DEEN CASTRONOVO – Fenegyerek a dobok mögött
Journey, Ozzy Osbourne, Bad English, Hardline, Soul SirkUS, G/Z//R, Cacophony, Paul Rodgers Band, - felsorolni is nehéz, hány elsőligás csapat motorjaként hajtotta a gépezetet Deen Castronovo mesterdobos az elmúlt harmincöt évben, és akkor még nem is beszéltünk azon gitárvirtuózok lemezeiről - a teljesség igénye nélkül: Neal Schon, Steve Vai, Tony MacAlpine, Marty Friedman, Joey Tafolla, James Murphy -, melyek összképét alapjaiban határozta meg kifinomult játékstílusával. Az AOR-zenében, komplex instrumentális rockban, groove metalban, illetve sallangoktól mentes rock & rollban egyaránt otthonosan mozgó doblegenda ráadásul énekelni is eléggé tud - nagyjából úgy, mint a legnagyobb rockénekesek. Szólóénekesi kvalitásait már a Journey soraiban is kamatoztathatta, igazából azonban a Revolution Saints névre hallgató saját projektjének keretein belül bontakoztatta ki magát ebben a szerepkörben, mely zenekarral két lemezt jelentetett meg eddig, a legutóbbit alig néhány hónapja.. Mindezek mellett Castronovo tavaly óta a The Dead Daisies dobszékét is birtokolja, április 27-én ezzel a bandával lépett fel a Barba Negra Track színpadán, majd másnap a Hard Rock Caféban. A temperamentumos dobmágus volt olyan előzékeny, hogy előzetesen, majd személyesen is rendelkezésre állt interjú-ügyben, a két beszélgetés kivonata pedig alább olvasható.
A nyolcvanas években állandó közreműködő voltál a Shrapnel kiadó instrumentális gitáralbumain. Hogyan ismerkedtél meg Mike Varney-val ,a kiadó főnökével?
Deen Castronovo: A nyolcvanas évek elején egy Wild Dogs nevű zenekarban játszottam. A csapat gitárosa, Jeff Mark került először kapcsolatba Mike Varney-val. Valamiféle együttműködést akartak kidolgozni, hiszen Jeff egyike volt Oregon állam legfigyelemreméltóbb gitárosainak. Amikor Mike megtudta, hogy Jeffnek komplett zenekara van, egyből leszerződtette az egész bandát, és így már 1982-ben, a kettes számú US Metal válogatáson rajta lehettünk. Ezután két lemezt is készítettünk a cége zászlaja alatt, a közös meló okán pedig session-dobosként is kezdett használni. Tony MacAlpine Maximum Security lemeze volt az egyik első ilyen munkám…
Igaz, hogy a második Cacophony-lemezt is te ütötted fel?
Deen: Pontosan így történt. A lemezborítón Kenny Stavropoulost tüntették fel, de ő közvetlenül a felvételek végeztével csatlakozott a zenekarhoz, a stúdióban mindent én játszottam fel bérmuzsikusként. Óriási volt Jason Becker és Marty Friedman dalaiban részt vállalni!
Akkoriban találkoztál Neal Schonnal, ha jól tudom…
Deen: Ez akkor történt, amikor Tony MacAlpine lemezét készítettük. Neal egyszer csak besétált a stúdióba, és megkérdezte, hogy játszanék-e az első szólólemezén, amit épp akkor kezdett el felvenni. Gondolhatod, mit éreztem! (nevet) Óriási megtiszteltetésként éltem meg, hogy Neal felkért a feladatra! És ez még mind semmi, mert kábé egy hete játszottunk együtt, amikor elvitt a Bad English zenekar meghallgatására, amit épp akkor alapított a Babys-énekes John Waite-tel! Micsoda csapat volt! Az első igazán komoly tapasztalataimat itt szereztem, csak jó szívvel tudok visszagondolni erre a periódusra.
A Bad English mindössze két lemezt ért meg. Miért áll földbe ilyen hamar a banda?
Deen: Tudod, hogy van ez… Hatalmas egók jöttek itt össze, Neal, John Waite, a Journey-billentyűs Jonathan Cain, és a Babys-basszer Ricky Phillips. Ebből adódóan óriási feszültségek keletkeztek, ezért lett vége a dalnak olyan gyorsan. Én magam remekül kijöttem mindenkivel, de a többiek viszonya azért nem volt ennyire egyszerű…
Melyik Bad English-lemezt kedveled jobban?
Deen: Mindenképpen az elsőt, mert akkor még az újdonság varázsa hajtott minket, és ebből adódóan egy nagyon energikus, koherens anyagot sikerült csinálnunk. A második lemez, a Backlash idején már krízisben voltunk, a korong pedig áldozatul is esett a zenekaron belüli harcoknak. Egyértelműen átjön rajta az a feszültség, ami a tagok közötti emberi kapcsolatokat jellemezte akkor.
A Bad English széthullását követően Neal vitt magával a Hardline-ba is...
Deen: Összeraktuk a Hardline-albumot, ami ugyan jó kritikákat kapott, nagy sikert azonban már nem arattunk vele. Európában az Extreme vendégeiként turnézhattunk, és volt két bulink a Van Halen előzenekaraként is, de így sem akart beindulni a projekt. Neal gyorsan ki is szállt, majd szólt, hogy menjek vele Paul Rodgers szólóbandájába játszani.
Ezt követően nem más, mint Ozzy Osbourne csábított magához…
Deen: Az egy érdekes sztori: 1990-ben a Bad English a Whitesnake előzenekaraként turnézott Amerikában. Ekkor találkoztam Steve Vai-jal, akinek megakadt a szeme rajtam. Elkérte a telefonszámomat, mert szerette volna, ha játszom a következő lemezein. Amikor ez időszerűvé vált, annak rendje és módja szerint el is kezdtünk dolgozni, és jó ideig zenéltünk együtt. Ez az időszak egybeesett azzal, hogy Steve írt pár dalt Ozzyval a készülő Ozzmosis albumra. Egyik alkalommal Steve szólt, hogy Ozzy hívta, mert szeretné, ha elmennék hozzá egy meghallgatásra. Így is lett, és egyből megkaptam az állást.
Az Ozzmosis lemez dobhangzása mai füllel is kolosszális…
Deen: Tényleg szereted?
Miért, te nem?
Deen: Hogy is mondjam… Való igaz, hogy hatalmas a dobsound, különösen a lábdobok figyelemre méltóak, de az összkép mégsem olyan lett, mint amilyet szerettem volna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Michael Bierhorn nem jó szakember, mert nagyon is az, csak éppen más elképzelései voltak a dobokat illetően, mint nekem… Az Ozzmosis album viszont kiváló lett, hatalmas dalok sorakoznak rajta!
Nem sokáig maradtál Ozzy mellett…
Deen: Miután kijött a lemez, elindult a turné. Megcsináltuk a dél-amerikai kört, aztán hirtelen mindannyian lapátra kerültünk. Zakk Wylde ugye leépett, majd jött Joe Holmes, aki ugyan kiváló gitáros, a Zakk által hagyott űrt viszont nem volt képes kitölteni. Zakk magával vitte az egész produkció lelkét, onnantól kezdve semmi nem volt ugyanaz. Lehet, hogy ebből adódott, hogy át akarták szervezni a teljes kísérőzenekart, mindenesetre Geezer Butler és jómagam is hamar az utcán találtuk magunkat…
Ekkor visszamentél Steve Vaihoz a Fire Garden lemez munkálataira, ugye?
Deen: Nem így történt. Steve-vel még az Ozzy-kaland előtt vettünk fel mindent. Rengeteg dalt rögzítettünk, melyek közül volt, ami az Alien Love Secrets EP-n, mások pedig a Fire Garden albumon láttak napvilágot.
Ha már Geezer Butler neve szóba került imént: a Black Sabbath legendás basszusgitárosával is készítettél két lemezt a kilencvenes évek közepén, végén…
Deen: Így igaz, és mint metal dobos, ezeket az anyagokat tartom a pályafutásom csúcspontjainak. Az a fajta nyers, ritmuscentrikus metal zene nagyon feküdt nekem, azokkal a lemezekkel végleg definiáltam a dobstílusomat.
Ezután mi következett?
Deen: Két évre Olaszországba mentem, mert igent mondtam Vasco Rossi felkérésére. Óriási iskola volt ez az éra, rengeteget turnéztunk Itália-szerte! Ezt követően pedig jött a Journey. Soha nem fogom elfelejteni: 1998. február 16-án megcsörrent a telefon. Neal volt az. Kérdezte, hogy esetleg érdekelne-e a dobos pozíció a Journeyben? (nevet) Mit is mondhatnék? A gyerekkori álmom vált valóra! Steve Smith számomra minden idők legnagyobb dobosa, az első számú kedvencem volt mindig is, erre beülhettem a helyére! Nem volt könnyű a nyomába érni!
Azért szépen megoldottad a feladatot…
Deen: Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a legjobbat nyújthassam. Alapvetően hard rock- és metal dobos vagyok, szóval nem gondolom, hogy tökéletesen illettem a zenekarba, de azért az ott eltöltött 17 év alatt igyekeztem a lehető legnagyobb mértékben idomulni a csapat stílusához. Most, hogy Steve Smith újra velük van, az utolsó kocka is a helyére került, újra tökéletesek!
A Journey Generations albuma volt az első, amin szólóénekesként is bemutatkoztál. Hogy jött nálad az egész éneklősdi a dobolás mellé?
Deen: Már a Bad English soraiban is vokáloztam. Aztán amikor a Journey Generations lemezét csináltuk, Kevin Elson producer bátorítására vállaltam el két dalban ezt a szerepet. Jól sült el, mindenki nagyon elégedett volt a végeredménnyel, de ettől függetlenül továbbra sem vágytam arra, hogy egy zenekar élén álljak.
Pedig simán átvehetted volna a stafétát, miután Steve Augeri kiszállt a Journeyből…
Deen: Nem vagyok frontember-típus, jobban érzem magam, ha elbújhatok a dobszerkó mögé. Kimondottan ijesztő számomra, ha ki kell állnom a színpad elejére. Sokkal keményebb dolog ez, mint bárki gondolná. A Revolution Saints-szel volt egy koncertünk tavaly, és ott is elég furán éreztem magam, amikor a színpad közepére kellett állnom. Maradnék inkább dobos, ha lehet… (nevet)
Amúgy mennyire nehéz összehangolnod a dobolást és az éneklést?
Deen: Semennyire. Tudod, a dobolás már rutinfeladat nekem. Beülök a cucc mögé, és robotpilóta-üzemmódba kapcsolok. Álmomban is eldobolok akármit. Nem kell odafigyelnem arra, hogy mit ütök, ami azért is nagy előny, mert az éneklésre viszont nagyon kell koncentrálnom, még a levegővétel sem megy magától értetődő módon!
A Revolution Saintsben te állsz a középpontban énekesként. Ez a projekt hogy jött össze?
Deen: A Frontiers kiadó főnöke, Serafino Perugino álmodta meg ezt az összeállítást. Korábban több alkalommal megpróbált rábírni, hogy készítsek egy szólóalbumot nekik, de nem vállaltam, egyáltalán nem érdekelt a dolog. Aztán kitalálta, hogy álljak össze Doug Aldrich-csal és Jack Blades-szel. Ez már jobban hangzott, a felajánlott pénz mennyisége meg főleg. Nem vagyok álszent, nyilvánvalóan a pénz komoly szerepet játszott abban, hogy rábólintottam az ügyre.
A Revolution Saints két lemeze kendőzetlen Journey-hatásokat mutat. Ezt a fajta zenét hallgatod akkor is, amikor otthon vagy?
Deen: Szó sincs róla! (nevet) Tudod, nagyon tisztelem a nyolcvanas évek rockzenéjét, de az elő nem fordulhat nálam, hogy otthon felteszek mondjuk egy Bon Jovi-albumot. A Slipknot, a Stone Sour és a Fear Factory a nagy favorit nálam, tehát ezek a modernebb, súlyosabb muzsikák. Ugyanakkor szívesen hallgatom James Taylort és John Mayert is.
Ha dobolás szempontjából meg kellene nevezned a kedvenc munkáidat, mely lemezeket említenéd?
Deen: A Wild Dogs Reign Of Terror albumát 1987-ből, illetve a két G/Z//R-lemezt mondanám, ha a játékot nézem, de az utóbbi két anyag hangzás szempontjából is etalon.
Egyszer a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt doblegenda, Pat Torpey félig tréfásan azt mondta nekem, hogy mindössze kétféle dobos létezik: az egyik John Bonham, a másik Neil Peart követője. Osztod a véleményét?
Deen: (nevet) Ez jó! Ha tényleg így van, akkor én Neil Peart-hívő vagyok! Neil progresszív játékán nőttem fel, Bonham-et csak később fedeztem fel. 1996-ban részt vettem egy Rush-emlékalbum készítésében, és emlékszem, a Rush tagjai nagyon nem örültek a neki, hogy ilyen B-kategóriás zenészek rondítanak bele az életművükbe! (nevet)
Térjünk át a The Dead Daisies-re! Április elején indult a Burn It Down turnéja. Milyenek voltak az eddigi koncertek?
Deen: Ó, haver, egészen elképesztő a turné, fantasztikus bulikat adunk, nagy móka az egész! Hihetetlenül boldog vagyok, hogy ebben a bandában zenélhetek!
Mi jelentette a csúcspontot számodra?
Deen: Az első buli, Glasgowban. Három év után végre újra színpadon lehettem egy zenekar tagjaként. Már ezen a legelső koncerten befogadott a Daisies közönsége, ami elmondhatatlanul jó érzéssel töltött el!
Mennyit énekelsz a koncerteken a dobolás mellett?
Deen: Vokálozom John (Corabi) mögött, a magasakat tolom. Nagyon erősek vagyunk ezen a téren, hiszen John mellett Marco (Mendoza), Doug (Aldrich) és jómagam is odatesszük a hangunkat, négy szólamban énekeljük a harmóniákat. Baromi jól szólnak ilyen formában a dalok!
Hogyan kerültél a Daisiesbe?
Deen: Éppen Olaszországban fejeztem be egy lemezt régi kollégámmal, Johnny Gioelivel, akivel anno a Hardline-ban játszottam, amikor kaptam egy üzenetet Dougtól, hogy Brian Tichy kiszállt a Daisiesből, mert a szólópályájára kíván koncentrálni, és ráérnék-e beugrani a helyére? Az időzítés jobb nem is lehetett volna, mert éppen letudtam minden folyó munkát, és már a következő lehetőségen kezdtem agyalni. A Daisies menedzsmentje egyből átreptetett New Yorkba, ahol találkoztam a többiekkel. Ez egy szombati napon történt, és a következő pénteken már a Nashville-i stúdió mélyén csináltuk a Burn It Down lemezt!
Bele tudtál folyni a kreatív részbe, vagy már készen voltak az új dalok, amikor csatlakoztál a srácokhoz?
Deen: A dalszerzési procedúra vége felé jártak, amikor bejöttem a képbe. Tizenegy dalt már nagyjából összeraktak ekkorra, szóval mindössze annyi volt a feladatom, hogy gyorsan megtanuljam és a stúdióban felüssem őket. Négy nap alatt meg is voltam az egésszel…
Mennyire kívánt tőled más hozzáállást a Daisies zenéje, mint az előző zenekaraid?
Deen: Nyilván tudod, hogy alapvetően olyan dobos vagyok, aki szeret sokat dobolni, különböző figurákat és kiállásokat ütni. Amikor összejöttem a csapattal és Marti Frederiksen producerrel, már az első megbeszélésen kiderült, hogy itt erre nem lesz szükség, ide nyílegyenes, arcbamászó tempók kellenek! (nevet) Nem esett nehezemre alkalmazkodni ehhez, hiszen nem volt arra szükség, hogy radikálisan megváltoztassam a játékomat, csupán direktebb módon kellett közelítenem a dalokhoz.
Villogós, technikás dobosként élvezed azt is, ha ilyen egyszerűbb ütemekről kell gondoskodnod?
Deen: Abszolút! Tudod, ebben pont ez a szép: ha a dalok elég jók, akkor bőven elég belesimulni az összképbe, nincs szükség a cicomára. Ez a fajta dobolás nem igényel különösebb erőfeszítést, viszont jó érzéssel tölt el, poén az egész. Nem áll távol tőlem ez a stílus sem, hiszen a Journey katalógusában is akadtak olyan dalok szép számmal, amiket nem kellett szétverni. Van az a szituáció, amikor alá kell rendelnünk magunkat a dalok érdekeinek, és ez így helyes!
Doug Aldrich-csal ugyebár együtt játszol a Revolution Saints projektben, Marco Mendozával pedig Neal Schon csapatában dolgoztál korábban, John Corabival viszont nincs közös történelmetek…
Deen: Azelőtt sosem dolgoztam Johnnal, de természetesen ismertem a Mötley Crüe soraiból. Ma is úgy gondolom, hogy a vele készített Mötley-album messze a legjobb mind közül, ezért nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy egy csapatban zenélhetek vele! Elképesztő énekes, óriási rockfazon, akiből úgy dől a humor, hogy az ember a hasát fogja a nevetéstől! Emberileg is csak jókat tudok mondani róla, mindig két lábbal áll a földön. David Lowyt szintén nem ismertem korábban, de vele is könnyű volt egy hullámhosszra kerülni. Remek gitáros, aki roppant feszesen játszik, és ez nagyon lényeges nekem és Marcónak, hiszen így megfelelő alapot tudunk biztosítani John és Doug számára.
Marcóval milyen érzés együtt játszani?
Deen: Az a helyzet, hogy rengeteg kiváló basszusgitárossal zenéltem életem során, de bátran ki merem jelenteni, hogy Marco egyike minden idők öt legjobb basszerének. Elképesztő sokoldalúság jellemzi, nem létezik olyan zene, amit ne tudna eljátszani! Hihetetlen képességekkel van megáldva, és ez még nem minden, mert a tudásánál csak az embersége nagyobb: egyszerűen imádnivaló a fickó, elképesztően jó lélek!
Februárban egy nagyszabású jótékonysági koncerten játszottatok Marcóval Neal Schon zenekarában. Biztos emlékezetes volt újra Journey-dalokat ütni…
Deen: Ne is mondd! Azt hittem, hogy a Journey-fejezet végleg lezárult az életemben, erre Neal meghívott erre a bulira! El sem hiszed, mekkora megtiszteltetés volt ez számomra! Neal nekem olyan, mintha a bátyám lenne - ha valaki rálőne, én bizony elé vetődnék, és a saját testemmel fognám fel a golyót! Neal fedezett fel, évtizedekig játszottunk együtt, szóval sokat köszönhetek neki, nélküle biztos másképp alakult volna a pályám! Tényleg csak azt tudom mondani, hogy nagyon hálás vagyok, amiért újra lehetőséget adott nekem. Majd’ elfelejtettem: Gregg Rolie is fellépett velünk ezen a bulin! Úristen! Két ekkora legendával egy színpadon állni tiszta őrület!!!
Milyen dobcuccon játszol a mostani turnén?
Deen: DW dobokat ütök 1997 óta. Imádom a céget, a hangszereik önmagukért beszélnek. Sok agyalást nem igényelnek a cuccaik, csak rájuk teszel valami jó kis dobbőrt és kész is a sound! A cintányérok tekintetében is lojális vagyok, 1995 óta kizárólag Zildjian cinekkel bástyázom körül magam. Vater Power 5B dobverőket használok, amelyek olyanok, mintha eredendően nekem találták volna ki őket. A kialakításuk és a fogásuk jobb nem is lehetne! Ron és Alan Vater kiváló szakemberek, a cégük pedig odafigyel és gondoskodik a művészeiről, és ez nagyon fontos! Mondanom sem kell, a DW-vel és Zildjiannel is ugyanilyen kiváló a kapcsolatom! Az Evans dobbőröket még nem említettem: 1979-ben kezdtem az Evans Hydaulic Oil Filled dobbőrökkel kísérletezni, mert úgy voltam vele, ha Neil Peartnek megfelel, akkor talán nekem is jó lesz! (nevet) Persze egyből szerelem lett a dologból, ami azóta is tart!
Két lábdobos a mostani szerkód?
Deen: Igen, mert érzetre sokkal jobban szeretem a két lábdobot. A Journeyben a legtöbb esetben egyet használtam duplázó pedállal, de mivel eredendően hard rock/metal dobos vagyok, szükségem van két lábdobra, hogy jól érezzem magam…
Az sem elhanyagolható, hogy a két lábdob sokkal jobban néz ki, mint egy, ugye?
Deen: Fején találtad a szöget, barátom! Hát mennyivel lazább már egy olyan szerkó, nem??? Végül is hard rock zenét játszunk! Komolyra fordítva a szót, teljesen más, ha van az ember bal lábánál is egy lábdob, mert konkrétan érzed azt, amit csinálsz. És mondom ezt úgy, hogy a DW 9000 a világ legjobb duplázó pedálja, amivel tényleg nagy élmény a játék, mégis inkább a két lábdob mellett török lándzsát.
A pergődről még nem beszéltünk…
Deen: Egy olyan DW pergő van beépítve a cuccomba, ami a Black Beauty-hoz hasonló. Baromira átszól a zenekaron, a tónusa pedig a klasszikus John Bonham-féle szólásra hajaz.
A Daisies soraiban elég sok zenész megfordult az elmúlt években. Mennyire tervezel hosszú távra ebben a bandában?
Deen: A Daisies jelenleg maximális prioritást élvez nálam. Imádom a csapatot, remélhetőleg jó sok világ körüli turnét csinálunk majd közösen, illetve számos lemezt rakunk össze együtt! Nem titok, hogy a csapat komoly üzleti vállalkozás, mindazonáltal roppant rajongóbarát is: a lehető legtöbb helyre szeretnénk eljuttatni a banda hírét, és minél több rajongóval akarunk találkozni! Számomra különösen fontos, hogy végre egy olyan banda tagja lehetek, amely még csak az építkezési fázisnál tart, és kivehetem a magam részét az alakításából. Régebben nem nagyon volt ilyesmire lehetőségem. Ugye a Journey már rég szupersztár státuszú zenekar volt, amikor csatlakoztam hozzájuk, és ez Ozzyra éppúgy igaz volt. A Daisiesben viszont azt érzem, hogy része vagyok az egésznek, közösek a céljaink, és együttes erővel akarjuk előremozdítani a banda szekerét. Itt van miért dolgozni!
www.deencastronovo.net
www.thedeaddaisies.com
Interjú: Danev György
.jpg)
2018. október 7. 05:41