MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

DOUG ALDRICH

„Az embernek azzal kell foglalkoznia, amiben igazán hisz, ami boldoggá teszi”. Habár már 1982-ben meghallgatásra hívta a KISS, néhány évvel később pedig Ronnie James Dio vetett szemet rá, Doug Aldrich valami karmikus oknál fogva az ezredfordulóig a Los Angeles-i zenei élet kultikus hőse maradt. Saját zenekarai, a Lion, a Bad Moon Rising és a Burning Rain egyaránt a legmagasabb szintet képviselték a rockzene műfaján belül, ám az értük kapott szakmai elismeréseket a szőke gitármágusnak sokáig nem sikerült széles közönségsikerre váltania. A ‘90-es évek elején Doug amolyan Jolly Jokerként segítette ki azon multikiadós produkciókat, melyekben akut gitároshiány lépett fel, így szerepelt a House Of Lords, a Hurricane és a W.A.S.P. lemezein és turnéin. Közben készített szólóalbumokat is, a grunge- és punk- és numetal-hullámok lecsengését követően pedig Ronnie James Dio újbóli hívásának eleget téve tört ki végül a kult státuszból. 2002-ben David Coverdale rá építette a visszatérő Whitesnake koncepcióját, a zenekarban eltöltött 12 éve alatt ő volt az, aki megszabta a legendás csapat lemezeinek arculatát. Kiválása óta több zenekarban is aktívan ténykedett, továbbá feltűnt különböző session-munkákban, dolgozott például Lady Gaga számára. Az elmúlt hónapokban két lemezt jelentetett meg - egyet a Burning Rainnel és egyet a Revolution Saints tagjaként, de már itt van a kanyarban a Glenn Hughes-zal megerősített The Dead Daisies következő dobása is, mely banda köztudottan Doug fő prioritása. Mindezekről és sok minden egyébről is szó esett, amikor az év elején felhívtam Aldrich mestert Los Angeles-i otthonában. 

Meglehetősen mozgalmasak a napjaid, hiszen három bandát is viszel a hátadon. Tavaly elkészült a negyedik Burning Rain-album, ami kimondottan jól sikerült. Hallhatóan még mindig élvezed a közös munkát Keith St. John énekessel...

Doug Aldrich: Örülök, hogy így érzed. Keith-szel zenélni valóban nagy élmény nekem. A Burning Rain a kettőnk gyermeke, és noha nem jut rá annyi idő, mint amennyi járna neki, azért nagy szeretettel csináljuk. Más zene, mint a The Dead Daisies, és a Revolution Saints-hez sem hasonlít. Sokféle zenét játszottam az elmúlt években, a prioritás azonban a The Dead Daisies maradt…

Elhiszem, hogy így van, mindazonáltal az igazi Doug Aldrich-stílust nekem a Burning Rain lemezei testesítik meg elsősorban…

Doug: Van ebben igazság. Tudod, a múltban számos lehetőség adódott előttem, hogy különféle zenéket játsszak, kísérletezhessek, illetve elkövethessem a szükséges hibáimat, de a Burning Raint mindig nagyon közel éreztem magamhoz.

Új a zenekar ritmusszekciója…

Doug: Valóban. Blas Elias dobost még a Slaughter-időkből ismerem, pár éve pedig egy Las Vegas-i bulin futottunk össze. Elkezdtünk zenélni együtt, de aztán beszálltam a Daisiesbe és emiatt felfüggesztettük a dolgot egy időre. Brad Lang egy észak-kaliforniai srác, aki a Y & T-ben basszusozott többek között, őt Keith hozta a bandába. Mindketten állandó tagjai a Burning Rainnek, ebben a felállásban koncertezünk jelen pillanatban is.

Várható a közeljövőben folytatás a Burning Raintől, vagy megint lekerül a banda a napirendről egy időre?

