DOUG ALDRICH - Újra lendületben a Halott Százszorszépekkel
Tizennyolc évesen megkörnyékezi a KISS, ám akkor még nem áll készen a rocksztárságra. 1989-ben Ronnie James Dio ajánl neki állást, ő azonban kitart saját gyermeke, a Lion zenekar mellett. 1990 körül már a legkeresettebb Los Angeles-i gitárosok közé tartozik, szinte egyszerre készíti a House Of Lords és a Hurricane aktuális albumait. A ‘90-es évek folyamán a Bad Moon Rising és a Burning Rain máig kultikus albumain mutatja meg, mi fán terem a klasszikus blues-alapú hard rock, mindemellett komoly szakmai sikereket arató szólóalbumokat és oktatóanyagokat készít. 2001-ben elfogadja Ronnie James Dio újbóli invitálását, együtt készítik a Killing The Dragon albumot és az Evil Or Divine koncertvideót. 2002-ben Diótól elorozza egy hasonló kaliberű legenda, David Coverdale, együtt támasztják fel a Whitesnake halottnak hitt testét. Tizenkét éven át Coverdale jobbkeze, ám 2014-ben mindenki legnagyobb bánatára kiszáll a bandából. Továbbra is elhalmozzák munkával, elkészíti a Revolution Saints projekt lemezét, majd korábbi Whitesnake-béli kollégái, Marco Mendoza basszusgitáros és Brian Tichy dobos hívó szavára beszáll a The Dead Daisiesbe. Doug Aldrich, a szimpatikus szőke gitárhős mesél. The Dead Daisies-interjú trilógia, második rész.
Közvetlenül a Make Some Noise album felvételeinek megkezdése előtt, tavaly januárban váltottad a Daisies gitárosi posztján a Guns N’Roses soraiba visszarendeződött Richard Fortust. Ki tudtad venni a részed a dalszerzésből annyira, amennyire szeretted volna?
Abszolút, mert a többiek akkor még egy hangot sem írtak a lemezhez, amikor csatlakoztam hozzájuk. Minden egyes dalban benne van a kezem, éppúgy, ahogy a csapat többi tagjának. Ezek a dalok tényleg közös erőfeszítések gyümölcsei: mindannyian vittük a saját riffjeinket, amelyeket közösen alakítottunk dalokká. Ha jól emlékszem, én magam öt dal alapjait szolgáltattam. Roppant mód élveztem, hogy ilyen formában dolgoztunk, volt ennek valami régisulis bája. Csak ültünk együtt és ötleteltünk - fantasztikusan inspiráló volt! A legtöbb bandában egy-két ember felel a kreatív oldalért, ahogy a Whitesnake-ben is mindent ketten írtunk Daviddel. Megvan ennek is az előnye, de azért az mégiscsak más, amikor egy csapat minden tagja ugyanazon könyv ugyanazon oldalán tart, ha érted, mire gondolok.
Jó sok ‘70-es évekbeli hatás akad ezen a lemezen, nem?
Nyilvánvaló, hiszen mindannyian ahhoz a generációhoz tartozunk, amely a ‘70-es évek zenéin nőtt fel. Persze a ‘60-as és a ‘80-as évek is hatottak ránk, de a magam részéről a ‘70-es évek volt az az időszak, ami leginkább formálta az ízlésemet.
Ahogy hallgatom a korongot, sokszor eszembe jut a Montrose zenekar neve…
Érdekes a felvetés, noha eddig még nem gondoltam erre. Szerintem kiváló hasonlat, a Montrose egyszerű, de izmos és hangzatos riffeken alapuló világa tényleg nem áll távol a miénktől. A producerünk, Marti Frederiksen egyébként arra kapacitált minket, hogy próbáljunk meg minél egységesebb, világosabb albumot készíteni, ne legyenek stilisztikai vargabetűk, zenei kísérletek. És ez új volt nekem, mert eddig úgy gondoltam, hogy a legjobb lemezeken többféle stílus elegyedik. Mindenesetre Marti receptje jónak bizonyult, mert a Make Some Noise valóban hatásos lett. Húzós a lemez, garantáltan beindítja az embert, úgy is mondhatnám, hogy megfelelő aláfestő zene péntek estére…
Egyből megtaláltad a hangot a többiekkel?
