BLACK COUNTRY COMMUNION - GLENN HUGHES ÉS A TÖBBIEK
Glenn Hughes néhány hónapja még a székesfehérvári FEZEN fesztiválon adott fergeteges koncertet, illetve a budapesti Rockmúzeumban nyitott meg kiállítást, mi pedig ennek megfelelően terveztük meg az előző számban beígért címlapsztorit vele. Azóta viszont minden különösebb előzmény nélkül, derült égből villámcsapásként érkezett meg a Black Country Communion negyedik, visszatérő lemeze, és ez alapjaiban írta át a forgatókönyvet. Múltba révedő történeti áttekintés helyett előrenézünk a Rock Hangjának segítségével, aki kis híján ötven éve koptatja a rockszínpadok deszkáit. Annál is inkább így kell tennünk, mert a 66 éves Glenn pályafutásának sokadik csúcsán áll jelenleg. Tavaly briliáns szólóalbumot adott ki Resonate címmel, a friss Black Country Communion-munka pedig méltán tarthat igényt az idei év egyik legkomolyabb és legizgalmasabb klasszikrock-albumának címére. Ez azért is nagy szó, mert pár éve nem a legszebben szakadt meg az együttműködés Hughes és Joe Bonamassa gitáros között, az akkori feszültségeknek azonban szerencsére már nyoma sincs. A végtelenül jó kedélyű Glenn Los Angeles-i otthonából adott helyzetjelentést arról, éppen mi minden zajlik a Black Country Communion háza táján.
Az Afterglow című harmadik Black Country Communion-lemez még 2012-ben jött ki, majd személyes konfliktusok miatt nagyon gyorsan befejeztétek a történetet. Azóta mindannyian a saját dolgaitokkal voltatok elfoglalva, nemrég azonban újra összejöttetek, és ennek már gyümölcse is van, a BCCIV névre keresztelt negyedik Black Country Communion-korong. Mennyire volt nehéz újra felvenni a fonalat?
Glenn Hughes: Ha azt mondom, hogy ez év januárjában mindössze öt nap alatt vettük fel az anyagot, akkor szerintem mindent elárultam. A zenekaron belüli attitűd jobb nem is lehetne, mindenki örül a másiknak, boldogok vagyunk, hogy újra együtt zenélhetünk!
Szerinted milyen lett ez az album zeneileg?
Glenn: Úgy gondolom, hogy előreléptünk, ugyanakkor megmaradtunk azon keretek között, amelyeket az első három lemezzel alakítottunk ki magunknak. Nagyon magasra tettük a lécet ezekkel a dalokkal, és nemcsak magunknak, hanem az egész szakmának. Komolyan úgy gondolom, hogy ennél jobb rocklemez idén nem jelenik már meg. Amikor Joe Bonamassa először átjött hozzám, azt mondtam neki, hogy az eddigi legjobb albumunkat kell elkészítenünk, és amikor a végére értünk a folyamatnak, mindketten úgy éreztük, hogy sikerült teljesíteni ezt a célkitűzést.
Számomra ez az új korong kicsivel kalandosabbnak, experimentálisabbnak tűnik az elődjeinél…
Glenn: Ez egy remek meglátás, magam is így gondolom. Tudod, miért alakult ez így? Mert Joe tizenegy napig folyamatosan nálam volt, és együtt dolgoztunk ki mindent. Ilyen soha azelőtt nem fordult elő. Reggel felkeltünk, lementünk a házi stúdiómba, és egész nap barkácsoltunk. Joe roppant komolyan vette a munkát, hihetetlen lelkesedéssel és elhivatottsággal vetette bele magát a friss dalokba, és emiatt elsőrangú kölcsönhatás alakult ki közöttünk. Biztosak akartunk lenni abban, hogy a tőlünk telhető maximumot nyújtjuk a dalokban, ezért mindent halálosan komolyan vettünk, de meg is lett az eredménye!
A többiek, Derek Sherinian billentyűs és Jason Bonham dobos mennyire tudnak belefolyni a dalok írásába?
Glenn: A Black Country Communion dalait ketten írjuk Joe-val. Ez mindig is így volt, és ezúttal sem változtattunk rajta.
Az új album hangzása nagyon organikusra sikeredett. Hogyan dolgoztatok ezúttal?
Glenn: Minden szempontból a régi iskola szabályai szerint. A saját házistúdiómban kezdünk neki a hangszereléseknek, majd amikor végeztünk, átcuccoltunk az EastWest stúdióba Hollywoodba, ami egy legendás hely, az egyik legrégebbi stúdió Los Angelesben. Anno Frank Sinatrának is volt tulajdonrésze benne. Egy hatalmas komplexum, itt vettem fel annak idején a Hughes/Thrall-lemezt, de a kettes Black Country Communion is e falak között készült, ezért is ragaszkodtunk hozzá ezúttal is. Rengeteg legendás album bölcsője, tényleg felsorolhatatlan, kik dolgoztak itt korábban.
Kevin Shirley (Journey, Aerosmith, Dream Theater, stb.) producer volt a segítségetekre a stúdióban, akivel az összes eddigi BCC-mű készült. Milyen Kevinnel dolgozni?
Glenn: Kevin gyakorlatilag zenekari tag nálunk, a mi muzsikánkhoz ő a megfelelő producer. Óriási szakember, nagyon határozott jellem, mindig tudja, mit akar. A segítségével egyszerre tudunk modern módon és mégis hagyományőrzően megszólalni. Nyilván nem célunk, hogy úgy szóljunk, mintha 1973-at mutatna a naptár, belőlem azonban a lehető legtermészetesebb módon jön ez a zenei világ, amit Kevin naprakésszé, frissé tesz. Ez egyfajta időtlenséget ad a Black Country-lemezeknek.
Milyen témákról énekelsz a dalokban?
Glenn: Mindarról, ami ma a világban zajlik, illetve a velem és a közvetlen környezetemben történő dolgokról. Személyes hangvételűek a szövegek....
Mesélj a dalokról, kérlek!
Glenn: A Collide alapjait elsőként írtam meg, a közös munka ezzel kezdődött. Joe átjött reggel, megmutattam neki a riffet, és ebédre készen is voltunk vele. Ez megadta az alaphangot a továbbiakhoz, már ekkor éreztem, hogy jó úton járunk. Az Over My Head dallal szintén egyedül kezdtem bíbelődni, és kicsit úgy voltam vele, mint anno a One Last Soul-lal: nem voltam biztos benne, hogy belefér a BCC irányvonalába, mert túl direktnek és slágeresnek, mondhatni mainstream-nek tűnt. Aztán mégis megcsináltuk, mert a One Last Soul is betalált a rockrajongóknál, és még a rádiók is szerették. Az Over My Head nekem ugyanez a kategória, erős, emlékezetes dallamokon alapszik. Örömmel venném, ha játszanák a rádiók. A The Last Song For My Resting Place Joe ötlete volt, ő dobta fel a témáját. A Titanic hegedűs-zenekarvezetőjéről, Wallace Hartley-ról szól, aki magát és zenekarát hátrahagyva zenélt a hajóról menekülőknek. Ez a fajta önzetlenség 2017-ben már szinte értelmezhetetlen. Joe énekli a témát, zeneileg pedig egy drámai hatású, epikus darab, kelta motívumokkal, sötét és vészterhes középrésszel. A Sway egy riffes dal, aminek a ritmusát Jason találta ki, Michael Jackson Smooth Criminal dala inspirálta a tempót. Jason apja, Bonzo is valahogy így hozta volna az ütemet. A The Cove a delfinek iránti rajongásomról szól, illetve arról, hogy Japán partjainál évente ezernél is többet mészárolnak le a halászok, mégpedig brutális kegyetlenséggel. Régóta támogatója vagyok a The Dolphin Projectnek, négy évig együtt dolgoztam Ric O’Barry-vel a delfinek ügyéért. The Crow… A Varjú… Ez a dal egy tipikus rocktéma, olyan, mint a Black Country volt az első lemezen. A Varjú karakterét mindenképpen ki szerettem volna domborítani, mert ő az, aki óvja ezt a zenekart. A Wanderlust egy könnyedebb szerzemény. Álmodozó típus vagyok, ami itt rendesen átjön. Joe hozta ezt az eszelős verze-groove-ot, de imádom Derek zongoráját is benne, nagyon hatásos. A refrén elképesztően dallamosra sikerült, már-már Abbey Road-jellegű. A Love Remains a legszemélyesebb dal mind közül. Apám temetésére írtam. Miközben felvettük, anyám is elhunyt, szóval most már mindkettőjükért éneklem. A refrénben egy falzett-énektéma hallható, a dallamba így tudtam megfelelő mennyiségű érzelmet csempészni. Az üzenete elég egyszerű: az utolsó lehelet után már csak a szeretet marad… Az Awake az örök életről szól, a When The Morning Comes pedig arról, hogy hazatérek a tengerhez. Ez egy visszatérő motívum nálam. Olyan ez a dal nekem, mintha az Óz, a nagy varázsló egyik jelenete lenne: biztonságban vagyok, körülvesznek a társaim, Joe, Derek, Jason és Kevin. Ez a mi testvériségünk. A With You I Go című bónusz-dalban pedig arról énekelek, hogy milyen érzés, ha az ember megtalálja a lelki társát: sorsfordító élmény!
Hogyan lehet, hogy majdnem ötven, szakmában eltöltött év elteltével sem kopott meg a hangod?
Glenn: Egyfelől adottság, másrészt már jó ideje vigyázok rá. Rengeteg légző és bemelegítő gyakorlatot végzek, sokat alszom, nem iszom…
Hogy látod, lesz esély turnézni ezzel a lemezzel? A múltban komoly ütközéspont volt ez a kérdés a zenekaron belül…
Glenn: Egyelőre annyi biztos, hogy Angliában adunk pár koncertet jövő januárban, ennél tovább azonban nem látok jelen pillanatban, ezért nem is merek semmit előrevetíteni ezzel kapcsolatban…
Jelenleg milyennek tűnik számodra a zenekar jövője?
Glenn: Még mielőtt befejeztük volna ezt az albumot, Joe elém állt, és azt mondta: “szeretném megcsinálni az ötödik lemezt is”. Én magam ugyanígy vagyok ezzel, meglátjuk, mi fog történni.
A legutóbbi szólóalbumod turnéját néhány hete fejezted be. összességében hogy értékeled ezt a kört?
Glenn: Csodálatos volt az egész turné. Elképesztő, hogy ennyi év után még mindig kíváncsiak rám az emberek. Olyan lojális rajongótáborral rendelkezem, aminél jobbat nem is kívánhatnék!
Egy ideje már Soren Andersen a gitárosod. Jól kijössz vele?
Glenn: Imádom Sorent, nagyon tehetséges fiatalember, aki tökéletesen tisztában van a Glenn Hughes-életművel, és ennek megfelelően kezeli azt.
Érdekes, hogy legtöbbször Skandináviából választasz magadnak társakat…
Glenn: Őrület, ugye? Nem tudom, miért alakul mindig így. Talán azért, mert Skandinávia tele van kivételes képességű zenésszel, és a hozzáállásuk is remek. Egyébként is nagyon kedvelem azt a vidéket, a kilencvenes években jó ideig éltem Stockholmban, és rengeteg barátot szereztem ott.
Számos nagy gitárossal dolgoztál az évtizedek alatt. Kik voltak azok, akik a leginkább inspiráltak?
Glenn: Természetesen Ritchie Blackmore-t kell elsőként megemlítenem, aztán Tony Iommi-t, mindketten elképesztőek. A fiatalok közül Bonamassa az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, mint partner. Annyi mindenkivel dolgoztam már, és az útnak még messze nincs vége!
1982-ben Pat Thrall, egykori Pat Travers Band-gitárossal készítettél közös lemezt Hughes/Thrall név alatt, ami épp most lett 35 éves. Ha jól emlékszem, pár évvel ezelőtt volt róla szó, hogy újra összejönnétek, egy második lemez erejéig…
Glenn: Olyannyira igaz ez, hogy tíz évvel ezelőtt el is kezdtünk dolgozni rajta Pat-tel. Viszont valamiért nem fejeztük be, a kérdés pedig azóta is napirenden van. Az a tervünk, hogy amint lesz rá mindkettőnknek ideje, befejezzük a korongot. Én magam különösen emellett vagyok, mert nem szeretem az elvarratlan szálakat, az anyag pedig túl jó ahhoz, hogy veszni hagyjuk.
Néhány éve felröppentek olyan pletykák, hogy küszöbön áll a Deep Purple Mark III felállásának újjáalakulása. Volt ennek bármi alapja?
Glenn: Tettünk lépéseket ennek érdekében, de Blackmore megvétózta az egészet. Azóta szegény Jon Lord elhagyott minket, Ritchie újjáélesztette a Rainbow-t, David Coverdale pedig elfoglalt a Whitesnake ügyeit illetően. Határozottan ki merem jelenteni, hogy ez soha nem fog megtörténni, teljességgel lehetetlen. A legtöbb, amit várni lehet ezzel kapcsolatban tőlem, egy tematikus Deep Purple-szólóturné, ami jövőre meg is valósul Ausztráliában és Új-Zélandon. Kizárólag arról a három lemezről fogok játszani, amiken közreműködtem. Csináltam már ilyet korábban is, most azonban még nagyobb léptékben gondolkozom.
Mivel az emberek elsősorban a Rock Hangjának tartanak, a basszusgitár-játékodról szinte sosem esik szó. Nem zavar ez?
Glenn: Dehogynem. Tudod, fantasztikus dolog, hogy a szakma és a közönség ilyen nagyra tart, mint énekest, hálás vagyok ezért és tényleg boldoggá tesz az elismerés, de a legtöbben valóban elfelejtik, hogy alapvetően basszusgitáros vagyok. Mindig is élveztem ezt a szerepkört, nem is tudnám elképzelni magam a hangszer nélkül.
Mivel az újságunk alapvetően hang- és hangszertechnikai magazin, elárulnád, mely mikrofonok a kedvenceid?
Glenn: Ó, Istenem! Rossz embert választottál! (nevet) Sosem érdekelt a zenélés technikai oldala. Fogalmam sincs, milyen mikrofonba énekelek. A technikusom majd’ ötven éve velem van, száz százalékig megbízom benne, ezért sem firtatom ezt a kérdést soha. Amit ő jónak lát, amiről úgy gondolja, hogy passzol hozzám, azt használom. De hogy ennek mi a márkája és a típusa, arról bizony lövésem sincs!
https://www.bccommunion.com/
www.glennhughes.com/
Interjú: Danev György
Fotók: Neil Zlozower
2018. január 16. 17:51