DEEN CASTRONOVO - ÁPRILIS 27-ÉN BUDAPESTEN A THE DEAD DAISIES!
Journey, Ozzy Osbourne, Bad English, Hardline, Soul SirkUS, G/Z//R, Cacophony, Paul Rodgers Band, - felsorolni is nehéz, hány elsőligás csapat motorjaként hajtotta a gépezetet Deen Castronovo mesterdobos az elmúlt harminc évben, és akkor még nem is beszéltünk azon gitárvirtuózok lemezeiről - a teljesség igénye nélkül: Neal Schon, Tony MacAlpine, Marty Friedman, Joey Tafolla, James Murphy -, melyek összképét alapjaiban határozta meg kifinomult játékstílusával. Az AOR-zenében, komplex instrumentális rockban, groove metalban, illetve sallangoktól mentes rock & rollban egyaránt otthonosan mozgó doblegenda ráadásul énekelni is eléggé tud - nagyjából úgy, mint a legnagyobb rockénekesek. Szólóénekesi kvalitásait már a Journey soraiban is kamatoztathatta, igazából azonban a Revolution Saints névre hallgató saját projektjének keretein belül bontakoztathatta ki magát ebben a szerepkörben, mely zenekarral két lemezt jelentetett meg eddig, a legutóbbit alig néhány hónapja.. Mindezek mellett Castronovo tavaly óta a The Dead Daisies dobszékét is birtokolja, április 27-én ezzel a bandával lép fel a Barba Negra Track színpadán, majd másnap a Hard Rock Caféban is zenélnek. Deen volt olyan előzékeny, hogy néhány nappal ezelőtt helyzetjelentést adott a Daisies turnéjáról, és tette mindezt a tőle megszokott szenvedélyességgel. Kétrészes interjúnk első felét itt olvashatjátok.
Két hete indult a The Dead Daisies Burn It Down turnéja. Milyenek voltak az eddigi koncertek?
Deen Castronovo: Ó, haver, egészen elképesztő a turné, fantasztikus bulikat adunk, nagy móka az egész! Hihetetlenül boldog vagyok, hogy ebben a bandában zenélhetek!
Mi jelentette a csúcspontot eddig számodra?
Deen: Az első buli, Glasgowban. Három év után végre újra színpadon lehettem egy zenekar tagjaként. Már ezen a legelső koncerten befogadott a Daisies közönsége, ami elmondhatatlanul jó érzéssel töltött el!
Mennyit énekelsz a koncerteken a dobolás mellett?
Deen: Vokálozom John (Corabi) mögött, a magasakat tolom. Nagyon erősek vagyunk ezen a téren, hiszen John mellett Marco (Mendoza), Doug (Aldrich) és jómagam is odatesszük a hangunkat, négy szólamban énekeljük a harmóniákat. Baromi jól szólnak ilyen formában a dalok!
Hogyan kerültél a Daisiesbe?
Deen: Éppen Olaszországban fejeztem be egy lemezt régi kollégámmal, Johnny Gioelivel, akivel anno a Hardline-ban játszottam, amikor kaptam egy üzenetet Dougtól, hogy Brian Tichy kiszállt a Daisiesből, mert a szólópályájára kíván koncentrálni, és ráérnék-e beugrani a helyére? Az időzítés jobb nem is lehetett volna, mert éppen letudtam minden folyó munkát, és már a következő lehetőségen kezdtem agyalni. A Daisies menedzsmentje egyből átreptetett New Yorkba, ahol találkoztam a többiekkel. Ez egy szombati napon történt, és a következő pénteken már a Nashville-i stúdió mélyén csináltuk a Burn It Down lemezt!
Bele tudtál folyni a kreatív részbe, vagy már készen voltak az új dalok, amikor csatlakoztál a srácokhoz?
Deen: A dalszerzési procedúra vége felé jártak, amikor bejöttem a képbe. Tizenegy dalt már nagyjából összeraktak ekkorra, szóval mindössze annyi volt a feladatom, hogy gyorsan megtanuljam és a stúdióban felüssem őket. Négy nap alatt meg is voltam az egésszel…
Mennyire kívánt tőled más hozzáállást a Daisies zenéje, mint az előző zenekaraid?
Deen: Nyilván tudod, hogy alapvetően olyan dobos vagyok, aki szeret sokat dobolni, különböző figurákat és kiállásokat ütni. Amikor összejöttem a csapattal és Marti Frederiksen producerrel, már az első megbeszélésen kiderült, hogy itt erre nem lesz szükség, ide nyílegyenes, arcbamászó tempók kellenek! (nevet) Nem esett nehezemre alkalmazkodni ehhez, hiszen nem volt arra szükség, hogy radikálisan megváltoztassam a játékomat, csupán direktebb módon kellett közelítenem a dalokhoz.
Villogós, technikás dobosként élvezed azt is, ha ilyen egyszerűbb ütemekről kell gondoskodnod?
Deen: Abszolút! Tudod, ebben pont ez a szép: ha a dalok elég jók, akkor bőven elég belesimulni az összképbe, nincs szükség a cicomára. Ez a fajta dobolás nem igényel különösebb erőfeszítést, viszont jó érzéssel tölt el, poén az egész. Nem áll távol tőlem ez a stílus sem, hiszen a Journey katalógusában is akadtak olyan dalok szép számmal, amiket nem kellett szétverni. Van az a szituáció, amikor alá kell rendelnünk magunkat a dalok érdekeinek, és ez így helyes!
Doug Aldrich-csal együtt játszol a Revolution Saints projektben, Marco Mendozával pedig Neal Schon csapatában dolgoztál korábban, John Corabival viszont nincs közös történelmetek…
Deen: Azelőtt sosem dolgoztam Johnnal, de természetesen ismertem a Mötley Crüe soraiból. Ma is úgy gondolom, hogy a vele készített Mötley-album messze a legjobb mind közül, ezért nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy egy csapatban zenélhetek vele! Elképesztő énekes, óriási rockfazon, akiből úgy dől a humor, hogy az ember a hasát fogja a nevetéstől! Emberileg is csak jókat tudok mondani róla, mindig két lábbal áll a földön. David Lowyt szintén nem ismertem korábban, de vele is könnyű volt egy hullámhosszra kerülni. Remek gitáros, aki roppant feszesen játszik, és ez nagyon lényeges nekem és Marcónak, hiszen így megfelelő alapot tudunk biztosítani John és Doug számára.
Marcóval milyen érzés együtt játszani?
Deen: Az a helyzet, hogy rengeteg kiváló basszusgitárossal zenéltem életem során, de bátran ki merem jelenteni, hogy Marco egyike minden idők öt legjobb basszerének. Elképesztő sokoldalúság jellemzi, nem létezik olyan zene, amit ne tudna eljátszani! Hihetetlen képességekkel van megáldva, és ez még nem minden, mert a tudásánál csak az embersége nagyobb: egyszerűen imádnivaló a fickó, elképesztően jó lélek!
Februárban egy nagyszabású jótékonysági koncerten játszottatok Marcóval Neal Schon zenekarában. Biztos emlékezetes volt újra Journey-dalokat ütni…
Deen: Ne is mondd! Azt hittem, hogy a Journey-fejezet végleg lezárult az életemben, erre Neal meghívott erre a bulira! El sem hiszed, mekkora megtiszteltetés volt ez számomra! Neal nekem olyan, mintha a bátyám lenne - ha valaki rálőne, én bizony elé vetődnék, és a saját testemmel fognám fel a golyót! Neal fedezett fel, évtizedekig játszottunk együtt, szóval sokat köszönhetek neki, nélküle biztos másképp alakult volna a pályám! Tényleg csak azt tudom mondani, hogy nagyon hálás vagyok, amiért újra lehetőséget adott nekem. Majd’ elfelejtettem: Gregg Rolie is fellépett velünk ezen a bulin! Úristen! Ez milyen már? Két ekkora legendával egy színpadon állni??? Őrület!!!
Milyen dobcuccon játszol a mostani turnén?
Deen: DW dobokat ütök 1997 óta. Imádom a céget, a hangszereik önmagukért beszélnek. Sok agyalást nem igényelnek a cuccaik, csak rájuk teszel valami jó kis dobbőrt és kész is a sound! A cintányérok tekintetében is lojális vagyok, 1995 óta kizárólag Zildjian cinekkel bástyázom körül magam. Vater Power 5B dobverőket használok, amelyek olyanok, mintha eredendően nekem találták volna ki őket. A kialakításuk és a fogásuk jobb nem is lehetne! Ron és Alan Vater kiváló szakemberek, a cégük pedig odafigyel és gondoskodik a művészeiről, és ez nagyon fontos! Mondanom sem kell, a DW-vel és Zildjiannel is ugyanilyen kiváló a kapcsolatom! Az Evans dobbőröket még nem említettem: 1979-ben kezdtem az Evans Hydaulic Oil Filled dobbőrökkel kísérletezni, mert úgy voltam vele, ha Neil Peartnek megfelel, akkor talán nekem is jó lesz! (nevet) Persze egyből szerelem lett a dologból, ami azóta is tart!
Két lábdobos a mostani szerkód?
Deen: Igen, mert érzetre sokkal jobban szeretem a két lábdobot. A Journeyben a legtöbb esetben egyet használtam duplázó pedállal, de mivel eredendően hard rock/metal dobos vagyok, szükségem van két lábdobra, hogy jól érezzem magam…
Az sem elhanyagolható, hogy a két lábdob sokkal jobban néz ki, mint egy, ugye?
Deen: Fején találtad a szöget, barátom! Hát mennyivel lazább már egy olyan szerkó, nem??? Végül is hard rock zenét játszunk! Komolyra fordítva a szót, teljesen más, ha van az ember bal lábánál is egy lábdob, mert konkrétan érzed azt, amit csinálsz. És mondom ezt úgy, hogy a DW 9000 a világ legjobb duplázó pedálja, amivel tényleg nagy élmény a játék, mégis inkább a két lábdob mellett török lándzsát.
A pergődről még nem beszéltünk…
Deen: Egy olyan DW pergő van beépítve a cuccomba, ami a Black Beauty-hoz hasonló. Baromira átszól a zenekaron, a tónusa pedig a klasszikus John Bonham-féle szólásra hajaz.
Mit várhatunk a pénteki budapesti Daisies-bulitól?
Deen: Sok új nótát a Burn It Down lemezről, de persze a Make Some Noise-ról és a Revoluciónról is válogatunk bőven! Jó arányban elegyednek újabb és régebbi dalok a műsorban, és akkor még nem szóltam egy szót sem a meglepetés-feldolgozásokról, amiben szintén nagyon erős a Daisies!
Dobszólód is lesz, ha jól tudom…
Deen: Lesz bizony, és nem is akármilyen! Tudod, a legtöbb dobszóló trükk-orientált, és csak arról szól, hogy a dobos bemutathassa, mennyire technikás. Nyilván az enyémben is vannak ilyen elemek, mert kell azért az, hogy koncerten bedobjunk pár veszettül nehéz trükköt, de összességében sokkal inkább a közönséggel való interakciót állítom középpontba ebben a pár percben. Lehet hogy hihetetlenül hangzik, de én magam sosem voltam nagy dobszólós arc. Valamiért úgy alakult, hogy a zenekarokban, ahol játszottam nem volt lehetőség szólózni. A Journeyben persze előfordult, arra azonban ott sem volt példa, hogy egy turnén estéről-estére, minden egyes koncerten dobszólót játsszak. Ennek okán a Daisies mostani koncertjein igyekszem egyre jobban és jobban összerakni a saját kis műsorszámomat, ami azzal is jár, hogy folyamatosan változtatgatok, finomítok rajta. Eddig minden bulin jól fogadta a közönség, úgyhogy nincs okom panaszra!
A Daisies soraiban elég sok zenész megfordult az elmúlt években. Mennyire tervezel hosszú távra ebben a bandában?
Deen: A Daisies jelenleg maximális prioritást élvez nálam. Imádom a csapatot, remélhetőleg jó sok világ körüli turnét csinálunk majd közösen, illetve számos lemezt rakunk össze együtt! Nem titok, hogy a csapat komoly üzleti vállalkozás, mindazonáltal roppant rajongóbarát is: a lehető legtöbb helyre szeretnénk eljuttatni a banda hírét, és minél több rajongóval akarunk találkozni! Számomra különösen fontos, hogy végre egy olyan banda tagja lehetek, amely még csak az építkezési fázisnál tart, és kivehetem a magam részét az alakításából. Régebben nem nagyon volt ilyesmire lehetőségem. Ugye a Journey már rég szupersztár státuszú zenekar volt, amikor csatlakoztam hozzájuk, és ez Ozzyra éppúgy igaz volt. A Daisiesben viszont azt érzem, hogy része vagyok az egésznek, közösek a céljaink, és együttes erővel akarjuk előremozdítani a banda szekerét. Itt van miért dolgozni!
Interjú: Danev György
2018. április 24. 16:47