Doug: Van pár olyan dalom, melyek feküdnének a Burning Rainnek, de még nem mutattam meg őket Keithnek. Ennél a csapatnál sosem tudni, mit hoz a jövő. Amikor tavaly promóciós jelleggel csináltunk pár akusztikus koncertet Európában, egyből felmerült az ötlet, hogy idén át kellene jönni a teljes zenekarral egy klubturnéra. Aztán elkezdtük számba venni a lehetőségeinket és kiderült, hogy a büdzsénk ezt nem teszi lehetővé… Szóval az ügyet jegeltük, talán később nyílik rá mód. Itthon, Los Angelesben persze rendszeresen játszunk, Keith-szel pedig amúgy is zenélek más keretek között is, tehát valami mindig alakul majd a Burning Rain körül.

Másképp írsz a Burning Rain soraiban, mint a The Dead Daisies-ben?

Doug: A metódus nagyjából ugyanolyan, a Daisies-ben ugyanakkor megtanultam, hogy a kevesebb néha több. Ott a gyökereinkhez ásunk vissza, és ennek megfelelően sallangmentes a hozzáállásom, míg a Burning Rain szabadabb és kalandosabb muzsika a ‘80-as, ‘90-es évek szabályai szerint. Vannak hasonlóságok és különbségek is. Érdekes egyébként, hogy minél többet tanulok magamról és a gitározásról a Daisies-ben, annál kevesebbet akarok játszani. Ha manapság meghallok egy régi Burning Rain-dalt, egyből azon kezdek filozofálni, hogy miként venném egyszerűbbre, ha újra megcsinálhatnám. Tehát a felfogásom alapvetően más, mint régen volt, ám ettől függetlenül a Burning Rain lemezén azért akadnak összetettebb dalok és gitártémák is.

Az elmúlt években láthatóan rákattantál a Gibson EDS-1275 kétnyakú gitárra. A Burning Rain albumának felvételei alatt is használtad?

Doug: Azt a hangszert a legutolsó Daisies-turnén rendszeresítettem. A Resurrected című dalunk végén olyan sűrű gitár-textúrák vannak, hogy a normál elektromos gitárt nem éreztem megfelelőnek hozzá koncerten. Arra gondoltam, hogy egy tizenkét húros hangszer viszont igazságot tudna szolgáltatni a témának élőben. Közben eszembe jutott, hogy ha kétnyakú hangszert vinnék magammal a túrára, akkor már a Judgement Day című szerzemény eljátszása is egyszerűsödhetne, hiszen abban eredendően kétféle hangolású gitár szól. Nagyon bevált a gitár, viszont utazni már nem bizonyult olyan jó mókának vele, így eljött az a pillanat, amikor ezeket a dalokat kihajítottuk a programból, a hangszert pedig hazavittem. A Burning Rain lemezéhez viszont nem használtam. Tudom, hogy hülyén hangzik, de a klipben csak azért lóg a nyakamban, mert baromi látványos és nagyon eltér a manapság népszerű hangszerektől.

Régen, a ‘70-es és ‘80-as években roppant populárisak voltak az ilyen típusú gitárok, hiszen olyan zenészek használták őket, mint Jimmy Page, az Eagles és a Rush tagjai, majd Slash és Richie Sambora…

Doug: Igazából sosem követtem e gitárok történetét, de aztán pár éve egy koncerten hallottam Joe Bonamassát játszani egy ilyenen. Óriási hatással volt rám, mert elképesztően masszív hangzást produkált vele, pedig csak a hathúros nyakat használta. Persze nem csoda, mert hatalmas a gitár teste, annyi fa törvényszerűen brutális hangzást generál. A Daisies legutóbbi lemezén játszottam vele szólamokat, mert jó, ha néha más karakter is akad a dalokban, nem csak a Les Paul.

Másképp fogsz meg egy ilyen típusú gitárt?

Doug: Némileg más hozzáállást kíván a tizenkét húros rész, ami leginkább a pengetéstechnikában nyilvánul meg: precízebb pengető kéz szükségeltetik, ha tiszta hanzású akkordfelbontásokat játszom, mert nincs túl sok hely a húrok között. De az igazi probléma nem ez vele, hanem a súlya: rettenetesen nehéz darab, tudja húzni az ember hátát! (nevet)

Térjünk át a the Dead Daisiesre. Tavaly némi krízis látszott kibontakozni a csapat háza táján, amikor Marco Mendoza basszer és John Corabi énekes egyszerre szálltak ki. Mi volt a baj?

Doug: Igazából semmi. Ami Johnt illeti, rengeteget dolgozott a zenekarért 5-6 éven keresztül. A Make Some Noise és Burn It Down turnékon nem ritkán napi 2-3 koncertet adtunk, el lehet képzelni, micsoda igénybevétel ez egy énekes számára. John kicsit elfáradt ebben és pihenni akart, ami abszolút érthető. Van egy sztorizgatós, akusztikus szólóműsora, amit baromi jól csinál és most inkább azzal akart foglalkozni. Aztán amikor John helyére megtaláltuk Glenn Hughest, kiderült, hogy ő akkor vállalná a melót, ha basszusgitározhatna is. Erre a menedzsment megkérdezte az éppen szólóban dolgozó Marcót, hogy mik a tervei és mit szól ehhez? Mivel épp a következő saját anyagával szeretett volna foglalatoskodni, még jól is jött neki a kialakult helyzet, így gond nélkül adhatta át a helyét Glenn-nek, tehát abszolút közös megegyezéssel váltunk el. Marco elképesztően népszerű zenész, folyamatosan játszik valakivel, a szólókarrier pedig kiemelten fontos számára. Persze a kialakult szituáció nagy változásokat hozott. Amikor kiderült, hogy Glenn csatlakozik, egyszerre kaptam sokkot és lettem hihetetlenül izgatott! Régóta barátok vagyunk és azonnal tudtam, hogy ebben az összeállításban óriási potenciál rejlik. Glenn elképesztő tehetség, veleszületett zenei tudással rendelkezik. Nem evilági a pasas! Ösztönösen érzi, hogy egy dallamnak merrefelé kell haladnia, hogy milyen akkordokra kell épülnie. Dőlnek belőle az ötletek, ezt megtapasztalhattuk az új Daisies-lemez írása közben. Egy dalt már a stúdiózás elején kitettünk a netre, hogy az emberek tisztában legyenek vele, mi folyik jelenleg a bandában. Rengetegen izgatottak lettek, ugyanakkor voltak, akik elszomorodtak John és Marco elvesztése miatt, de ez természetes. Remélhetőleg a lemez mindenkit meggyőz majd, mert eszelősen jól szól, a dalokkal pedig szintet léptünk. Gyakorlatilag készen vagyunk vele, épp a keverés előtt állunk. Szerintem április-május körül meg is jelenhet. A producer ezúttal Ben Grosse volt, aki a Revolución albumon már dolgozott a bandával. Kiváló szakember, nagyszerű meglátásai voltak.

Nem féltek attól, hogy Glenn érkezése alapjaiban változtatja meg a Daisies karakterét?

Doug: Pontosan ez történik, amikor egy zenekar énekest cserél. Csak egy példát mondok: óriási Van Halen-rajongóként én magam is meg voltam zavarodva, amikor David Lee Roth  távozott a bandából. Imádtam őket és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy Sammy Hagar bevételével ugyanolyan jól fognak működni. De csakazértis adtam nekik egy esélyt és meg is győztek. Ma már a Van Halen mindkét éráját ugyanúgy szeretem, attól függetlenül, hogy Sammy teljesen átformálta a hangzásukat. Habár a gitár, a dob és a basszus végig ugyanaz maradt, az énekhang teljesen más lett, ahogy a dalok stílusa és a produkció is, ezáltal pedig úgy szóltak, mintha nem is ugyanaz a banda lennének. Nálunk most hasonló folyamat zajlik, viszont van egy nagy előnyünk: a Daisies folyamatosan változik a megalapítása óta. Rengeteg tagcsere zajlott itt az elmúlt 10 évben, ami a zenén is érződött. Ez része ennek a bandának. A Deep Purple-ben is ez ment annak idején, hiszen az első három lemez után megérkezett Gillan, és az In Rock albummal feje tetejére állította a bandát. Aztán beköszöntött a Coverdale/Hughes-korszak, majd Blackmore kiválásával megint valami másnak jött el az ideje. A lényeg viszont az, hogy ezek a különböző fázisok mind értéket teremtettek. Hiszem, hogy nálunk is az előrelépést szimbolizálják a változások. Ezen az új lemezen egyértelműen érezni lehet majd Glenn befolyását, ugyanakkor vérbeli Daisies-zenével szolgálunk. Szerintem pont jó arányban keverednek rajta a különböző hatások, ami azt eredményezi, hogy mindannyian kibontakozhatunk ebben a közegben, főleg Glenn. Mind a négyen elégedettek vagyunk az anyaggal és alig várjuk, hogy turnéra indulhassunk!

Beszélgessünk a Revolution Saints projektről is. Amikor 2015-ben az első lemez megjelent, eléggé zavart, hogy nem éreztem az anyagon a kreatív infúziódat. Miért nem vettél részt a dalszerzésben?

Doug: Lett volna rá lehetőségem, de akkoriban komoly változások zajlottak az életemben: éppen válófélben voltam, majd a Whitesnake-ből is kiszálltam, úgyhogy a családomra kellett elsősorban koncentrálnom. Noha Jack Blades-szel dumáltunk párszor és telefonon keresztül el is játszottam neki pár riffet, odáig már nem jutottunk el, hogy demókat készítsünk. Szóval ez az én hibámból alakult így és egyet is értek, emiatt valóban nincs benne a lemezben a rám jellemző íz. Mindössze annyit tudtam tenni, hogy a gitárszólamokba belevittem a Whitesnake-érzést. Aztán megcsináltuk a második anyagot, amin egyébiránt engem is meglepett. Nem gondoltam, hogy lesz folytatása, legalábbis én magam egyáltalán nem vágytam rá, mert őszintén szólva nem vagyok nagy barátja az ilyen típusú stúdióprojekteknek. Túl sok ilyen van, egyik sem turnézik, én pedig nem ez a típus vagyok, aki ezt elfogadja. A kiadó viszont azt mondta: “nézzétek, az első lemez roppant sikeres lett. Az emberek szeretik, és nem feltétlenül vágynak arra, hogy színpadon is lássanak benneteket. Szívesen vennénk, ha folytatnátok és készítenétek egy újabb albumot.” Deen éppen abban az időben lábalt ki egy nehéz időszakból és élvezte, hogy az emberek kíváncsiak rá, ezért ő mindenképpen meg akarta csinálni. Én pedig úgy voltam vele, hogy támogatnom kell ebben, szóval belementem. Igyekeztem jobban kivenni a részem a megírásából, próbáltam egyfajta élt, illetve sötétebb tónust belevinni a zenébe. Tavaly pedig némi meglepetésre ismét napirendre került a projekt, amikor a producer, Alessandro Del Vecchio felhívott, hogy van pár dala és esetleg nekiállhatnánk egy harmadik lemeznek. Megnéztem, hogy milyen témákra gondolt, aztán rábólintottam. Ez a Rise című új anyag egyfajta keresztezése az első két korongnak. Meglátjuk, mit szól hozzá a közönség. Szerintem elég átfogó képet fest a Revolution Saintsről.

Jobban bele tudtál folyni most a dalszerzésbe, mint korábban?

Doug: A kettes lemez volt az, aminek a felét én írtam. Ezúttal csak részeket írtam, úgy 4-5 dalhoz. Egy ideig úgy tűnt, hogy időegyeztetési problémák miatt Jack nem tud részt venni a lemez készítésében, de Deennel azt mondtuk, hogy erről szó sem lehet, szükségünk van rá. Kicsit stresszes volt összerakni, mert egyikünknek sem volt túl sok ideje, de végül azért megoldottuk a feladatot. Neked mi a véleményed róla? Jobban tetszik, mint az előzőek vagy fenntartod a korábbi véleményed? 

Nos, alapvetően nem változtak az érzéseim a projekttel kapcsolatban…

Doug: (nevet) Azt hiszem, ez elég fair válasz volt!

Tudod, úgy gondolom, hogy olyan régóta ismerjük egymást, hogy lehetek őszinte…

Doug: Pontosan! Az őszinteség az a tulajdonság, amit mindig is nagyra értékeltem. Tudod, manapság a legtöbben csak a dalokat nézik, illetve azt, hogy ki énekli őket. A Revolution Saints esetében is azt érzem, hogy a kiadónak szinte mindegy, hogy kik a közreműködő zenészek, amíg Deen az énekes...

Magam is ezt gondolom: ez a banda Deenről szól, aki amúgy istenadta tehetség mind a dobok mögött, mind a mikrofonnál, azonban ti ketten Jackkel háttérbe vagytok szorulva…

Doug: Van ebben valami. Mondjuk én nem látom ennyire sarkosan, mint te, mert összességében nincs gondom az albummal, hiszen a felvételek alatt sikerült azokat az elképzeléseket megvalósítanom, amiket elterveztem. Nálam arról van inkább szó, hogy nincs már kedvem ilyen projektekben részt venni. Ha nem turnézhatok egy lemezzel, akkor egy idő után elveszítem az érdeklődésemet iránta. A Revolution Saints esetében előre tudtuk, hogy turné nem jöhet szóba, és ez az, amiért kicsit hidegen hagy. A Burning Rain és a The Dead Daisies azért áll közel hozzám, mert mindig találunk lehetőséget arra, hogy játszhassunk a közönségnek. A Daisies különösen aktív e téren, ezt mindenki tudja. Az ilyen élő zenekarok egyértelműen frissebbek, mint a steril stúdióprojektek, mert mindenki beleteszi a magáét, közös erőfeszítések történnek az eredmény elérése érdekében. Ezért is jön át erősebben a személyiségem például a Daisies lemezein.

A stílusod már a korai időkben is meghatározta a zenekaraid hangzását. Még az olyan rövid életű vállalkozások, mint a Hurricane és a House Of Lords is magukon viselték a kezed nyomát.

Doug: Megtisztelő, hogy ezt mondod. Akkoriban még nagyon fiatal voltam. A Lion soraiban kezdtem, ami az engem ért különböző hatások - Randy Rhoads, Gary Moore, korai Whitesnake - olvasztótégelye volt. A Hurricane is egy igazi banda volt, ahol mindannyiunknak az volt a célja, hogy igazán jó lemezt készítsünk. A House Of Lordsról ugyanezt el lehetett mondani. A Bad Moon Rising keretei között a Lion szellemiségét vittük tovább Kal Swan énekessel, kicsit más formában. Aztán amikor Kal szünetet akart tartani, megcsináltam a Burning Raint Keith St. Johnnal, de már az is több mint 20 éve volt!

Ha már szóba került a Bad Moon Rising: mindig azt éreztem, hogy abban a csapatban forrt ki igazán a stílusod. Mit gondolsz erről?

Doug: Én ezt nem tudom megítélni, de elhiszem, ha ezt mondod. (nevet) A Bad Moon Rising a következő logikus lépés volt a Lion után. Megírtunk egy kiváló anyagot, ám mivel a kiadónk nem támogatott minket, inkább feloszlattuk magunkat és új néven, tiszta lappal futottunk neki újra. Az első albumunkat nagyon szerette a közönség, a kiadó viszont a modernebb megszólalású harmadikkal volt leginkább elégedett. Érdekes szituáció volt, mert pont akkor ütött be a grunge-korszak. Nekem a kettes albumunk, a Blood tetszett a legjobban, mert az egy mélyebb anyag lett. A Bad Moon Risingnak nagyon nem tett jót az akkori zenei klíma, mindazonáltal jó lecke volt az a korszak: az ember ne idomuljon trendekhez, hanem csinálja azt, amit igazán szeret!

Visszatérve a Revolution Saints új albumához, nekem az is feltűnt, hogy ezúttal mintha inkább a lassabb, líraibb szerzemények felé billent volna a mérleg nyelve…

Doug: Ezen eddig még nem gondolkoztam, de tényleg így van. Több a zongorás téma és kevesebb az olyan gyors és kemény dal, mint a Light In The Dark volt az előző anyagon. Mondhatnám azt is, hogy a Journey-érzés dominál. Nyilván Deen a Journeyben zenélt másfél évtizedig, és ezért mindent tud arról a világról, ráadásul a Steve Perry-iskola egy az egyben benne van a torkában. A Revolution Saints pedig erről szól. Aki eddig szerette, az ezt a lemezt is bírni fogja, aki viszont nem, annak most sem fog megváltozni a véleménye.

Tiszta sor. Magam is szeretem a dallamos rockot, a Journey-vonalat, és a Revolution Saints kapcsán is azt mondom, hogy kiváló zenészek játszanak itt igényes dalokat, de mégsem ez az, amit várok tőled…

Doug: Egyértelmű. Az a helyzet, hogy Kobe Bryant tragédiája megint ráébresztett arra, hogy az embernek azzal kell foglalkoznia, amiben igazán hisz, ami boldoggá teszi. Ugyanúgy sokkot kaptam Kobe halálos balesete hallatán, mint amikor Randy Rhoads meghalt. Szörnyű érzés volt, a szívem szakadt meg. A halál önmagában roppant szomorú dolog, az is elkeserített, amikor Gary Moore és Neil Peart elmentek, de az ilyen értelmetlen halál ráz meg legjobban.  Kobe Bryant ugyanannyira inspiráló volt számomra, mint Randy Rhoads, mindkettejükért rajongtam. Amikor a Whitesnake tagjaként színpadon álltam, sok esetben azt vettem észre magamon, hogy nem vagyok 100 százalékosan ott fejben. “Jön a Love Ain’t No Stranger. Mit csináljak? Mit csinálna Kobe?” Nyilván beállna a második játékrészre és hátára venné a csapatát.” Az ilyen gondolatok mindig átsegítettek a holtponton. Mindezt csak azért mondtam el, hogy értsd, miért nem izgatom magam a kritikákon. Ennél ugyanis sokkal fontosabb dolgok vannak az életben. Meghallgatok mindenkit és tiszteletben tartom a különböző véleményeket. Te magad őszintén elém tártad az érzéseidet a lemez kapcsán, ami azért fontos nekem, mert régóta barátok vagyunk. Egyenes embernek ismerlek, aki mindig azt mondja, amit valóban gondol, ezért feltétel nélkül elfogadom az álláspontodat.

Régóta érdekel, de eddig valamiért sosem kérdeztem meg, hogy az első Revolution Saints albumon miért engedted át a Way To The Sun dal szólóját Neal Schonnak?

Doug: Az nem az én döntésem volt, hanem a kiadóé. A Journey-kapcsolatot erősítendő találták ki ezt. Úgy gondolták, hogy Neal vendégszereplése segít majd a lemezeladásban. Egyébként én magam is megírtam a saját szólómat a témához. Csináltunk egy ilyen verziót, valamilyen formában, azt hiszem bónuszként meg is jelent. Neal persze remek munkát végzett, de a saját verziómat ma is jobban kedvelem! (nevet)

www.frontiers.it

https://thedeaddaisies.com/ 

Interjú: Danev György
Fotók: Enzo Mazzeo, Johnny Pixel
Címlapfotó és koncertfotók: Valentin Szilvia (shockmagazin.hu)


2020. június 29. 15:30

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA