Courtney Cox - The Iron Maidens
Anno a ‘90-es évek végén, a tradicionális rockzene történetének egyik legnehezebb időszakában egyre-másra alakultak a különböző tribute-zenekarok azzal a céllal, hogy ha már az eredeti előadók egyáltalán nem vagy csak takaréklángon üzemelnek, legyenek olyanok, akik nem hagyják kikopni a köztudatból a dalaikat. Ma már nehéz elképzelni, de abban az időben a korábbi sztárok közül valóban nem egy és nem kettő nyűglődött apró klubok színpadán. Az Iron Maiden is megjárta a poklokat, a sors azonban igazságot szolgáltatott és ma már híresebbek, népszerűbbek és elismertebbek, mint valaha. Persze a hűséges tribute-bandák is megmaradtak, így a csupa csajból álló kaliforniai The Iron Maidens is, amely egyike a leghíresebb ilyen alakulatoknak. A saját jogon kultikus Phantom Blue romjain alakult ötös 2000 óta emeli magasba az Iron Maiden zászlaját, koncertjeik a világ minden táján eseményszámba mennek. A bandában 20 év alatt számos kiválóság fordult meg, többek között innen indult a ma már sztárgitárosnak számító Nita Strauss (Alice Cooper Band), de Nili Brosh (Tony MacAlpine Band) szintén pengetett itt Maiden-dalokat. Egy ideje viszont már Courtney Cox számít a brigád első számú baltásemberének, az alábbi interjúban ő mesél magáról.
Kérlek, oszd meg velünk a szignált Caparison gitárod történetét!
Courtney Cox: A sztori ott kezdődik, hogy régebben egy zöld Jackson Adrian Smith modell volt a fő hangszerem, egy idő után azonban elkezdtem más hangszereket is próbálgatni. Egyszer valaki a kezembe nyomott egy Caparisont, amitől azonnal eldobtam az agyam! Utánanéztem a cég történelmének, és kiderült, hogy a tervezőjük korábban a Jackson japán részlegének vezetője volt, egészen addig, amíg a Jackson át nem helyezte a gyártást Amerikába. Több japán szakemberrel együtt ekkor alapították meg a Caparisont. Az első modell, amit kipróbáltam náluk, egy TAT Special volt. Ez a széria alapvetően nagy érintőkkel van bundozva, ami nálam nem szerencsés, hiszen nagyon kicsik a kezeim, de aztán odaadtak egy Horust és végem lett! Végül ez alapján készítették el a szignált modellemet, ami csak kis mértékben tér el a széria specifikációitól. Soha korábban nem volt még ennyire tökéletes hangszerem!
Úgy tűnik, a zöld a kedvenc színed…
CC: A zöld és a rózsaszín! Régen használtam egy rózsaszín Peavey Vandenberg modellt is, szóval a színek mindig ugyanazok maradnak, csak a márkák változnak időnként nálam! (nevet)
A Vandenberg modell baromi ritka darabnak számít. Hogyan tettél szert rá?
CC: Nos, amikor készítettem egy videót a Peavey számára, megkérdezték, hogy szeretnék-e valamilyen Peavey hangszert? Amolyan udvariassági gesztusnak véltem, ők azonban komolyan gondolták, hogy szóljak, ha lenne valamilyen vágyam. Nem vártam semmilyen ellentételezést a videóért cserébe, örömmel segítettem nekik, de ha már úgy alakult, benyögtem, hogy egy Vandenberg gitár azért jó lenne! Meglepetésemre azonnal hoztak kettőt, egy fekete-fehér puzzle-mintásat és egy rózsaszínt, hogy válasszak! Nyilvánvaló volt, hogy az utóbbi mellett teszem le a voksomat! Fantasztikus karácsonyi ajándék volt, egyből csináltunk csomó fotót, amik aztán kikerültek a Facebookra. Az egyik képre Adrian Vandenberg is reagált, ezt írta: “Szép gitár, nem eladó véletlenül?” Sajnos nem, ez az enyém! (nevet) Volt idő, amikor színpadon is használtam, de ma már nem viszem magammal a turnékra, mert félek, hogy valami baja lesz vagy ellopják. Jobb, ha otthon van, biztonságban!
Visszatérve a Caparison gitárodra, 27 érintős a drágaság. Ki tudod használni az extra hangterjedelmet?
CC: Amikor először játszottam vele színpadon és jött az első szóló ideje, egy hosszú pillanatig azt sem tudtam, hol is vagyok a fogólapon! (nevet) Bizonyos szituációkban nem árt, hogy a hangszer ilyen lehetőségekkel is bír. Egy Les Paulon a 22. érintőt is nehéz elérni, ezen viszont gond nélkül fel lehet menni ennél jóval magasabbra is. Egy shreddernek mindig jól jön, ha a gitárján van pár extra hang, nem? (nevet)
Milyen húrokat használsz?
CC: A DR márkát kedvelem, a 009-042-es csomagot normál hangoláshoz, míg a 010-046-ot drop hangoláshoz használom.
Erősítők terén milyen elvárásaid vannak?
CC: A Friedman Butterslax mindent megtestesít, amit elvárok egy erősítőtől. Ez egy 100 wattos, háromcsatornás monstrum, klasszikus tónussal. Dave Friedman egy igazi mester, aki mindig tudja, mit csinál. Odalent Los Angelesben a völgyben van a bázisa, ahol volt lehetőségem kipróbálni minden modelljét. Mondanom sem kell, az összes erősítője fantasztikus!
A kispedálokat vagy a modellezős effekteket részesíted előnyben koncertezéskor?
CC: Manapság mindenki a Kemperrel tolja a színpadon, én azonban régisulis arc vagyok, aki mindig is a kispedálok mellett tört lándzsát. Az egyszerű kis pedál boardom évek óta változatlanul néz ki: van benne egy BOSS CH-1 kórus, egy BOSS DD-3 delay, egy BBE Boosta Grande booster, egy TC Electronic Polytune hangoló, egy ISP Decimator zajzár, és egy Friedman BE-OD overdrive. Utóbbit csak akkor használom, ha nincs mögöttem a Friedman Butterslax erősítő. Ez a pedál képes azt a torzított hangszínt produkálni, amit a Butterslax. Amikor egy turné összes állomásán más backline-t használunk, a mindenkori erősítő zöld, tehát tiszta csatornáján keresztül mindig ugyanazt a hangot kapom vissza a pedálnak köszönhetően. Nagy előny ez, ahogy az is, hogy a pedált roppant egyszerű kezelni, ellentétben a Kemperrel meg a többi hasonló multieffekttel. Látod, tényleg régisulis arc vagyok, aki az egyszerűségre törekszik.
Ha már a régisulis beállítottságnál tartunk: hogyan viszonyulsz a népszerű hét- és nyolchúros gitárokhoz?
CC: Először a hathúros fortélyait szeretném maradéktalanul elsajátítani! (nevet) A Caparison egyébként nemrég épített egy nyolchúros hangszert Mattias Eklundh számára, amit ki is próbáltam - rémisztő egy darab! Az egy dolog, hogy amint már említettem, a kezeim túl kicsik, de abszolút nem az én világom a mély tartományokban való gitározás. Ritkán hangolok Esz-nél mélyebbre… Egyébként ízlés kérdése az egész: annak idején sokan a héthúros Universe modell létjogosultságát is megkérdőjelezték, most viszont már vannak olyan gitárosok, akik látják értelmét a basszusgitár regiszterében való játéknak is. Valakinél működnek ezek a dolgok, másoknál nem. Én mindenesetre maradok a tradicionális hangszereknél.
A The Iron Maidens soraiban Adrian Smith bőrébe bújsz. Te magad választottad a karaktert vagy a többiek osztották rád a szerepet?
CC: A zenekar kimondottan erre a pozícióra keresett embert, szóval nem az én döntésem volt. Egyébként ha választhattam volna, akkor sem döntöttem volna másként. Imádom Adrian játékát és tónusát, mindig ő volt a kedvencem a Maidenben, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy az ő témáit pengethetem. Persze Dave Murray gitározását is szeretem, de Adrianét azért jobban!
Mi fogott meg Adrian Smith játékában elsősorban?
CC: Elsősorban az, hogy roppant melodikus módon játszik, mindig dallamokban gondolkodik. A hangzása a Somewhere In Time album idején tetszett a legjobban: nagyon okosan használta a delayt és a kórust, ezáltal hatalmas soundot dolgozott ki magának. Az ő akkori beállításait szem előtt tartva az embernek még abban az esetben is grandiózus a megszólalása, ha egy apró klubban játszik! Nagyon tisztelem a tudását, és ezért minden egyes bulin próbálok igazságot szolgáltatni a dalainak. Úgy kezelem a témáit, mintha a sajátjaim lennének. Azt is nagyon becsülöm Adrian Smithben, hogy mindig a dalok érdekei jelentették számára a fő prioritást, mindig alárendelte magát a kompozícióknak.
A szólókat hogyan interpretálod? Hangról hangra játszod őket vagy megengedsz magadnak némi művészi szabadságot?
CC: Anno hangról hangra betanultam minden szólót, de aztán hamar rájöttem, hogy nem vagyok Adrian, tehát nincs értelme lemásolni az utolsó lecsengést is. Természetesen minden egyes szólóban figyelek arra, hogy a legemblematikusabb motívumok a helyükön legyenek és az eredeti verzió íve se törjön meg, ugyanakkor bele tudom csempészni ezekbe a kedvenc tremolókaros manővereimet, mivel nagy Dimebag Darrell-fan vagyok, illetve az extrém vibratókat itt-ott, lévén John Sykes is hatalmas bálványom!
Melyik dalokat szereted a leginkább játszani élőben?
CC: Ezt a kérdést nem szerencsés feltenni egy olyan zenésznek, aki éppen egy öthetes, feszített tempójú turné végénél jár! (nevet) Komolyra fordítva a szót, a Sea Of Madness, a Powerslave, a Caught Somewhere In Time és a 22 Acacia Avenue mindenképpen favoritok. Nehéz dolog választani, mert rengeteg nagyszerű dalt játszunk a klasszikus lemezeikről és akkor még nem is beszéltünk a bővebb katalógusukról, amibe az újabb albumok is beletartoznak: elsős középiskolásként a Dance Of Death koronggal ismertem meg a Maident, ami fordulópontot jelentett a zenei fejlődésemben. Előtte durvább stílusú zenéket, főleg thrasht hallgattam, a Maiden azonban átformálta az ízlésemet.
Van olyan Maiden-dal, amit komoly kihívás eljátszani?
CC: Azért nem könnyű erre válaszolni, mert a Maidenen nőttem fel és hihetetlenül régóta játszom a dalaikat, tehát a véremben van a zenéjük. Azt mondanám, hogy vannak olyan trükkös részek számos dalukban, amelyek meg tudják izzasztani a gitárost, de a legnehezebb akkor is az, hogy együtt, zenekarként hozzuk ki magunkból a maximumot. A Maiden olyan zene, amit nem lehet elemeire bontani, nem szemlélheted kizárólag az egyik gitárt. Náluk minden hangszer kontextusban van, és így minden egyes zenésznek szüksége van a társaira ahhoz, hogy eredményt érhessen el. Főleg a maratoni hosszúságú epikus darabjaikban nehéz ez, mint amilyen az Empire Of The Clouds a maga 18 percével!
https://www.cc-shred.com/
www.caparisonguitars.com
Szöveg: Danev György
2020. január 25. 10:20