MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Vámos Péter 1. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Akkor is, ha nem főállású zenészként állnak hétvégenként színpadra. Vámos Péter az ismeretlenségből kitörve ugyan még nem került be az ország legismertebb gitárosai közé, de örömzenészként nem is ez a célja. Állandó, de több tagcserét is megélt BluesSteel csapatával akkor is kitart a rock blues műfaja mellett, ha a Hungarian Pink Floyd Show formáció gitárosaként két éves kirándulást tett a pszichedelikus rock világába.

„Civil” foglalkozásod mellett csupán hétvégeken zenélsz, ebből adódóan ez nem jelent megélhetést számodra. A „másodállású” fellépés takar-e minőségi, vagy más egyéb különbséget?

Azt gondolom, hogy van különbség a kettő között.  Főállású zenészként nagyobb súllyal esik latba, hogy valaki milyen mélységű zenei és technikai tudással rendelkezik. Akár a hétköznapi életben, a sikerért itt is keményen meg kell dolgozni. Másfelől, aki a zenélést munkának, megélhetési forrásnak tekinti, sok esetben nem válogathat: azt is el kell vállalnia, amit nem annyira szeret. Például hozzá kevésbé közel álló stílusban, esetleg több zenekarban szükséges játszania még akkor is, ha ezt nem szívesen teszi. 

Ezzel szemben, aki a munkája mellett vállal fellépést, olyan zenét játszik, amilyet szeret, hiszen ezt kedvtelésből teszi. Megválogathatja a műfajt és zenészkollégáit is. Kompromisszumokat nyilván neki is kell kötnie, ám jóval kevesebbet, mint annak, aki a muzsikálásból akar megélni. Ez utóbbi esetben – sajnos – viszonylag ritka, akinek megadatott, hogy a főállású munkáját kompromisszumok nélkül, zenészként végezze.

Milyen zenéken nőttél fel, és ért-e olyan hatás, amiért elhatároztad, gitárt fogsz a kezedbe?

Talán tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdtem gitározni. Egy haveromnál jártam, ott figyeltem föl egy szekrény mellett heverő akusztikus hangszerre, amit azonnal ki is próbáltam. Tizenkettes vagy tizenhármas acélhúrral felszerelt gitár volt, amelynek az első pengetések után nagyon megtetszett a hangja. A kilencvenes évek eleje-közepén járunk, ekkor még nemigen léteztek könnyen elérhető oktatóanyagok, így a tanulást illetően magamra voltam utalva. Rendelkeztem ugyan valamilyen szintű alapképzéssel, hiszen azt megelőzően két éven keresztül hegedültem, majd pár évig zongoráztam is. A gitártanulást azonban nem tanártól, hanem autodidakta módon kezdtem elsajátítani. Kölcsön kaptam az említett gitárt, amit egy évig használtam. Ezután megvettem az első, Hohner márkájú elektromos hangszeremet. Stratocaster típusú gitár volt, amely az erősítőre kötve mindjárt másképpen szólalt meg. Effekt pedálokkal még nem rendelkeztem, az első torzítómat magam építettem. Nem a legmegfelelőbb hangon, de legalább torzan szólt. Miután ilyen módon felszerelkeztem, egymás után jöttek az amatőr bandák. Ezekkel többfajta stílust kipróbáltunk, ám különösebb nyomot nem hagytunk magunk után. Aztán a kétezres évek közepén megalakult első komoly zenekarom, a BluesSteel…

… Amellyel értelemszerűen bluest játszottatok. Mért pont ez a műfaj fogott meg?

Elsősorban nem a tradicionális bluesra kell gondolni, inkább a rhythm and blues, illetve a blues rock mellett köteleztük el magunkat. Sokféle zenét meghallgatok, több stílust is kedvelek, de mégis a rock, illetve a blues áll a legközelebb hozzám. A tradicionális, illetve a modern blues mellett a hard rockot is nagyon szeretem: így a Led Zeppelint, a Deep Purple-t, és persze annak gitárosait. De a blues más. Olyan szabadságfoka van, olyan lehetőséget ad a kibontakozásra, amelyet más műfajban nem tudok megvalósítani. Lényege, hogy e stílusban azt játszhatom, ami bentről jön. Ezért például egy adott számot sosem játsszuk kétszer ugyanúgy.  Sok mindentől függ a megszólalás, de legfőképpen az alaphangulattól. Másrészt a dalba, a szólókba tübb olyan dolgot be tudunk építeni, amelyet az adott pillanat érzelmi állapota sugall. Persze szerzeménye válogatja, hiszen nyilvánvalóan akadnak olyan dalok, amelyek kötöttek, vagy épp kevésbé alkalmasak, ajánlottak az improvizációra.

Példaképek?

Igazából nem tudnék senkit kiemelni, vagy rangsort állítani. Ha mégis neveket akarnék említeni, akkor az öregek közül B.B. Kinget, Buddy Guyt, Robert Crayt nagyon szeretem, akár Eric Claptont vagy Stevie Ray Vaughant; persze nem hagyhatom ki Jimi Hendrixet sem. Mondhatnám még Rory Gallaghert, David Gilmourt, Jimmy Page-t vagy épp Ritchie Blackmore-t. A mai fiatalabb gitárosok is nagyon jók, mint például Matt Schofield, Josh Smith, Eric Gales, Kenny Wayne Shephard, Dan Patlansky, Simon McBride, és a sort folytathatnám. A magyarok közül Benkő Zsolti az egyik kedvencem, de ide sorolható Little G. Weevil, Katona Tomi, Felkai Miki, Petendi Tomi vagy Vámos Zsolt is.

Ha már Gilmourt említetted, ne feledkezzünk meg arról, hogy viszonylag rövid időre kirándulást tettél a pszichedelikus rock világá ba. Hogyan emlékszel a Hungarian Pink Floyd Show tribute bandben eltöltött időszakra? 

Két évet töltöttem a bandában, ami nagy örömet okozott. Megtiszteltetésnek vettem, hogy ezt a zenét játszhatom, hiszen a Pink Floyd az egyik kedvenc zenekarom. Rengeteget hallgattam őket, és hallgatom a mai napig is. Egyrészről komoly ismeretekre tehettem szert egy másik stílusban, másrészt megszoktam egyfajta fegyelmet, hiszen a blues trióhoz képest egy nagyobb létszámú zenekarban kellett a zenésztársaimhoz alkalmazkodni. A Pink Floyd zenéje – ahogy a kérdésben is elhangzott – valóban pszichedelikus rock, ám mégis blues alapokon nyugszik. Azt a fajta szabadságot, amit megélhettem és gyakorolhattam a bluesban, itt mégis el kellett felejtenem, hiszen erre a különleges műfajra egészen más szabályok vonatkoznak. Fontos, hogy a számok túlnyomó többségét csaknem hangról-hangra kell lejátszani, hogy azok hangulatát vissza tudjuk adni. Talán a Comfortable Numb második, levezető gitárszólója enged viszonylag nagyobb improvizációt, ahol ki lehet bontakozni. Másik előnye, hogy az effekt parkom szélesítésével többfajta hangzást is kipróbálhattam, ezen belül kissé jobban megbarátkoztam a delay-jel is. És ami nagyon fontos, hogy némely Floyd-nótában a steel-gitár is megszólal; ez a feladat rám hárult a zenekarban. Kifejezetten emiatt ruháztam be a hangszerre, és – immár egy kis internetes oktatóanyag segítségével –viszonylag gyorsan megtanultam kezelni. Mondjuk, nem lettem épp Robert Randolph, de azokat az egyszerűbb témákat, amelyeket a Pink Floyd dalok megkívántak, meg tudtam oldani.

A már említett BluesSteel formáció egyértelműen a nevedhez kötődik. Miképpen alakult a zenekar sorsa?

Munkahelyi kollégámmal, Szakács Károllyal alapítottuk 2006-ban. A kávészünetekben beszélgettünk, eközben kiderült, hogy hasonló zenei stílust kedvel, mint én. Ekkor már új zenekarban gondolkodtam, Karesz, mint basszusgitáros, adott volt. A blues rock mellett döntöttünk, dobosra is leltünk Póti Attila személyében. Már akkor is nehéz volt jó énekest találni; pár bulin, elsőként Haagen Imi – aki egyébként már akkor is szinkronszínész volt – segített ki bennünket. Aztán jött egy operaénekes lány, csatlakozott hozzánk egy szájharmonikás, illetve egy brazil nemzetiségű slide gitáros is. Ez a hatfős csapat hozzávetőlegesen két évig működött. Műsorunkon különböző blues klasszikusok, Jimi Hendrix-, Steve Ray Vaughan-, Eric Clapton- valamint Jeff Healey- darabok kerültek terítékre. Ezután több tagcserét is megértünk, voltak jó, illetve kevésbé jó korszakaink. Mindenképp kiemelném Kalmus Józsi énekest, akit a Kareszt követő basszusgitárosunkon keresztül ismertünk meg. Józsival négy évet töltöttünk együtt. Szívesen emlékszem arra is, amikor kisegítő basszerosra volt szükségünk, Józsi Felkai Jam-beli zenésztársa, a kiváló Kepes Robi jött segíteni. Tetszett neki, amit csináltunk, erre a mai napig büszke vagyok. Robi, sajnos, már nincs közöttünk. Az első korszakunk 2006-tól 2008-ig tartott, onnantól 2012-ig az úgynevezett Kalmus-időszak következett, majd egy év kihagyás után (ugyanis nem nagyon bírtam zene nélkül) ismét felkerestem Szakács Kareszt, akivel először kettesben, akusztikusan nyomtuk, majd Kárnyáczki Gábor személyében megtaláltuk a dobosunkat. Így a trió formációval, amely a zenekar harmadik korszakát jelentette, visszatértünk az eredeti célkitűzésünkhöz. A háromtagú felállás mellett döntöttünk, ugyanis énekest nem találtunk, így Karesz és Gábor rábeszélésére, valamint húzódozásom ellenére kénytelen voltam magam a mikrofon mögé állni. Aztán a BackStage Pubban a Válaszút zenekar előtt – Szebelédi Zsolti a P. Mobil akkori dobosa, illetve a Válaszút alapítója – rábeszélt bennünket, hogy vállaljunk fellépést, ahol a trióval bemutatkozhatunk. Zsolti egyébként sokat segített nekünk, többek között a próbatermét is rendelkezésünkre bocsátotta.

Ahhoz képest, hogy továbbra is hobbizenekarként határoztátok meg magatokat, szép eredményekkel büszkélkedhettetek.

Olyan értelemben nem vettük komolyan a zenekarosdit, hogy nem akartunk profivá válni. Saját szórakoztatásunkra zenéltünk, próbáltunk, jól éreztük magunkat. Úgy voltunk vele, ha rajtunk kívül valakinek még tetszik, amit csinálunk, akkor már jól jártunk. Kétségtelenül fejlődtünk; ahhoz képest, hogy soha nem tartottam magam énekesnek (ma sem tartom), úgy gondolom, ahogyan énekelek, vállalható. Az állandó gyakorlásoknak, próbáknak – és nem utolsó sorban a megszaporodó fellépéseknek – köszönhetően a hosszabb-rövidebb kihagyások ellenére is gyorsan vissza tudtam jönni a gitározást illetően. E felállás kb. négy évig működött. Valóban szép emlékek kötődnek hozzá: többször is felléphettünk a P. Mobil előtt, jó párszor játszhattunk Török Ádámmal, zenéltünk az ős-Mini előtt, de vendégként olyan neves zenészeket is köszönthettünk, mint Bergendy István, Debreczeni Csaba, Takáts Tamás, Ferenczy Gyuri, Kyru, Pleszkán Écska, Kalmus Józsi, valamint az egykori Sakk-Matt (Radics Béla zenekara – a szerk.) énekese, Harmath Albert. Vörös Pistivel is próbáltunk, ám a közös fellépés a neves énekes elfoglaltsága miatt meghiúsult. Rendszeresen játszottunk az akkor még üzemelő Városligeti Sörsátorban, felléphettünk a Radics Béla hatvankilencedik, illetve hetvenedik születésnapjára rendezett emlékező koncerten és számos nyári fesztiválon. 

Aztán újabb váltás következett, szinte a teljes tagság kicserélődött. 2018. június-júliusára alakult ki a mai felállás – ha úgy tetszik, a negyedik korszakunk –, amelyben Kárpáti Zoli dobol. Vele lassan tizenöt esztendeje ismerjük egymást, csak eddig épp nem játszottunk együtt.  Vajda Tibor lett a basszusgitárosunk, vele is évek óta terveztük a közös munkát. Van egy billentyűsünk is, Horváth András, aki kitűnően illeszkedett a csapatba. Magam pedig továbbra is gitározom, valamint énekelek. A korábbi repertoár nagy részét lecseréltük, s olyan ritkaságokkal bővítettük, mint például Matt Schofield, vagy Robben Ford, de érdekességképpen – és Andris kedvéért, ahol kiélheti billentyűs virtuozitását – a Deep Purple Lazy tételét is műsorra tűztük. Talán mostanra érett be a közös munka gyümölcse, hiszen legutóbbi bulink, a pesterzsébeti Csili Alsóállomás klubjában teltházasra sikerült.

(folytatjuk)
Hegedűs István


2020. január 19. 08:29

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA