MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Vedres Joe 2. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Vedres Joe a Beatrice, illetve a Bikini mellett számos formációban letette névjegyét.

Miként viszonyultál a zenekarhoz (Bikini), milyen kapcsolatod volt a tagokkal?

Lajossal érdekesen alakult a kapcsolatunk: a zenekar szeretete összekötött bennünket, azon túl a hat év alatt összesen egy órát sem beszélgettünk. Más típusú emberek voltunk és vagyunk. Soha nem volt konfliktusunk egymással, de magát a zenét nem egyformán láttuk. Lojzival más volt a helyzet: nagyon bensőséges, jó viszonyt alakítottunk ki egymással. Aztán valahogy megromlott. Ami a zenekart illeti, a különböző tagcserék után az egész Bikini már az üzletről, a pénzről szólt. És ez érthető okokból nem tetszett nekem. ’89. december végén Lojzi elvállalt egy zártkörű bulit a Magyar Nemzeti Bankban, miközben mindenki az év végi BS-nagykoncertekre készült, így se rendes cuccunk, sem roadunk nem volt. Idegen technikusokkal dolgoztunk, akik közül az egyik a tartalék gitárommal szórakozott. Hiába szóltam neki, nem hagyta abba, ráadásul a színpadon, menet közben épp húrszakadásom lett. Amikor megkaptam a tartalék hangszert iszonyú hamisan szólalt meg; kiderült, a road alaposan elhangolta. Lejöttem a színpadról és ezzel részemről befejeztem a Bikinit. Sajnos ezzel kapcsolatban szárnyra kaptak mindenféle híresztelések, nevezetesen, hogy az állítólagos alkoholizmusom miatt – s ez a médiában is elhangzott – nem kiszálltam, hanem kirúgtak a zenekarból. Ebben egyébként az a szomorú, hogy az egyik legjobb barátom, Lojzi, mindezt szó nélkül hagyta. A dolog jó oldala, hogy a kiválásom által olyan nagyszerű zenész kerülhetett a bandába, mint Daczi Zsolt. Aminek nagyon örültem.

A Telegram zenekar működése pont a rockzene hanyatlásának idejére esett, pedig jobb sorsra érdemes formációról beszélünk. Egy nagylemezre azért futotta.

A Telegram megalakulása összefügg a Bikinivel. Még a zenekar 1987-es csúcsidőszaka előtt Hirlemann Berci dobos és Makovics Dénes billentyűs-fúvós úgy döntött, hogy otthagyja a bandát. Más arcokkal másfajta rockzenét képzeltek el, akkor egyébként én sem fértem a képbe. Mr. Basary énekes mellett gitárosként Csillag Endrére gondoltak, majd Patai Tamással próbáltak, sőt vele tévéfelvétel is készült; végül az Eastből Balogh Mihály lett a befutó. Ez lett a Telegram, amely nagyon jó hard rock formáció volt. Miután 1990-ben szabaddá váltam, én kerültem Misi mellé, így Rossz hírek címmel együtt rögzítettük a zenekar egyetlen albumát. Később Misi kivált és bevettünk egy billentyűst, Ádok Józsit, aki egy borzasztó betegség következtében huszonhét éves korában meghalt. Emiatt nem jelenhetett meg a zenekar második albuma. Erre is, akárcsak ez előzőre, írtunk pár jó nótát, amelyből néhány a 2004-es szólólemezemen hallható.  Két évet húztunk le együtt, aztán a Telegram megszűnt létezni. A viszonylag rövid idő ellenére néhány emlékezetes bulit nyomtunk, beleértve a külföldi fellépéseket is. A Telegramara, mint életem egyik legszebb időszakára emlékezem.

Ezután a Machine Mouse következett. Magadénak érzeted a muzsikájukat? Nehezen képzeltelek el abban a zenekarban…

Én sem magam! Akkoriban kezdődött a stúdiós időszakom, így jött a Machine Mouse. Ambiciózus fiatalokként jó angolszász típusú zenét nyomtak, néha beszálltam hozzájuk vendégként. Amikor elment a gitárosuk, állandó tag lettem. Már csak a köztünk lévő húsz év korkülönbség okán sem voltam közéjük való. Ennek ellenére nagyon jó együttműködés alakult ki közöttünk, mindannyian szerettük, amit csináltunk. Írtunk egy lemezt nagyon jó nótákkal, amit sikerült kiadni, s amely a soundon kívül – hiszen az állandó fejlődésben van, és a rendszerváltást követő időszakról beszélünk – ma is vállalható. Tehetséges, aranyos gyerekek voltak, szerettem őket, mégis elváltak útjaink. Engem Dandó Zolika váltott, aki amellett, hogy kiváló gitáros, korban, szemléletben jóval közelebb állt hozzájuk.

Ezután ismételések: újra Bikini, majd újra Beatrice. Pedig azt mondják, felmelegítve csak a töltött káposzta jó.

Így igaz. Érdekes módon – és az egész életem gyakorlatilag erről szólt –, ha valamelyik régebbi csapatom sz..ba került, visszahívtak. 1997-ben újra indult a Bikini, ahol összekerültem Daczi Zsolttal. Csináltunk egy lemezt – A szabadság rabszolgáit –, amelyre mindenki írt számokat. Úgy érzetem, ez nem nagyon tetszik Lojzinak. Már a nagy sportcsarnoki fő bulit megelőző felvidéki bejátszón kiderült, hogy Lojzi olyannyira magáénak érzi a Bikinit, olyannyira kisajátítja, hogy másnak nem igazán van beleszólása. Ezzel nem sokat törődtem akkor. Megbeszéltük, hogy a nagy bulin, ahol kilencezer-négyszáz fizetőt könyvelhettünk el, az új, Csak dolgozni ne kelljen című nótával kezdünk. Csak éppen arról nem volt szó, hogy a műsor kezdete előtt, miközben élesített hangszerekkel éppen a színpadra tartunk, ezt CD-ről bejátsszák. Mi meg nézünk egymásra hülyén. Ezek után a nóta elhalkul, majd Lojzi nekiáll beszédet mondani a közönségnek. Még két bulit játszottunk, az egyiket a Kertészeti Egyetem klubjában, ahol Kató Zoli szaxofonos a műsor felénél összecsomagolta a cuccát és elköszönt. Ezután jött egy klipforgatás, amelyre Hirlemann Berci már nem jött el. Nekem akkor lett elegem, amikor a felvételen hátranézek, és egy idegen dobos ül a szerelés mögött. Másodszor is kiszálltam a Bikiniből. Nem túl sok idő telt el, itthon valamilyen alkalomból éppen buliztunk, amikor felhívott Feró. – Zuhanyozz le, este buli van! – Jó, de a számokat sem ismerem… – próbálkoztam, de leintett: – Nem is játszunk újakat, csak a régieket… Kiderült, hogy mindkét gitárosa kiszállt, kellett valaki, aki lejátssza a lekötött bulit. Ismerős a szitu, ugye? ... Azért esett rám a választás, mert ismertem a műsort. Gyakorlatilag egyetlen egy próba nélkül játszottuk le a bulit, amely teljesen tökéletesre sikerült. A doboknál Hirlemann Berci ült, Laczik Fecó kezelte a basszust, Feró énekelt, én pedig gitároztam. Ott maradtam. Egy év elteltével már folytak amolyan tapogatózó megbeszélések, tárgyalások Magasvári Viktorral, aki nem tudott csak úgy egyszerűen beugrani. Az Öreg érdeklődött, mit szólnék a két gitáros felálláshoz – nem volt kifogásom ellene. Sőt, nagyon jót tett a zenekarnak. Ez a felállás hét évig nagyszerűen működött, amikor Feró 2010 januárjában Bercinek és nekem küldött egy e-mailt, hogy másképpen képzeli el a zenekar jövőjét. Gyakorlatilag kirúgott bennünket.  

Hirlemann Berci dobossal közös szólólemezt készítettél, amire a szakma is fölkapta fejét. A Nine Books projektnek mégis lehetett volna nagyobb visszhangja, nem gondolod?

Fájó pont számomra ez a lemez. Tartalmilag nagyon komoly progresszív rock zenéről beszélünk, amelynek az anyagát egy francia kiadó (Musea) adta ki 2012-ben. Azt gondolom, ha egy zenész zeneileg és technikailag túljut egy bizonyos szinten, akkor elő fog állni – vagy legalábbis szeretne előállni – egy olyan projekttel, ami élesen különbözik addigi munkásságától. Berci erre tökéletesen alkalmas alany, hiszen a nagyon erős barátságunk mellett zeneileg is tökéletesen egymásra hangolódtunk. Nagyon ritkán találkozunk, ennek ellenére a mai napig tart ez a kapcsolat. Olyan lemezt csináltunk, amely Magyarországon – noha értékes progresszív anyagok léteznek – különlegességnek számít. Először Alapi Pistivel hármasban szerettük volna megvalósítani, ám a végére ketten maradtunk. A dallamokat a kiváló torkú Talán Attila, énekelte fel. Aki külföldön élő szülők gyermeke, tehát jól beszél (énekel) angolul. Erre az albumra máig büszke vagyok; dallamos és jó hangszeres megoldásokról beszélünk. S, hogy miért nem vert fel nagyobb port, ennek jórészt a promóció hiánya az oka. A Rock FM például válaszra sem méltatott, miközben az lett volna a dolguk, hogy népszerűsítsék az értékes rock- és progresszív zenéket. Annyit írtam nekik, hogy nem kell meghallgatni, de tudjanak róla, hogy ez is a magyar kultúra szerves része. Rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta muzsika nem megy ebben az országban.

A tribute- zene viszont annál inkább. Talán ennek is köszönhető, hogy felbukkantál a Whitesnake Tribute Bandben is.

Jóval a Nine Books projekt után Berci előállt a Whitesnake tribute zenekar ötletével. Az apropót a gödöllői Lőrincz Karcsi énekes adta neki, aki úgy énekel, mint David Coverdale. Elvállaltam a kísérőgitáros szerepét azzal, hogy keressünk egy jó szólistát. Takács „Kanóc” Roland személyében előbb egy kitűnő basszerost találtunk, a szólógitáros pedig Alapi Pisti lett. Nagyon jó kis banda állt össze, futott is a szekér, aztán annak is vége lett. Győrben az Ütősfesztiválon Brian Tichyvel, a Whitesnake akkori dobosával – aki egyébként mindössze egy hónapig ütötte ott a bőröket – léptünk fel. Gyorsan hozzáteszem – nem tudta a nótákat. Volt némi italozás a zenekarban, de mértékkel. A szervezőnek nem igazán tetszett, hogy jókedvem volt (hangsúlyozom, nem voltam részeg!), továbbá az sem, hogy beszélgettem az angolokkal, ezért – kifejezetten engem – gázsi megvonással büntetett. Mindezt Lőrincz Karcsin keresztül intézte a szervező, és ez pont elég volt arra, hogy lezárjam velük ezt a történetet.

Mikor alapítottad a Joe’s Garage stúdiót?

Az első stúdiót 1988-ban a Ferencvárosi Művelődési Központban alapítottuk, egy évvel később költöztünk a Fekete Lyukba. Tulajdonképpen Nagy Feró égisze alatt működött, nem a legkorszerűbb felszereléssel, minimál cuccon dolgoztunk. A HIT együttes egykori billentyűse Füchsel Tibor Füxi is velünk volt, egy év alatt száz lemezt rögzítettünk. Feró aztán megszüntette az egészet, és Németh Alajos vette át a tulajdonjogot. Ebből lett a Bikini stúdió. Később a saját garázsomban folytattuk, innen az elnevezés: Joe’s Garage.

Ma a negyven éves jubileumát ünnepelő HitRock gitárosa vagy. Hogyan találtatok egymásra? 

Pontosításképpen annyit, hogy a három ős-tag (Mr. Basary, Füxi és Finki) valamint Vajda Tibi basszusgitáros mellett a zenekar állandó vendége vagyok. Az egymásra találás pedig a szokásos módszerrel történt: Füxi megkért, hogy segítsem ki őket, mert gitárosra van szükségük. Korábban, Puttony idejében már játszottam a HIT együttesben; mondjuk nem tartott sokáig, hiszen eléggé nehéz volt együtt dolgozni az énekessel. Ettől az énekteljesítménytől többet szertettem volna, így kiváltam a zenekarból. Már a Pink Floyd tribute- időkben történt, hogy Birta Laci akkori gitáros mellett, egy buli erejéig azt a formációt is kisegítettem. Aztán nemrég jött a HitRock együttes. Szerencsés találkozásnak mondható, hiszen adott egy zenekar kész szerzeményekkel, amelynek tetszik a zenéje, én pedig lejátszom azokat. Közben negyven évesek lettek – mármint a zenekar – nemrég fejeztük be a jubileumi lemez felvételeit, amely az én stúdiómban készült. A stúdiós együttműködés sem új keletű, a jóval korábbi, fiatal tehetséges gitáros, Somogyi Remig idejében is megkerestek egy lemezfelvételre. A Napfelkelte című instrumentális szerzeményről van szó, amit Remig gitározott föl, és amelyben sokat kellett segítenem, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell. Megoldottuk. Egyébként nem egyszerű feladat együtt dolgozni egy olyan társasággal, amely negyven éve a saját kialakult stílusában működik. De nincs baj, szépen összecsiszolódtunk. A szakmában töltött éveim után nyugodtan kijelenthetem, addig vagyok jelen egy zenekarban, amíg jól érzem magam ott. És itt jól érzem magam. Egy korosztály vagyunk, dalokat írok, jó hangulatú bulikat nyomunk. És most itt az új lemez. A nyolc nóta közül hármat jegyzek, tényleg jó kis anyag lesz.  

Szakmázzunk kicsit: milyen gitárt, illetve alapokat használsz? Mik a kedvenceid?

Sok mindent kipróbáltam, általában a Fender Stratocaster jellegű gitárokat, így a Squiert is szeretem. Számomra nagyon fontos a sound, vagyis a megszólalás. A hangzás befolyásolásának érdekében a Squierembe épített humbuckereket, közötte pedig egy single-coil-t, split felezőt használok; ezt a megoldást én találtam ki. Ez által a kedvenc heavy- soundom érvényesül. A váltást egy beépített billenő kapcsolóval tudom megoldani, amellyel el tudom érni, hogy minden single-coil legyen. Szeretem a Squier súlyelosztását, és magát a menzúráját is. De az Ibanez Les Paulon is szívesen játszom, amelyet a világ legjobb hangszerének tartok, viszont a soundját kevesellem. A kedvencem azonban mégis a Stratocaster, épp a hangzása miatt. Mára kialakult, hogy Joe Signature gitárokat használok. Ami az alapokat illeti, szeretem az egyszerűséget: általában Boss GT-6-ossal dolgozom, emellett végfokokat használok. De a készletemben felhalmoztam a rockban „kötelező” 100-as Marshall-ládák mellett a Fender alapokat is, ezeket Peavy és Custom Audio fejekkel párosítom. A Marshall- cuccok eléggé hozzám nőttek, kb. negyven éve vannak velem. Ha a helyszín, illetve a rendezvény megkívánja, szívesen dolgozom kisméretű Boss-kombókkal. Tizenöt évvel ezelőtt találtam ki a rám jellemző soundot, amely vonalban éppen úgy szól, mint alapokról. Lényeges, hogy a megszólalást legalább olyan fontosnak tartom, mint magát a hangszeres játékot.

(„A gitárock mesterei” sorozat folytatódik) Hegedűs István


2019. április 7. 14:26

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA