BOTH MIKLÓS
Mondhatnánk, hogy polihisztor, vagy reneszánsz ember, ám ő maga valószínűleg mindkét megnevezéssel vitába szállna. Egy azonban biztos: Both Miklós szerteágazó művészetét már jó ideje több síkon kell értelmeznünk. Hazánk egyik legsajátosabb látásmódú zenésze hosszú évek óta fáradhatatlanul kutat a zenei autentikusság érintetlen drágakövei után, határon innen és túl. Miklós elszántsága és erőfeszítései a folklór értékek legkülönbözőbb aspektusainak bemutatása irányába vérbeli kultúrmisszióvá lett az évek során, ami egy ideális világban tömegek számára mutathatna utat. Veszve azonban semmi sincs, a kétszeres Fonogram-díjas, és Budai-díjas zeneszerző mindennemű alkotói kompromisszumot elutasítva, kitartóan gazdagítja munkásságát, melynek legújabb fejezeteiről beszélt lapunknak.
Legutóbbi interjúnk óta sok minden történt veled, ezért azt javaslom, göngyölítsük fel az elmúlt három év eseményeit, kezdve a Folkside projekttel…
Első ízben 2011-ben Koppenhágában játszottunk a World Music Expo nyitógáláján, ám akkor még alkalmi formációként, viszont rettentően élveztük a koncertet. Ezen felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy készítünk egy lemezt, aztán meglátjuk, mi lesz. A zeneanyag fantasztikusan sikerült, és ezzel gyakorlatilag le is tettük az alapköveket.
A Folkside mennyire igényelt más hozzáállást tőled, mint mondjuk a Napra?
Mivel mindkét zenekarban én vagyok a szerző, a Folkside-os szerepkörömet is magamnak találtam ki, ettől függetlenül az eltérések számomra nyilvánvalóak. Az ilyesmit úgy kell elképzelni, mint az emberi párbeszédet. Az, hogy kivel beszélgetsz, nagyban befolyásolja a dialógus irányát. Ilyen értelemben teljesen más karakterű emberek és hangszerek voltak befolyással rám, és ez rányomta a bélyegét a születendő zenére, markánsan eltérő muzsikát hoztunk létre. A Folkside projekttel egyébként tudatosan akusztikus irányba akartam nyitni. Én vagyok az egyetlen elektromos hangszeres a csapatban, a többiek mind akusztikus hangszereken játszanak, ami alapjaiban határozta meg a dalszerzést.
Ugyancsak 2011-ben részt vettél, mi több, vezetője lettél az Európai Unió által támogatott Cafés & Citizenry roma integrációs projektnek…
A sztori gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. Úgy 6-7 évvel ezelőtt kezdtem integrációs workshop-okat tartani, először a Mediawave, majd az Ördögkatlan Fesztivál keretén belül. Ezek arról szóltak, hogy három napig együtt dolgoztam fiatalokkal, akiket az elején különböző alapítványokon és ismerősökön keresztül kerestünk meg, majd ahogy haladt az idő, próbáltuk a saját rendszerünk alapján megtalálni a tehetségeket. Ez a tevékenység később a Palimo Storyval csúcsosodott ki. A felkutatott fiatalokat aztán elvittük a fesztiválra, ahol a közösen összerakott programot az utolsó napon elő is adtuk közösen. A Café & Citizenry ugyanilyen volt, annyi különbséggel, hogy különböző EU-s országokból jöttek romák és nem romák. Iszonyatos kavalkád jellemezte ezt a projektet, átlagban 10-15 emberrel dolgoztunk, és közöttük aztán tényleg mindenfajta embert meg lehetett találni, már úgy értve, hogy akadtak köztük komolyzenészek, jazzisták, népzenészek. Ebből kellett összegyúrni egy anyagot, ami roppant izgalmas feladatnak bizonyult, és számos dologra rávilágított. Mindezt összegezve azt mondanám, hogy a Mediawave és az Ördögkatlan adták a kezdeményezés alapját, ami a jó fogadtatásnak köszönhetően nagyobb ívet kapott, és kinőtt belőle a Café & Citizenry, majd a Palimo Storyval tetőzött, amiből azóta TV sorozat lett.
Mi adta számodra mindehhez az inspirációt?
Mindenképpen az, hogy a húszas éveim elején magam is hasonló cipőben jártam. Lementem Erdélybe, odaköltöztem roma hegedűsökhöz, akiktől aztán rengeteget tanultam. Nyilván, akkor már gitároztam, de teljesen más iskolából érkeztem, és az ott felszedett tapasztalatok alapjában változtatták meg a játékomat. Az ott eltöltött idő alatt megtapasztaltam azt a feszültséget, ami a témával kapcsolatos, láttam mindazokat, akik mélyszegénységben élnek, ezért aztán úgy gondoltam, hogy nekem még van dolgom ezzel kapcsolatban. Másrészt, annyi mindent kaptam az ott tartózkodásom alatt, hogy izgalmas feladatnak találtam valamiféle egyensúlyt létrehozni, és üzenetet küldeni az embereknek a zene nyelvén. Persze, ez egész jóval spontánabb módon zajlott le, mint ahogy az imént megfogalmaztam.
Akár alternatív tehetségkutatóként is aposztrofálhatnánk mindezt, nem?
A mi kezdeményezésünk egyfajta válasz volt a tehetségkutatás manapság népszerűsített formájára, az üzenete pedig nyilvánvaló, akárcsak az összefüggések. Nagyon fontos, hogy hangszereseket, zenekarokat kutattunk fel. Ugye, énekeseket mutogatnak nekünk mindenütt, ráadásul olyan zenei háttérrel, amit már eleve megírtak, szóval, karaoke-versenyek folynak. Azt pedig elfelejtjük, hogy az ilyen keretek között elhangzó dalok mögött nagyon komoly szakmaiság húzódik, amit sok értelemben úgy, ahogy van, a szőnyeg alá söpörnek. Pontosan ezért volt célom, hogy egy zenekar létrejöttét propagáljam, ahol a dobostól a basszusgitárosig mindenki egyformán fontos, és ahol közösségi jelleg és együtt gondolkodás uralkodik. Ez az, ami olyan teljesítményeket generál, amikből aztán tényleg lehet várat építeni.
.jpg)
Az elmúlt évben a Facebook-on nyomon követhettük távol-keleti utazásodat, melyből lemez is készült. Kérlek, meséld el eme grandiózus vállalkozás létrejöttét is!
Mivel eddig egyfolytában zenekaroztam, kvázi tinédzser korom óta koncertező zenész vagyok, az életemből kimaradtak dolgok. Amikor egyetemre jártam, azt láttam, hogy az évfolyamtársaim különböző Erasmus-programok keretében elmentek fél évre, vagy akár egy évre, és mennyre megváltoztatta őket az ilyen irányú tapasztalatszerzés. Én a zenekaraim miatt azonban ezt nem engedhettem meg magamnak, viszont éreztem, hogy előbb-utóbb meg kell lépnem, nem akarok úgy megöregedni, hogy ez az élmény kimaradt az életemből. Másrész viszont az élethez való hozzáállásomat mindig is az útkeresés, illetve az ismeretlen körüljárása jellemezte, csak éppen a leképezése nem térben valósult meg, hanem szellemi síkon, a fejemben. Borzalmasan izgalmasnak bizonyult, ahogy minden körülményt megváltoztattam magam körül. Kilépve a mindennapjaimat meghatározó keretek közül, egy olyan országba kerültem, ahol a fizikai és szellemi körülmények az addig tapasztaltaktól gyökeresen eltérő válaszokat vártak el. Ezekre pedig még rá is tettem egy lapáttal… Volt olyan, hogy a Himalája térségében töltöttem másfél hónapot, apró falvakban. Tulajdonképpen olyan helyzetekbe hoztam magam, amiket csak nagy odafigyeléssel lehet megoldani. Már a tolmácskeresés is nehézkesnek bizonyult, és akkor még a helyi pártvezetőkkel is egyezkednem kellett, hogy egyáltalán bemehessek bizonyos helyekre, és felvételeket készíthessek olyan parasztembereknél, akik nem is értik, hogy mit keresek ott, és mit akarok csinálni. Ezeket az izgalmas szituációkat kellett megoldani. Először nagyon kaotikusnak tűnt minden, megviselt mindaz, amin keresztül kellett mennem, ugyanakkor fel is rázta a lelkemet. Amikor jöttem hazafelé, és kezdett összeállni a kép, már tudtam, hogy fontos lépéseket tettem. Az utazás óta sok mindent teljesen másképp látok, mint azelőtt, ezért úgy érzem, hogy újra és újra szeretnék majd elmenni, felvételeket készíteni. Az eredmény ugye a Kínai Utazólemez formájában már megtapasztalható, de ez még távolról sem minden. Az Ukrajnában azóta készített anyag ugyanis túlmutat ezen. Roppant komoly cucc lett, videóval, zenei hangfelvételekkel, interjúkkal, a tervek szerint 50 perces dokumentumfilmek formájában lát majd napvilágot.
Kínába eleve úgy mentél, hogy tudtad, a kalandból lemez lesz?
Persze. A célom az volt, hogy elvonatkoztassak a konvencionális lemezkészítéstől, tehát attól, hogy a zenészek leülnek együtt, aztán egy év alatt kitalálnak és felvesznek valamit. A Kínai Utazólemeznél tulajdonképpen az utazást dokumentáltam a zene nyelvén. A zene által jutottam el olyan közösségekhez, melyekhez másképpen sosem lett volna módom. Mindezt próbáltam a fotózásaimmal párosítani, és ezáltal egy komplexebb csomagot létrehozni.
Az utazás megváltoztatta a gitárhoz fűződő viszonyodat is?
Nézd, itt minden mindennel összefügg, ha emberként változol, akkor változik a gitározásod is. Ha nem változik a hangszerhez való hozzáállásod, akkor nagy valószínűséggel emberként sem tudtál megváltozni. Lehet, hogy megváltoztatta a játékomat az út, de nem technikai értelemben. Itt újra a párbeszéd példáját tudom felhozni: nem mindegy, hogy mikor, kivel, és miről beszélünk. Érdekes lenne összevetni, hogy egy adott témáról hogyan beszélünk, mit gondolunk húsz évesen, majd ugyanerről miként vélekedünk harminc évesen. Nyilvánvaló, hogy teljesen más módon, és szerintem a hangszeres játékunk ugyanígy változik, ahogy halad az idő.
Említetted a fotózást. Mióta veszed ennyire komolyan ezt a művészeti formát?
Jó 10-12 éve fotózom. Spirálként kapott el, és egyre komolyabbá vált az évek során. Sokat olvastam a témáról, rengeteg képet készítettem itthon, de igazán az első utazások idején sikerült másik szintre lépnem vele. Kerestem a művészi pontokat, illetve azon lehetőségeket, hogy az élményeket, amiket tapasztalok, hogyan tudnám magamnak is a lehető legteljesebben megőrizni. Nem kizárólag a zene platformján, az felvételek segítségével, vagy az ott ért hatások dalokba öntésével, hanem valahogy teljesebben. Ekkor jött a fotózás, majd legutóbb a videók készítése, illetve mindezek közös nevezőre hozása. Ezek mind segítenek feldolgozni az engem ért élményeket.
Éppen stúdiózol. Milyen munkákkal foglalatoskodsz?
Nemrég a Palimo Storyval bementünk egy terembe, bemikrofonoztunk, és egyhuzamban feljátszottunk négy dalt, eme élő felvétel keverése folyik jelenleg. A másik aktuális munka szintén egy koncertanyag. A Kínai Utazólemez bemutatóját pár hete ejtettük meg a Millenárison, ennek a hanganyaga is készül.
A Naprával mi a helyzet jelenleg? Mintha kicsit háttérbe lenne húzódva a zenekar…
A nyár folyamán elég sokat játszottunk, de valóban így van, nincsenek újabb megjelenések. A Naprára nagyon sok időt és figyelmet fordítottunk az elmúlt 10 évben. Jövő februárban kerül megrendezésre a 10 éves jubileumi koncertünk, ennél tovább azonban nem látok jelenleg a Naprával kapcsolatban. Az elmúlt években nekem azon munkák voltak igazán fontosak, melyekről az imént beszélgettünk. Nyilvánvaló, hogy ezekhez nehéz döntéseket kellett felvállalnom, de úgy éreztem, hogy ezen út mentén történhetnek olyan előrelépések, amelyek számomra, mint alkotó számára elsőrendű fontossággal bírhatnak.
Az irodalom is meglehetősen közel áll hozzád. Ilyen irányú ötletek nem mozgatnak jelenleg?
Pillanatnyilag nem tervezek ilyesmit, de ez nem jelenti azt, hogy kizárom a lehetőségét. Az ukrán anyagba bizonyos mértékben azért bele fogunk szőni némi irodalmat. Mivel a felvételek egészen megdöbbentőek, elhatároztuk, hogy az ukrán nyelvről költői műfordításokat készítünk, Babiczky Tibor barátunk segítségével. Részünkről ugyanis egyértelmű igény mutatkozott arra, hogy a felvételek olyan magyar szöveget kapjanak, amelyek képesek restaurálni azt a nyelvezetet, amit ezek az elzárt parasztemberek alkalmaznak. Ez egy nagyon izgalmas játék, és azt gondolom, hogy Tibi jóvoltából abszolút benne van az irodalom ebben a csomagban.
Danev György
2015. március 4. 18:02