MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A lélekműfaj művelői – 2. rész

Nincsenek véletlenek. Két előadóművész váratlan találkozása több mint tíz esztendeje közös munkát, közös alkotást eredményezett. Nem is lehetett másként, hiszen mindketten a blues műfaj elkötelezett hívei és művelői, amellyel – úgy tűnik – egy életre eljegyezték magukat. Noha a „Magyar Janis Joplinnak” is nevezett különleges orgánumú énekesnő, valamint a kiemelkedően tehetséges, egyéni stílusú gitáros más-más produkciókban, formációkban is érvényre juttatja kvalitásait, de Garda Zsuzsa és Benkő Zsolt duóban és kísérőzenekarral egyaránt a közönség kedvence marad. 

„Tetovált lányként” is aposztrofálnak, nyilván nem véletlenül. Ahogy elnézem, viszont nem vitted túlzásba, az ábrák bőven a jó ízlés határán belül díszelegnek rajtad. Divatból, vagy valamilyen belső késztetés hatására varrattad ki magad?

G. Zs.: Húsz éve, amikor tetováltattam, még nem beszélhettünk divatról, legalábbis nem terjedt el ennyire. Tizenkét éves koromban kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy nagyon szeretnék tetoválást. Olyasmi érzésem van, hogy „tetovált lélek” vagyok; igazi tetkós, vagyis nem „divattetkós”. Csak a látható részeken, a karomon van minta, de később a hátamra is szeretnék tetetni. De „fullos” semmiképpen nem szeretnék lenni.

Ha már a különlegességeknél tartunk: úgy tudom, balkezesként születtél, s a gitártanulás idején ráadásul az érvényesülés nehezebbik útját választottad: nem húroztattad át a hangszert…

B. Zs.: A nehezebbik út relatív fogalom. Az információhiányos nyolcvanas évek elejéről beszélünk, amikor még senki nem foglalkozott a blues zenével, senkitől nem számíthattam segítségre.  A másik kézre való váltást egyszer meg lehet csinálni, gyakorlás kérdése, az agyunk egy idő után átáll. A visszaszokás már nehezebb: amikor évekkel később megtudtam, hogy a hangszert csupán balkezesre kellett volna áthúroznom, kipróbáltam azt a lehetőséget is. Ám az agyam már nem engedte a visszaállást. Hogy három éves koromtól csupán az egyik fülemre hallok, megint csak nem sorolom az előnyeim közé, de a gitártanulás akarata mindent elnyomott bennem.

Végül miként hidaltad át ezt a nehézséget?

B. Zs.: Nehezen, de átszoktam. Az első öt-hat év borzalmas volt, semmilyen eredményt nem tudtam felmutatni, saját édesanyám, aki mindezt végigélte, egy lyukas garast nem adott volna a gitártudományomért, de minden segítséget megkaptam a szüleimtől. Így aztán ha lassan is, de vettem az akadályokat. 

Érdekes módon a blues műfaja igazán a rendszerváltozás után kezdett kiteljesedni hazánkban, dacára annak, hogy a Hobo Blues Band a nyolcvanas évek elejétől berobbant, és az évtized közepéig töretlen népszerűségnek örvendett. Mi erről a véleményed?

B. Zs.: A két megállapítás között nem érzek kibékíthetetlen ellentétet. A Hobo Blues Band nyolcvanas évekbeli működése mindenképp a műfaj egyik fontos meghatározója, de esetükben nem tradicionális-, hanem rock bluesról beszélünk.  A stílus egyfajta reprezentált oldalát művelték magyar nyelven, ilyen zenekarokra a környező országokban is találunk példát. Tehát ez inkább közép-európai blues volt, amely stíluselemeiben sokat merített a rockból. A blues – amelyet Robert Johnson, Muddy Waters, Willie Dixon, T-Bone Walker, stb. nevek fémjeleznek – archaikus formáiban inkább a kilencvenes években jelent meg hazánkban. Erre az időre kitágult a tér, jam-session-ök, koncertek szerveződtek, kiadványok, könyvek jelentek meg, amelyek által a hagyományos blues műfajával is színesedett a zenei paletta. Jött egy érezhető blues-hullám.

A rendszerváltoztatás vajon mennyire befolyásolhatta ezt a kibontakozást? 

B. Zs.: Nem gondolnám, hogy alapvetően. Ez persze szubjektív megítélés részemről, de történelmileg biztosan. Azt gondolom, a rendszerváltáshoz inkább a légkör megteremtődése fűződik. Ha minden marad a régiben, akkor is egyre több produkció bontogatta volna szárnyait, viszont a földcsuszamlásszerű térhódításhoz mindenképpen szükség volt a társadalmi-politikai környezet megváltozására. Vagyis a műfaj mindenképp berobbant volna a zenei életbe, a rendszerváltás csupán felgyorsította ezt a folyamatot.

Mint vokalista, több produkcióban is felbukkantál. Nem érezted méltatlannak ezt a fajta háttérszerepet?

G. Zs.: Charlie mögött? Méltatlan? Dehogy is, semmiképpen! Úgy gondolom, mindig alázatos zenész vagyok. Szívesen léptem fel a P. Mobil előtt is. Olyan kvalitású előadók mögött énekelhettem, akik maguk is óriási művészek, éppen ezért volt megtiszteltetés számomra. Imádok vokálozni, ma is szívesen mennék, de nem hívnak. Azoknak a zenekaroknak, akik vokalistákkal dolgoznak, megvannak az állandó háttérénekesei, értelemszerűen nem fognak ezen változtatni.  Ma sokkal kevesebb a nagy produkció. Az átlagzenekarok, előadók ugyanis nem bírják el a vokál-, illetve fúvósszekciókat, a már említett nagy produkciók pedig éves szinten mindössze egy, legfeljebb pár alkalommal szerveződnek. 

Pénzhiány?

G. Zs.: Abszolút. Az, és – sajnos – az érdeklődés hiánya.

A rock műfajával összevetve, véleményed szerint mennyire zár össze, vagy mennyire összetartó a magyar blues társadalom? Milyen a viszonyotok egymással?

B. Zs.:  Összezárásról – nem csak itt, szerintem máshol sem – nem beszélhetünk. Mindenki megcsinálja a feladatát és hazamegy. Kevés az érintkezési pont közöttünk. Ez alól kivételek, akik a kilencvenes években kezdtek együtt muzsikálni; ez a csoport annyira összekovácsolódott, hogy ma sem hullott szét. Generációs kapcsolat ez, amelyre előttünk és utánunk is akad példa. Ha találkozunk, örülünk egymásnak, s ha van közös szereplés, annak jó szívvel teszünk eleget. Sőt, hívjuk egymást a színpadra. A rock zenészek, rock zenekarok ezzel szemben meglehetősen kötött programot játszanak, így az esetleges jam-session nehézségekbe ütközik. Persze biztosan ott is vannak szorosabb kapcsolatok zenekarok között. 


  
Nem érzitek igazságtalannak, hogy csupán azért, mert elköteleztétek magatokat az értékek, vagy egy mainstreamnek nem mondható műfaj mellett hátrányba kerültetek azokkal szemben, akik a lehetséges karrier érdekében a könnyebb, populárisabb utat választották?

B. Zs.: Már nagyon régóta kibékültem ezzel a gondolattal. Hat-hét embernek játszom. S ez a hat alkalmanként felmegy tízre, hatvanra, vagy éppen százra. Nem teszem mérlegre, hány ember kíváncsi a produkciómra, számomra legfontosabb – a feladat.  Anélkül, hogy másokat megítélnék, a saját feladataimra összpontosítok. A késztetést a belső erő adja, amelyre koncentrálni kell. Amely úgyis dalokat írat velünk, új produkciókat szül, tovább léptet bennünket az úton. Van, aki életében megír három nótát és annak sikeréből él, de olyan is akad, aki folyamatosan képezi magát, s megújul. Ez utóbbiak közé tartozom: gyakorlok, segítek a fiataloknak, tanulok az idősebbektől, megpróbálok egyre jobb lenni. Régi dalaimat nem igazán hallgatom, mert elmúltak… a MOST dalait játszom. Ha a bulimon csak néhány embernek tehetem jobbá a napját, az már komoly siker, amit meg kell becsülni.

G. Zs.: Amit a kérdésedben felvetettél: ha valaki tehetségtelenül messzebbre jut, mint aki tehetségesen kínlódik – ezzel nem szabad foglalkozni. Ennek kapcsán annyit még hozzátennék az előzőekben elhangzott tehetségkutatókra vonatkozó válaszomhoz, hogy ott tanították meg nekem, mivel NE foglalkozzam. Ott is vannak, akik egyszerre tehetségesek és sikeresek. Lehet, hogy nem csak bluest énekelnek, hanem popot, vagy r&b-t. A lényeg, hogy abba a műfajba szerelmesek. A tehetségkutatóban egyébként megmutatták az általuk kijelölt irányt, s nagyon sokáig tartott, amíg rájöttem, nem ezen az úton szeretnék haladni. Nem mindegy, melyik utat választod: arra, amelyik tuti, hogy felfelé visz, ám a lelked odalesz, vagy arra, amelyik egyáltalán nem biztos, hogy oda tart, ám értékes dolgot hozol létre, így a tükörben nem kell szembe köpnöd magad. Az utóbbit választottam, és nem bántam meg. Feltettem magamnak a kérdést, amelyet más formában Zsolti is felvetett: akarok-e a bulvár címlapján bikiniben pózolni? És sorolhatnám… Úgy döntöttem, az önállóságomat, elveimet, elképzeléseimet, értékrendemet nem vagyok hajlandó semmiféle sikerért feláldozni. Azt csinálom, amit szeretek, ami a szenvedélyem. Még akkor is, ha ez történetesen rétegműfaj. Nagyon nehéz. Rengetegszer próbáltam abbahagyni, de nem tudok, nem lehet ebből kilépni. Egyrészt „szerelmes vagyok” a zenébe, a színpadba, a kollégákba, egyenként mindenkibe. Ehhez értek. Másrészt, elsodor az, amire képes vagyok; remélem, nem hangzik szerénytelenül, de mindmáig el tudok varázsolódni attól a daltól, amelyet énekelek. Félreértés ne essék: nem érzem magam királynak, hiszen amit kaptam, a hangom, Isten ajándéka. Így születtem. És ezért hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy adhatok, hiszen ez sok embernek nem adatott meg. 

Milyen a visszhangja az Ezüst c. közös albumotoknak?

B. Zs.: Nagyon rossz tulajdonságom – erről már beszéltem –, hogy az általam, általunk rögzített dalt a munka lezárása után nagyon ritkán hallgatom meg. Az alkotás folyamata, és nem a végeredménye érdekel. Ami a fogadtatást illeti, sokan hivatkoznak a lemezre, szeretik a dalait, tehát sikeresnek mondható. Büszke vagyok arra, hogy önerőből csináltunk egy albumot, de a kiadványaink nem készülnek futószalagon. Eddig ez az első és egyetlen közös munkánk az elmúlt tíz esztendőben, ám az azt megelőző korszakból sem sok rögzített anyag lelhető fel tőlem. Ennek oka, hogy szeretem az ad hoc dolgokat, inkább improvizatív alkat vagyok. A jelennek dolgozom, nem a jövőnek! Ha majd „beadom a cuccot a ruhatárba” úgy, mint Radics Bélánál a Zöld csillagot, tőlem is lejátsszák azt a négy számot, amely megmaradt az utókornak… És jó is lesz így…

G. Zs.: Az Ezüst magánkiadásban jelent meg az Artisjus támogatásával. Én is csak azt tudom mondani, hogy az emberek szerették ezt az albumot. Kétszáz darab körül fogyott belőle, ami a mai számítógépes világban nem is olyan rossz példányszám. Másrészt rétegstílus, ami megint csak nem a tizenöt-ezres eladás kategóriája. Viszont minőségi és különleges, előre mutató munka; amikor elkezdtük nem volt még, vagy nem tudunk róla, hogy a piacon lenne hasonló – elektromos gitár kísérettel megszólaló ének – stílusú zeneanyag.

B. Zs.: Egy olyan játékra invitáljuk a közönséget, miközben tisztában vagyunk a részükről jelentkező teljes zenekari hangzás igényével, amelyben megmutatjuk a csupán gitárkísérettel felcsendülő énekhangot. És sok ember „hallja” benne a dobot, a basszust, az orgonát és fúvósokat. Ahhoz, hogy ezt elérjük, a felsoroltak benne kell legyenek a gitár lüktetésében. Szándékosan szerettük volna reprezentálni, miként tudunk megszólalni a nyers, egyszerűsített, ám mégis fantáziaébresztő előadásmóddal.

G. Zs.: Mindemellett persze megvolt az igény a zenekaros felállásra és megszólalásra, így létrehoztuk a Garda-Benkő Bandet. A csapattal nyilván több a lehetőségünk a kibontakozás előtt, szabadabban tudjuk kezelni a dalokat. A dob-basszus lüktetése olyan energiákat szabadít fel bennünk, amely az egész produkciót felemeli. Ez által improvizatívabb, progresszívebb, kiteljesedőbb lesz. Úgy tűnik, a jövőben sem szeretnénk letérni erről az útról.

Hegedűs István


2018. február 11. 15:13

Minden jog fenntartva. 2018 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA