Baracskay Rita
Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de amikor besétált a látókörömbe a WatchMe zenekar 2 frontembere, új értelmet nyert az amazon szó. Egy rockzenekarról van szó, melyben súlyos groove-ok és dögös gitárriffek szólnak, élén 2 nővel - az egyik énekel, a másik szaxofonozik. Ebben önmagában nincs nagy truváj, abban már sokkal inkább, hogy jól is csinálják. Az extra ebben a „piacos világban” ott van, hogy a csajok tolják a háttérmunkát is, hihetetlen a lendület, a vízió olyan erős, mintha betonba öntötték volna, és mindezt iszonyatos intelligenciával teszik.
Közben tudom, hogy a lányok járnak más zenei utakat is, és tényleg nagy sikerrel. Olyannyira, hogy erről beszélni is kell! Baracskay Ritát kérdezem arról, hogy mit jelent neki az alkotói lét:
Hétköznapi beszélgetéseidben is - ezt személyes kapcsolatunkból tudom - mindig van valami üzenet… mintha egy nagy, kollektív tudat beszélne belőled, ami egyszerre fogalmazza meg a világot, a környezetet, és benne az egyént. Hogyan határoznád meg magad? Ki az „elbeszélő”?
Kiskorom óta nagyon határozott véleménnyel vagyok sajnos vagy nem sajnos, de szinte mindenről. Ha valamit szeretek, akkor rengeteg energiával és szenvedéllyel tudom szeretni, ugyanez történik, ha valami nem tetszik. Ez azt eredményezi, hogy elég őszintén élek, ha valami nem tetszik, látszik minden mozdulatomon, ha lelkes vagyok valamiért, az is látszik. Ez elég megosztó tulajdonság, valaki vagy nagyon szereti vagy nem érti, hogy képes valaki ennyi benzint égetni. Igazából nem célom üzeneteket megfogalmazni, egyáltalán nem tudatos és nem is lenne hozzá jogalapom, csak talán a megosztó jelenlétem miatt könnyebben felhívom a figyelmet arra, amit mondok.
Olyan, mintha elemi szükségleted lenne a kommunikáció, az információ áramoltatása. Mióta van ez így? Emlékszel, hogy gyermekként ez hogyan zajlott?
A kommunikáció mindennek az alapja. Nagyon fontos számomra, hogy jóban legyek magammal és a számomra fontos emberekkel, mert így vagyok egyensúlyban, ez pedig csak úgy lehetséges, ha beszélek, őszintén, arról, hogy éppen mi van velem. A színpad is egyfajta kommunikáció, emiatt felelősség is, ha valakinél jó a vaker, akkor az egyfajta hatalom a színpadon. Emiatt mindig is nagyon irigyeltem az énekeseket, kevesen tudják közülük, hogy mekkora kincs van a kezükben.
A zenében ugyanezt teszed. Én nem ismerek Tőled/Tőletek tingli-tangli, önmagáért való dalt. Ha úgy döntesz, hogy “beszélsz”, akkor abból erős dal születik. Jól érzem?
Abszolút. Amikor megszülettek az első szövegek, akkor mindennél fontosabbnak éreztem, hogy benne legyenek a világképem fontos elemei. Évekbe telt, amíg rájöttem, hogy ez miért is volt. Nagyon sokáig vártam, hogy legyen hova szöveget írni, és dalokká érjenek. Amikor sikerült, akkor ezt egy akkora kincsnek éreztem, hogy mindig úgy írtam, mintha az lenne az utolsó dal. Hála Isten ez már sokkal higgadtabbá vált és nagyon várom, hogy legyen egy kajla szövegem is, mert ugyanannyira részem a lazaság, mint a “jajjj, mentsük meg a világot” dolog.
Ha már itt tartunk, hogyan választottad ki magadnak a zenét, mint önkifejezési formát?
Nagyon sokat jártam táncolni, nagyon szerettem és édesanyám attól rettegve, hogy táncos leszek elcibált a zeneiskolába. Azt hiszem azóta sokszor gondolta, hogy “jaj, bárcsak táncolna ez a lány”. Az elején nem nagyon szerettem, aztán egyszer csak valami bekattant. Állandóan ott lógtam a zenesuliban. Legtöbbször ellógtam a napközit és átslisszoltam muzsikálni, aztán vissza, amikor jött az isibusz. Nem szép dolog. Tulajdonképpen ugyanezt csináltam gimiben is. Folyton lógtam, cserébe az iskola kiállíthatott bármikor mutogatni egy rendezvényen. Imádtam a klasszikus zenét, rengeteget gyakoroltam és egyértelmű volt, hogy ez az, ami érdekel. Nyilván ezt követte a teljes pánik és rettegés a tanárok és a család részéről, szóval ekkor jutott eszembe, hogy a szaxofon talán még nagyobb pánikot kelthet. Teljes szerelem egyből. Ilyenkor még aktívan versenyeztem minden klasszikus zenei versenyen és becsusszant mellé a szaxofon, a blues, a könnyűzene. Kezdtem szépen öntudatra ébredni. Még fél éve se szaxiztam és kiállítottak valami rendezvényen a színpadra, de én megszoktam, hogy a klasszikus zenében kotta van, itt meg nem volt, nyilván elfelejtettem az egészet. Egyébként egy Ray Charles trekk volt, de hát valamit mégiscsak kellett csinálni. Így esett meg, hogy teljesen élesben próbáltam meg az improvizációt. Életem legmeghatározóbb élménye volt.
Egyszerre vagy izzón emocionális és pengeéles aggyal tudatos. Van valami belső mérleg, hogy egyensúlyban maradj? Mennyire nehéz játék ez?
Kiskorom óta nagyon racionális vagyok, azt hiszem pusztán azért, mert valakinek annak is kell lenni, és nekem nem volt nehéz ez a dolog, de közben bármikor üvöltve bömbölök egy Disney-n. Szerintem az is egyfajta racionalitás, hogy nem félünk a szenvedélytől, érzésektől, kimondjuk ha valakit szeretünk, ha valaki fontos vagy éppen nem. Fontos, hogy az ember ne legyen elveszett, de az még fontosabb számomra, hogy megéljük az összes mozzanatát az életünknek, és igenis ha vidámak vagyunk rajzoljunk a koszos szélvédőre szívecskét, mint az ovisok, ha meg valami fáj, akkor sírjunk, mint az állat és ne érdekeljen, hogy mennyire érzik kínosan magukat a buszon mellettünk ülők. Legalább velük is történik valami. Lehet, hogy bőg majd ő is ha leszáll. Én imádom az ilyesmit. Állandóan esek–kelek, minden lépcsőn lezúgok, megbotlok, életveszély, de ha valaki kiröhög, akkor röhögök vele, igaza van, én is röhögnék. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon magán nevetni, szerintem ez kell, hogy a mérleg egyensúlyban maradjon. Vegyük komolyan az életet, de néha kacagjunk egy jót magunkon, mert különben jégcsapok leszünk.
Szerinted milyen egy jó dal/zenei anyag? Mit kell tudnia?
Gondolkodtasson el. Nem feltétlenül kell ehhez nagy mondanivaló, de legyen benne valami amin egyébként nem gondolkodnék el aznap. Legyen jelen az előadó, akarjon valamit mondani.
Amikor elindítottad a saját projektedet, mi volt a koncepciód: miben lesz ez más, mint amit például a WatchMe-val csináltál?
Túl sok stílus lett a szívem csücske. Úgy érzem még vannak tartalékaim és szeretném magamat kipróbálni több stílusban, helyzetben. Nem lesz könnyű, de ha az élet nem ad kihívást, akkor kreálok általában. Remélem ezt kinövöm. Amiben más lesz… igazából mindenben. Egyáltalán nem biztos, hogy jól sikerül, de a lényeg, hogy végig vigyem és megnézzem, hogy mi az, ami megy és mi az, ami nem.
Van olyan víziód, amit alkotóként meg szeretnél valósítani… mi álmaid projektje?
Egy három emeletes ház, aminek a pincéje studesz, a földszintje egy kocsma mocsok nagy színpaddal, az első emelet egy zeneiskola és a teteje egy alkotó kuckó, menedzsment iroda…. Befektetők keressenek bátran!
Alkotóként pedig nagy álom, hogy valami igazán igazi nagy dolog mellett sikerüljön egyszer úgy kiállni, hogy annak eredményei és következményei is legyenek… hogy elgondolkodjanak.
Min dolgozol jelenleg, mint alkotó?
Nyilván a WatchMe-n, az állandó. De nem titok, hogy elkezdtem egy szóló féleséget. Az első saját dalom pár hét múlva meg is jelenik majd, Péterffy Lili énekli és egy amerikai-magyar producer kooperáció kísérte végig. Meglátjuk milyen lesz. Mindenestre nagyon izgi az egész. Egyáltalán nem lesz tőlem megszokott.
Lombos Marci
Fotó: Hinkelmann Alexandra és Sámpár Anna
.jpg)
2018. augusztus 20. 17:04