Azonnal. Nem volt nehéz persze, hiszen Marcóval és Briannel imádtam együtt muzsikálni a Whitesnake-ben, a közöttünk lévő kölcsönhatás pedig ma is hibátlanul működik. John Corabit 15 éves korom óta, a középiskolából ismerem, de az élet mindig úgy alakította a körülményeket, hogy sosem tudtunk együtt dolgozni. Amikor bekerült a Mötley Crüe-be, akkor én a Bad Moon Rising soraiban pengettem, később viszont én voltam elkötelezve jobban, leginkább a Whitesnake irányába. Végül azonban csak összejött a közös muzsikálás, és ennek megfelelően meglehetős gyorsasággal rá is hangolódtunk egymásra. David Lowy-t nem ismertem, de hosszú órákat beszélgettünk telefonon a csatlakozásom előtt arról, hogy milyen irányba kéne mennünk, ha egyesítjük az energiáinkat. Nagyon kedvelem a hangszerhez való minimalista hozzáállását. Rendkívül őszinte gitáros, nála nincsenek nagy meglepetések. Egy dolgot csinál, de azt baromi jól!
Elsőre meg is lepett, hogy milyen szimplára vettétek a riffeket és a dalokat, ez azért eddig nem volt jellemző rád…
Tudod, az ember egyszer eljut arra a pontra, ahol úgy gondolja, hogy az egyszerű megfogalmazással többre megy, mintha agyonbonyolítaná a dolgokat. Annak is megvan a varázsa és a létjogosultsága, szó se róla, hiszen jó dolog a határaink feszegetése, de az ilyen alapvető rock & roll ugyanilyen izgalmas tud lenni, nekem elhiheted…
Gitárosként kielégít ez a fajta egyszerűség?
Jól ismersz, tudod, hogy egész életemben stílusokat ötvöztem, kirándulgattam erre-arra a zenében. Ha mindig ilyen lemezeket kellett volna készítenem, mint amilyen a Make Some Noise, idővel biztos némi felfrissülés után kiáltottam volna, de ez most nagyon jól esett, tökéletes volt az időzítése. Természetesen a következő album nem ilyen lesz, hanem sokkal szerteágazóbb. Annak semmi értelmét nem látnám, hogy egy újabb ilyen típusú koronggal álljunk elő.
Ami a dalokat illeti, nekem a Freedom az a téma, amire nagyon erősen rányomod a stílusodat…
Pedig azt a riffet Marco írta! (nevet) Azért valamit én is hozzátettem, a refrén alatti akkordok például tőlem származnak. Tettem további javaslatokat is a dal felépítését illetően, és Marco ezeket szintén elfogadta. Bírod a nótát egyébként?
Az egyik kedvencem. Szerintem egy Bad Moon Rising- vagy Burning Rain-korongon is jól festene…
Akár lehetne Bad Moon Rising-téma. A Burning Rainben viszont trükkösebb ritmusokkal dolgoztunk, ez túl egyenes ahhoz. Persze itt is vannak tempóváltások, ami roppant jó lüktetést ad a nótának.
Neked melyik a kedvenc számod a lemezről?
A Long Way To Go nagy favoritom, jól lehet rá autót vezetni. Beteszed a nótát, ráadod a gyújtást, majd mire az intro után belép a banda, már gurulsz is! Aztán ott a We All Fall Down, meg a címadó tétel a maga egyszerű fogósságával. A mélyebb darabok közül a Last Time I Saw The Sun, a Mainline, valamint a How Does It Feel jön be nagyon…
Utóbbiban bújkál némi Aerosmith-érzés, nem?
Bizony, és nem csak itt, hanem a Last Time I Saw The Sun-ban is. Egyfajta reakció ez az olyan blues és bluesos rock & roll előadók munkásságára, mint az Aerosmith és a Whitesnake. A How Does It Feel dalt Briannel írtam, és eredetileg tartalmazott egy átkötést a verze és a kórus között, ám azt Marti Frederiksen javaslatára kivettük belőle, hogy még direktebb lehessen. Először kicsit ideges lettem emiatt, mert szerintem óriási ötlet volt azzal a témával felvezetni a refrént, ki is próbáltuk egy munkaközi verzióval. Végül azonban mégis kikerült belőle, a dal pedig tényleg ütős lett.
