismét más aspektusból láttatja sajátos művészetét. A különlegesen érzékeny hangvételű, kizárólag akusztikus gitárra és zongorára komponált szerzeményekből álló albumról az alábbiakat mesélte el a Mester magazinunknak.
Legújabb szólólemezeden olyan területekre merészkedtél, ahol korábban csak érintőlegesen jártál…
Régóta dédelgetett álmom volt elkészíteni ezt az albumot. Világéletemben szerettem a folkzenét, és rendkívüli módon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy dalszerzői szempontból vajon milyen lehet megalkotni valami ilyen jellegű albumot? Ezúttal a lehetőség is adott volt az elkészítésére, úgyhogy belevágtam. A fő motivációt az jelentette, hogy szerettem volna a zeneiségem egy újabb oldalát kidomborítani, mégpedig ilyen őszinte formában. Ennek érdekében élőben, mindenféle utómunka nélkül vettem fel ezeket az akusztikus kompozíciókat. Amit eredetileg kitűztem magam elé, azt sikerült is megvalósítani.
Kihívást jelentett számodra, hogy ezúttal kizárólag akusztikus környezetben dolgoztál?
Mindenképpen, hiszen ha egy dalt egyetlen hangszerre írsz, akkor nagyon körültekintőnek kell lenned. Ha nem megfelelő a hangszerelés, akkor nem jön át a lényeg, az egész kútba esik. A feljátszásnál ugyanez a helyzet áll fenn, ha élőben zajlik a felvétel. Mind technikailag, mind érzelmi szempontból el kell kapni a dalt.
Nyilván másképp születtek a dalaid ezúttal, mint amikor elektromos anyagot készítesz…
Abból a szempontból nem, hogy otthon szinte kizárólag akusztikus gitáron és zongorán játszom, tehát a dalaim általában ugyanúgy indulnak. Ezúttal is ezekből az akusztikus témázgatásokból fejlődött ki minden darab. A dallamokra koncentráltam, és amikor ráleltem egy erős motívumra, rögvest el is kezdtem kidolgozni azt.
A zongorás részeket is ugyanabban a szellemben rögzítetted, mint az akusztikus gitárt?
Így igaz, az esetek túlnyomó többségében a zongora is élőben, egyetlen nekifutásból került szalagra. A kivételt a One Rainy Wish című Hendrix-darab jelentette, mert ehhez szét kellett szednem szekciókra a zongoraszólamokat. Ezzel a dallal sokat bíbelődtem, hogy működőképes lehessen ebben a pőre, egyszerű formában. Egyébként akad még feldolgozás a lemezen, például egy Simon & Garfunkel-klasszikus, a Scarborough Fair. Igyekeztem teljesen a saját képemre formálni őket, ugyanakkor vigyáztam arra is, hogy megmaradjon belőlük valami az eredeti verziókból. Ez az én főhajtásom az általam nagyra becsült eredeti előadók előtt.
Egyébként milyen a viszonyod a zongorával, mint hangszerrel? Azért kérdezem, mert ugye mindenki gitárosként tekint rád…
A zongora nagy szerelem számomra, talán a legkedvesebb instrumentum a szívemnek. Kisgyermekként kezdtem zongorázni, és habár nem vagyok óriási virtuóz ezen a hangszeren, a rajta való játék hallatlan örömmel tölt el mind a mai napig.
Milyen hangszereket használtál az album készítésekor?
A gitárszólamok túlnyomó többségét acélhúros hangszereken játszottam fel, leginkább egy 1981-es Martin D-45-ösön, illetve a Song For Irene dalt egy ősöreg Silvertone-on. A latin-jellegű Serenidad, valamint a November című zongorára és klasszikus gitárra írt darab viszont kivételt képez, e két esetben Romero nejlonhúros klasszikus gitárt alkalmaztam. A felvételek erősítők nélkül, Neumann KM 56 kondenzátormikrofonnal folytak.
Az acél- vagy a nejlonhúros hangszer áll közelebb hozzád?
Nos, nagyon szeretem a nejlonhúr tónusát, mert természetes hatása van, ám acélhúrossal a kézben jóval komfortosabban érzem magam.
Az elmúlt évtizedben sosem tapasztalt népszerűségre tett szert a fingerstyle-gitárstílus. Mennyire követted figyelemmel ezt a vonulatot?
Éppen eléggé ahhoz, hogy a műfaj prominensei, tehát Tommy Emmanuel, Andy McKee és Joe Robinson hatással legyenek rám. De rajtuk kívül is rengeteg kiváló fiatal művész tevékenykedik a műfajban.
Néhány éve csináltál egy akusztikus turnét Amerika-szerte. Ezúttal is útnak indulsz?
Természetesen. A turnés menetrend szerint ebben az évben a keleti parton fogok játszani, jövő januárban pedig Amerika nyugati része következik.
A legtöbb művész számára a koncertezés manapság már többet hoz a konyhára, mint a lemezeladás. Van még értelme a fizikai hanghordozón való megjelenésnek?
Ez egy nagyon jó kérdés, és őszintén szólva nem nagyon tudom, mi lenne a helyes válasz. Amerikában nem igazán találni már olyan helyeket, ahol CD-t lehetne venni, az egész lemez-bizniszre valamilyen ódivatú hóbortként tekintenek, ami felett már rég eljárt az idő. Én azonban úgy gondolom, hogy a fizikai hanghordozó mindenképpen jobb minőséget produkál, mint a letölthető, vagy streaming útján elérhető változat. Azt se felejtsük el, hogy vannak még emberek, akik nem dalokban, hanem dalfüzérekben, teljes játékidejű lemezekben gondolkodnak. Nekik szükségük van az albumok nyújtotta koncepcióra, és arra az élményre, amit a booklet forgatása jelent. Szerencsére még mindig elég sokan tekintenek így a zenére, és ez lehetőséget biztosít a hozzám hasonló előadók számára, hogy továbbra is ennek szellemében dolgozhassanak.
szöveg: Danev György
fotók: Max Crace
www.ericjohnson.com
2017. március 13. 18:15