JAKE E. LEE - A nagy visszatérő
Néhány évvel ezelőtt még meglehetősen nagy biztonsággal lehetett volna fogadást kötni arra, hogy Ozzy Osbourne és a Badlands hajdani gitáros sztárja, Jake E. Lee egyike lesz azon gitárhősöknek, akiket soha nem fogunk magyar színpadon látni. Azóta viszont bekövetkezett az elképzelhetetlen, az amerikai muzsikus felébredt két évtizedes Csipkerózsika-álmából, Red Dragon Cartel néven újra saját zenekart szervezett, majd elkészített egy remek visszatérő stúdióalbumot, melyet május 5-én az A38-as hajó színpadán is bemutatott. Az alábbi interjú e jeles esemény apropójából készült a ’80-as évek egyik legegyénibb stílusú rockgitárosával.
Az elmúlt két évtizedben alig lehetett hallani rólad, a legtöbben már nem is reménykedtünk abban, hogy egyszer újra gitárt akasztasz a nyakadba. Nemrég azonban újra megtörtént eme örömteli esemény, melynek kézzel fogható eredménye új zenekarod, a Red Dragon Cartel bemutatkozó albuma. Mi volt a fő mozgatórugó a visszatérésed mögött?
Több tényező is szerepet játszott. Érdekes módon, az egész egy szerencsétlen balesettel kezdődött 6 évvel ezelőtt, ami elindította a lavinát. Az egész annyira banális: egy fagylaltos autót üldöztem futva, egy rosszul kivitelezett ugrást követően pedig a beton vízelvezető árok alján találtam magam, törött sarokcsonttal. Mivel senki nem látta az esetet, lábra állni pedig nem tudtam, jó 20 percet kényszerültem eltölteni odalent. Az ember ilyenkor más sem tehet, mint az agyát jártatja, és megpróbál túlélni. A sérülés következtében jóformán mozgásképtelenné váltam, ami hosszú hetekre arra kárhoztatott, hogy a televíziót bámuljam. Aztán eszembe ötlött, hogy talán hasznosabban is el lehetne tölteni a kényszerpihenőt, akár a gitáromat is elővehetném. Ez volt az első lépés. A következő jelentős eseménynek egy véletlen találkozó bizonyult, itthon, Las Vegasban botlottam bele Kevin Churko producerbe, aki Ozzy és a Five Finger Death Punch számára készített sikerlemezeket az elmúlt években. Kevin feldobta, hogy bármikor örömmel dolgozna velem, ha egyszer elhatároznám magam, és újra komolyan nekivágnék a zenélésnek. Nem mondtam erre semmit, az információt viszont elraktároztam. Közben megtudtam, hogy régi barátom, Ronnie Mancuso is Vegasban él, úgyhogy megkerestem, mert ezer éve nem láttam. Ronnie épp a saját bandájával, a Beggars & Thieves-szel készített egy stúdióalbumot, melynek munkálataiban történetesen Kevin Churko is részt vett. Ronnie felajánlotta, hogy szereplejek az egyik daluk klipjében, csak úgy, a hecc kedvéért. Néhány nappal később, hogy a videó megjelent a youtube-on, Ronnie átküldte a linket, hogy nézzem meg, milyen reakciókat váltott ki a felbukkanásom. Mit mondjak, nagyon meglepődtem, hogy szinte mindegyik bejegyzésben velem foglakoztak, nem gondoltam volna, hogy még emlékeznek rám az emberek. Ösztönzőleg hatott rám a sok pozitív visszajelzés, és végül beadtam a derekamat Ronnie unszolásának. Elkezdtünk dalokat írni, ami olyannyira könnyen ment, hogy azt mondtam magamnak: igen, most már készen állok.
Igaz a pletyka, miszerint Ozzy pár éve megpróbált visszaédesgetni maga mellé?
Igen, valóban történt egy megkeresés az Ozzy-táborból, ha jól emlékszem, valamikor 2007-ben. Sharon (Ozzy felesége és menedzsere – szerk.) hívott fel azzal, hogy Zakk Wylde egyre kiszámíthatatlanabb, és úgy gondolták, hogy csatlakozhatnék. Turnékat rebesgetett, és egy új stúdiólemez ötletét is felvázolta, de akkor erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy időt kérek, mert alaposan át kell gondolnom, mielőtt döntenék. Többet nem keresett ezután. Szerintem mindezt csak azért tette, hogy ráijesszen Zakkre, azzal, hogy beszélt velem a visszatérésről. Úgy gondolom, hogy eszköz voltam a kezében, így próbálta munkára bírni Zakket.
Ha újra megkeresnének, vállalnád a munkát?
Hmm, azt hiszem… nem is tudom… talán, igen… Ennek viszont az lenne a feltétele részemről, hogy a Bark At The Moon című Ozzy album dalainál végre feltüntessenek szerzőként. Ne érts félre, nem érdekelnek a jogdíjak, egyszerűen csak a nevemet szeretném viszontlátni. Nem olyan nagy kérés ez, de kétlem, hogy valaha is megvalósulhat…
Ez a tüske még mindig benned van, 31 év elteltével is?
Igen, mert meglehetősen aljas módon intézte ezt Sharon és Ozzy akkor. Fűt-fát ígértek, ám miután felvettük az albumot, olyan szerződést tettek elém, amiben a dalokhoz fűződő minden jogomról le kellett mondanom. Fiatal voltam, ott álltam pénz nélkül a nagy lehetőség kapujában, ők pedig nagyon jól tudták, hogy nem fogom mindezt kockára tenni azzal, hogy elkezdek harcolni. Alá kellett írnom a szerződést, ha jót akartam magamnak, nem volt mese…
Beszéljünk a Red Dragon Cartel bemutatkozó albumáról! Ez a lemez cseppet sem hasonlít a korábbi munkáidra…
Nyilvánvaló, hiszen én sem vagyok már ugyanaz az ember, aki 25 évvel ezelőtt voltam. Bölcsebbé váltam, élettapasztalatot szereztem, teljesen másképp gondolkodom, mint régen, és ez megmutatkozik a zenémben. Annyira szánalmas lenne, ha újra és újra ugyanazokat a dalokat kellene megírnom. Az Ozzy-kaland vége felé már készen álltam arra, hogy valami mást csináljak, a Badlands pontosan ezért szólt úgy, ahogy. Volt 4 évem, hogy elvessem a magokat. A Badlands után szintén új, számomra addig feltérképezetlen területek felé indultam, a Red Dragon Cartel albumát pedig ugyancsak jó ideig érlelhettem. Ez a lemez hűen tükrözi, hogy milyen hatások értek az elmúlt 20 évben.
Olyan vendégénekesek szerepelnek az albumon, mint Robin Zander, Sass Jordan, Paul Di’Anno, és Maria Brink. Eleve ez volt a koncepció, vagy menet közben alakultak így a dolgok?
Mivel kezdetben Ronnie-val ketten rakosgattuk össze az ötleteket, zenekar hiányában azt találtuk ki, hogy Slash és Santana példáját követjük, és különböző vokalistákkal fogjuk felénekeltetni a dalokat. Féltávnál azonban jött a felismerés, hogy abban az esetben, ha turnéra akarjuk vinni az anyagot, célszerű lenne zenekart szervezni, illetve olyan énekest találni, aki otthonosan mozog különféle stílusokban. Így találtuk meg Darrent (Darren Smith, a kultikus kanadai Harem Scarem egykori dobosa – szerk.), aki végül egymaga énekelte fel a fél albumot.
Milyen érzés újra turnézni?
Izgalmas. Képes vagyok újra élvezni az olyan elcsépelt dalokat is, mint amilyen Bark At The Moon! (nevet) Ezt megelőzően 27 éve játszottam utoljára, és most ismét örömömet lelem benne!
A szerződésed további Red Dragon Cartel albumokra is szól?
Így van, de egyelőre ezzel a kérdéssel nem foglalkozom. A turné végeztével visszavonulok, hogy újra lustálkodhassak kicsit. Erre mindenképpen szükségem lesz ahhoz, hogy ismét éhes legyek zeneileg, hogy dolgozzon bennem a tenni vágyás.
Vessünk egy pillantást a hangszereidre! A Charvel az év elején egy szignált Jake E. Lee modellel rukkolt elő, a márka rajongóinak legnagyobb örömére…
Két különböző verzióban készül a hangszer. Az egyik hű replikája annak a fehér Charvelnek, amit Ozzynál és a Badlandsben is használtam, a másik viszont eltéréseket mutat. A test, az elektronika, és a hardver mindkettőnél megegyezik, az utóbbi nyaka viszont jávor helyett mahagóni, a fogólapja rózsa helyett ében, a menzúrája pedig Gibson, tehát 25,5 helyett 24,75 inch. Az érintők kiosztása is érdekes, a 12. bundig Gibson, ettől felfelé azonban Fender márkájúak, mert így marad a legtöbb fa közöttük. Tremoló viszont továbbra sincs egyiken sem. Annak idején, amikor a legelső Stratocasteremet vettem, a gitárok próbálgatása közepette feltűnt, hogy azon modellek sokkal jobb hangzással bírnak, melyekre nem szereltek tremolókart. Kölyökként persze magam is tremolós gitárra vágytam, de rá kellett jönnöm, hogy jobban járok egy fix hidas Strattal, amiben több a fa. Az évek során bebizonyosodott, hogy számomra ez a konfiguráció a nyerő, és eme friss Charvel modellek is ebben a szellemben készültek.
E hangszerben is ugyanazt a pickup konfigurációt preferálod, mint az eredeti Charvel gitárjaidban? Seymour Duncan JB modell hídnál, illetve DiMarzio SDS-1 középen és nyaknál?
Pontosan. Annak idején sokat hezitáltam, hogy melyik Seymour Duncan bridge humbucker a megfelelőbb számomra, a JB, vagy az Allan Holdsworth Custom Shop modell, mígnem Seymour felvilágosított, hogy alapvetően ugyanarról a pickupról van szó. Mindössze annyi a különbség közöttük, hogy a Holdsworth modellnél az összes mágnes rúd állítható magasságú, szemben a JB egysoros, konvencionális megoldásával. A tónusbeli differenciát kizárólag ez adja, és bár a Holdsworth modell esetében az említett opció okán nagyobb a variációs lehetőség, mégis a JB mellett törtem lándzsát, amit azóta sem bántam meg.
A két DiMarzio SDS-1 dőlésszöge pont az ellentettje annak, amit széles körben alkalmaznak a gitárépítők…
Így igaz, és ez Jimi Hendrixhez vezethető vissza. A legtöbben azt gondolták, hogy Hendrix Stratocastere a gitár fejének fordított mivolta, és az ebből adódó húrozási differencia miatt szól másképp, de én ebben a teóriában sosem hittem. Számomra az egyetlen reális magyarázatnak a hídnál lévő hangszedő ellentétes szögű elhelyezkedése bizonyult. Ez arra ösztönzött, hogy a saját hangszereimbe ugyanígy építtessem be a pickupokat, mert ily’ módon az E, H, és G húrok teltebb, míg a D, A, és mély E húrok harapósabb megszólalást biztosítanak. Egyébként a humbucker sem ott található, ahol általában lenni szokott, a húrlábtól kissé távolabb pozícionáltam, mert így kerekebb, kövérebb a sound.
A Red Dragon Cartel lemezt is jellemzi az a szárazabb gitártónus, ami az egyik védjegyed. A kortársaid, Warren De Martini és George Lynch mindig sokkal több effektet használtak…
Szeretem a gitár eredendő nyersességét, ezért soha nem vittem túlzásba a zengető és a visszhang alkalmazását. Nem mondom, hogy jobb, vagy rosszabb ez annál, amit Lynch és Warren csinál, egyszerűen más. Ízlés kérdése, ám az tény, hogy a ’80-as években minden gitáros rengeteg effektet használt, amitől én igyekeztem elhatárolódni. Számomra ez a régisulis, AC/DC jellegű megszólalás a nyerő, mindig ezt preferáltam.
Hogyan jön létre ez a sound? Milyen erősítőkön játszottad fel a dalokat?
Számos erősítőt felvonultattunk a stúdióban, hogy minden eshetőségre felkészüljünk. A legtöbb ritmusgitárt egy régi, 50 wattos Marshall Plexivel vettük fel. A Deceived és a War Machine dalokhoz egy 1969-es, 100 wattos Laney Supergroup állt csatasorba, ez egy olyan cucc, amit a Black Sabbath használt sokat a ’70-es években. A Wasted dalban egy Satellite erősítő szól, a Feederben pedig egy Lockard, utóbbi egy butik-erősítőket gyártó Los Angeles-i cég márkája, de egy 50 wattos Orange is hallható itt-ott. Az erősítők különböző ládákon keresztül szólaltak meg, folyamatosan cserélgettem őket, 25 wattos Celestion Greenback, illetve Celestion Gold hangszórókkal szereltek váltogatták egymást. Ami a gitárokat illeti, szinte az összes ritmusgitárt egy 1968-as Gibson SG Standarddel rögzítettem, mert a híd pickup tónusa pont olyan, ami nem üti az éneket, és ez elég fontos. A szólók tekintetében az 1963-as SG Juniorra és az 1958-as Les Paul TV Special-re esett a választásom, mégpedig azért, mert imádom a P90-es pickupok hangzását – összehasonlíthatatlanul jobban átszólnak a zenén, mint akármi más!
Gondolom, a turnéra nem ezeket a drága, vintage dolgokat cipeled magaddal…
A gitárok az új specifikáció szerint készített Charvel modellek. Erősítők terén Európában minden állomáson más a backline, itthon, Amerikában viszont kizárólag EVH erősítők teljesítenek szolgálatot mögöttem. A kettes csatorna tökéletes a Badlands dalokhoz, a hármas az Ozzy nótákhoz, de a Red Dragon Cartel szerzeményekhez pedig mindkettőt használom, az adott dal jellegétől függően. A sokoldalúságuk mellett nagy előnyük, hogy rendkívül megbízhatóak, ami ugye a régi Marshallokról nem mondható el. Egy öreg Marshallt nem vihetsz el turnéra, mert egyik nap még gyönyörűen szól, az azt követőn azonban már szörnyen… (nevet) Amit viszont még nem mondtam, de mindenképpen megemlíteném, hogy stúdióban és koncerteken egyaránt kísérletezem az erősítő impedanciájával. Most biztos felszisszensz, de hidd el, még egyetlen erősítőt sem tettem tönkre így! (nevet) A lényeg a következő: két 4x12-es, 16 ohm-os ládát kötök az erősítőre, melyen az impedanciát 8 ohm-ra állítom. Ha kompresszáltabb soundot akarok, akkor lekapcsolom 4 ohm-ra, ha több teret, nyíltabb megszólalást, akkor felteszem 16 ohm-ra – lényegében egyfajta „tónus-szelektor” ez. Nem tudom, hányan próbálták már, mindenesetre nálam működik!
Végezetül arra lennék kíváncsi, hogy pedálok terén mire van szükséged a koncerteken?
A szólókhoz egy Majik Box Body Blow pedált használok, amit a saját elképzeléseim szerint modifikáltak. Tudja azt a P90-es hangot, amit annyira szeretek, ezért favorizálom. Ezen kívül egy öreg Ibanez Swell Flanger, valamilyen oktáv pedál, és egy TC Electronic Hall Of Fame reverb található a lábam alatt, utóbbi azért, hogy ne legyen teljesen száraz a hangzás. Régóta keresem a tökéletes octafuzz pedált, de még nem találtam meg. Nagyjából ennyi az egész. Minél több pedált teszel a láncba, annál messzebb kerülsz a valódi gitárhangtól. Imádnám, ha egyenesen az erősítőbe futna a gitárom jele, mert az lenne igazi, de a dalok különböző opciókat kívánnak, amit szem előtt kell tartani.
Danev György
2014. augusztus 30. 20:11