Mi a helyzet a Song And A Prayer dallal? Ezt John Corabitól is kérdeztem nemrég…
Nyilván nagyon szeretem, egyébként a közönség körében ez a legnépszerűbb tétele az albumnak. Az akkordmenet már régóta megvolt nálam, de más hangnemben. Először áttettem H mollból D mollba, de valahogy nem tűnt elég hangsúlyosnak, úgyhogy kipróbáltuk D dúrban, és láss csodát, működött! Ahogy haladtunk előre vele, Marti kitalálta, hogy legyen egy aprócska gitárdallam a refrén előtt, John viszont azt kérdezte, miért nem indítjuk a dalt ezzel? Megcsináltam más hangnemben, és olyannyira bejött mindenkinek, hogy végül ez lett a nóta vezérmotívuma.
Milyen felszereléseket használtál a stúdióban? A régi jó Marshall JMP erősítőket és Les Paul-okat, ahogy mindig?
Ezúttal Pro Tools-pluginokkal indultunk neki a melónak.. A svéd Softube cég fantasztikus Marshall-pluginokat kreált, ezekkel demóztunk, aztán hazavittem a nyersanyagot Kaliforniába, hogy reamping-technológiával átküldjem a saját cuccomon. A keverésnél nem tudom, miket használtak, de elégedett vagyok a végeredménnyel. Pedálok tekintetében sem gondoltam túl a dolgot, tiszta, jól artikulált hangzást szerettem volna, szóval csak a Majik Box Rocket Fuel boostert és SoloDallas The Schaffer Replica pedálját vetettem be, meg persze némi wah wah effektet és talk box-ot.
Koncerteken a jó öreg JMP-ket hajtod még mindig?
Igen, bár az utóbbi időben akadt gond velük. Amikor a KISS-turnét csináltuk, az egyes számút oda kellett adnom John Suhr-nek javítani, mert olyan volt, mintha a gain elment volna kissé belőle. Ekkor csak a kettes számút, az 1978-as JMP-t hajtottam, az viszont nem sokkal később zajos lett. Amikor visszamentem Los Angelesbe, ezt is elvittem John Suhr-höz. Szerencsére John pár éve készített nekem egy JMP-kópiát, aminek a DA100 nevet adtuk. Ez gyakorlatilag egy Suhr-dobozba csomagolt JMP. Most ez van nálam, és természetesen az azóta megjavított első JMP, a ‘79-es, amit 1981-ben vettem a Guitar Centerben, és minden egyes lemezfelvételre és turnéra elkísért azóta!
Általában hogyan állítod be a potmétereket rajta?
Vegyük alapul az órát: múlt este a presence 1 óránál állt, a basszus 2-nél. Nem jó a túl sok basszus, mert koszos, maszatos lesz tőle a sound. A közép a terem adottságaitól függően 11 és 2 között van általában, a magas pedig 11-nél. A gaint pedig csak 12 óráig tekerem fel, mert e tartomány fölött már nem lennék képes tiszta hangszínt előállítani a gitár hangerőpotijának letekerésével.
Gitárok?
Jelenleg az egyik gitár, amin játszom a turnén, egy olyan cherry red Les Paul, amiben mini-humbucker hangszedők találhatóak. Nagyon érdekes hangja van ezáltal, kicsit fényesebb, kevésbé fedett, viszont nem is olyan selymes, mint az átlag Les Paul, mondjuk egy Gold Top. Az eredeti Gold Top-om feje eltört pár éve, immár másodszor, úgyhogy azt nem cipelem magammal. Túl értékes nekem, inkább lógjon a falon otthon. Viszont találtam helyette egy másikat. Ez van itt most velem, a szignált Suhr-hangszedőimet raktam bele. Erre a példányra Las Vegasban akadtam rá, és nagyon jó árat sikerült kialkudnom érte. Black Eye-nak hívom, mert fekete a koptató rajta. Sokan kérdezték már, hogy miért nem cserélem le krémszínűre, merthogy az sokkal jobban mutatna. Amikor megvettem, nem volt rajta semmi, otthon viszont csak feketét találtam, így az került rá, és rövid úton meg is kedveltem. Ez a Black Eye története…
Telecaster is van nálad most, ha jól tudom…
Valóban, de ez egy ESP gitár. Marco az ESP céggel áll kapcsolatban, és rajta keresztül jöttem össze a srácokkal, akik egyből kérdezték, hogy szeretnék-e egy általuk gyártott Telét? Természetesen örültem a felajánlásnak, ezért kérdeztem, hogy tudnak-e készíteni egy olyat, amiben humbucker pickup található? Erre rögvest a kezembe nyomták a Ronnie Wood modellt, ami pont ilyen. Persze ég és föld a különbség egy Fender és eme gitár között. Ennek brutál vastag nyaka van és széles bundjai, szóval nagyon más a játékérzet rajta. Kérdezték, hogy kicseréljék-e a hídnál lévő single coilt is humbuckerre, de inkább az eredeti konfiguráció mellett döntöttem. Két humbuckerrel nagyon behatároltam volna a lehetőségeimet.
A koncertek alkalmával hogy fest a pedál-board előtted?
Egyszerű kispedálok sorakoznak a lábamnál, és mind az előfokba megy, az effekt-loopba semmit nem kötök. A lánc így fest: MXR Phase 90 - DVK Fuzz - Dunlop Custom Audio Electronics Wah - Rocket Fuel - Schaffer Replica, majd a jel egy hangerőpedálba fut, aminek az egyik kimenetére a talk box-ot kötöm, a másik pedig egy TC Electronic Flashback X4 delayhez és egy ehhez kötött kóruspedálhoz kapcsolódik. Innen pedig egyenesen a két erősítő előfokába mennek a kábelek.
Mióta használod a talk box-ot?
Pár éve kezdtem el, még Las Vegasban, akkoriban sokat játszottam a Hard Rock Hotelben megrendezett koncerteken. Mivel az előző Daisies-lemezen is akadt talk box-téma, úgy gondoltam, hogy folytathatnánk a hagyományt. Főleg a címadó Make Some Noise-ban és a Join Togetherben használom, de azt hozzátenném, hogy némileg másképp, mint a legtöbb gitáros. Az, hogy a hangerőpedálba kötöm, lehetővé teszi, hogy állandóan be legyen kapcsolva, és a pedál segítségével olyan mértékben keverjem rá a gitárhangra, ahogy éppen szeretném.
Szinte egész évben folyamatosan turnéztatok. Milyen a hangulat a csapatban?
Jobb nem is lehetne! Imádunk együtt játszani, baromi feszesek vagyunk, a közönség pedig veszi a lapot, úgy ahogy kell!
Mik a terveitek a közeli jövőt illetően?
Egy koncertanyag kiadása mindenképpen esélyes valamikor 2017-ben. Több állomást is felvettünk, de még nem döntöttük el, hogy egyetlen koncertet jelentessünk meg, vagy inkább a turné különböző állomásairól ollózzuk össze az anyagot. A londoni buli nagyon erős volt, sanszos, hogy ez adja majd a cucc gerincét, de a német koncertek is alkalmasak a felhasználásra. Néhány buli nyers felvételét már visszahallgattam, és azt kell, hogy mondjam, gyerekjáték lesz belőlük valami ütőset keverni, annyira feszes az egész produkció! Igazi élő album lesz, nem stúdióban újrajátszott koncertlemez… Ami a továbbiakat illeti, a turnét persze folytatjuk, megyünk Dél-Amerikába, Japánba, aztán itthon, az Egyesült Államokban is futunk egy kört...
Akkor sűrű 2017 elé néztek…
A koncertezést azért nem fogjuk túlzásba vinni, mert szeretnénk nekiállni a következő stúdióalbumnak is. Már gyűlnek az ötletek, szóval mindenképpen elkezdjük az ezekkel való bíbelődést.
A Daisies mellett marad időd más projektekre?
Igyekszem úgy szervezni az életemet, hogy beleférjen más is. A következő Burning Rain-album felvételei például már a végéhez közelednek. Élő szerződésem volt erre a korongra, amikor csatlakoztam a Daisies-hez, amit mindenképpen teljesítenem kellett - persze nem esett nehezemre, örömmel tettem eleget ennek a kötelezettségnek. Nemrég beszéltem Deen Castronovo dobossal is, mert időközben felmerült egy második Revolution Saints-lemez lehetősége…
A Revolution Saints hallatán eléggé meglepődtem. Nem ilyen zenét vártam tőled…
Ahhoz a lemezhez egy hangot sem írtam. Valóban nem olyan, mint a saját dolgaim, sokkal lágyabb zene. Az a projekt eredetileg Deen szólóalbumaként indult, de a kiadó menetközben kitalálta, hogy legyen inkább zenekar-jellege a dolognak, így kerültünk Jack Blades-szel a képbe. Egyébként jó móka volt a korong elkészítése, nyitott vagyok a folytatásra.
Danev György
2017. január 14. 09:43