MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Szűcs Janó -1. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Szűcs Janó neve talán kevésbé ismert, hiszen élete nagy részét külföldön töltötte, majd 2008-ban családjával együtt hazatelepült. Azóta a magyar rockzenei élet aktív szereplője. 

Jelenleg a B-52 gitárosa vagy, milyen út vezetett idáig?

Épp a minap csináltam leltárt, jövőre lesz ötven éve, hogy gitárt fogtam a kezembe. Azt is elárulom, nemsokára ötvenöt éves leszek, így könnyen kiszámítható, hogy mikor kezdtem a szakmát. Édesapám záhonyi vasutasként (ott kapott munkát) egy beatzenekarban billentyűzött, s ennek köszönhetően már hatéves koromban végignézhettem a próbájukat. Nagyon megfogott az ott uralkodó hangulat, elmentem a koncertjükre, ahol már a gitárost – aki a próbán épp nem tudott jelen lenni – is láthattam. Egészen más, a rádióban nem hallható számokat játszottak, s ez fokozta az élményeimet. No, akkor határoztam el, hogy gitáros leszek. 

Milyen képzést kaptál?

Édesapám kérésére a zenekar gitárosa elvállalta a tanításomat. Emlékszem, az első három akkord elsajátítása után az akkori nagy slágert, a Mammy Bluet gyakoroltuk. Első hangszerem egy héthúros akusztikus gitár volt, amelyet fater az ott állomásozó orosz katonáktól vásárolt. Átalakítottuk hathúrosra, eléggé esetlen volt, de gyakorlásra tökéletesen megfelelt. Úgy gondolom, fontosak a motivációk, hiszen nem elég beleszeretni a zenébe, a műfajba, de tenni is kell érte, hogy később zenész lehess!  Első körben megtanultam az akkor futó The Beatles-, The Rolling Stones-, és Creedence Clearwater Revival-dalokat, és a kisvárosban – főképp zenészkörökben – hamar híre ment, hogy Jani fia hogyan gitározik. Akkoriban rendezték a Ki-Mit-Tud? televíziós vetélkedőt, ahol faterék „rivális” zenekara, a Szemafor együttes is indult. Gitárosuk kitalálta, hogy az utolsó, Tolcsvayék Csak egy kék színű virág című dalában én is lépjek fel velük. Hét éves voltam ekkor, és egy csehszlovák gyártmányú Jolana gitáron játszottam. Ennek kapcsán a basszusgitáros, aki egyben a tornatanárom is volt, fölvetette, hogy az ismerőseimből, hasonló korú gyerekekből állítsak össze egy zenekart. Megalakult tehát a Mini Szemafor, amellyel játszottunk a Képzelt riport című musicalből, és megtanultunk más LGT-számokat is. Próbatermet, felszerelést és fellépéseket is biztosítottak. Nemsokára visszaköltöztünk szülőhelyemre, Hajdúszoboszlóra, a zenekarommal ott is sikeresek lettünk. Közben tíztagúra bővültünk, ezzel a repertoárunk is növekedett. A Free Allright Now című számától kezdve megszólaltak a The Beatles, a The Rolling Stones és a korszak egyéb nagy slágerei is. Itt, Hajdúszoboszlón beiratkoztam a zenei általános iskolába, ahol előnyömre szolgált, hogy már rendelkeztem bizonyos zenei alapismeretekkel. Eközben különórák keretében klasszikus zenét tanultam oboán.   

Mindezek után hogyan jutottál el a rockzenéig?

Tinédzserként nagyon megérintett a Led Zeppelin, a Deep Purple Smoke On The Waterjének gitárrifje pedig teljesen lenyűgözött. Közben befejeztem az iskolát, majd tizenhat-tizenhét évesen hasonló korú és érdeklődési körű srácokból megalapítottam a saját zenekaromat, a Brahmát. Énekesünk az a Lajter Peti lett, aki ma neves világítás-, illetve hangtechnikai cég tulajdonosaként lett ismert. Nagyon megtetszett Van Halen első nagylemeze, s a Jimi Hendrix nóták mellett erről is játszottunk. Emellett persze a Whitesnake és az AC/DC Black in Black albumának egyes számai sem maradhattak ki a repertoárból. Ezek a bandák formálták a zenei ízlésemet, mindig nyitott voltam az újra és a különlegességekre. A zenekar egy évig szünetelt, ez alatt kipróbáltam magam a salakmotor versenyzésben; ám egy csúnya baleset kijózanított, és abbahagytam ezt a nem éppen veszélytelen sportot. A srácok visszahívtak, én pedig újra felvettem a gitárt, amely az elmúlt ötven évben mindössze ennyi időre maradt ki az életemből. Közben Peti Pestre került, új énekessel vágtunk bele a rock and rollba. Ekkor születtek első saját dalaink, mint például a Gipszes lábú blues.

Mihez kezdtél az iskola befejeztével?

Eljött az idő, hogy meg kellene élni valamiből. Mivel festettem is, többen bíztattak, hogy ezen a vonalon próbáljak érvényesülni.  A művészeti iskolával háromszor is próbálkoztam, ám a hatalmas túljelentkezés miatt esélyem sem volt bekerülni. Másodikként autószerelőnek jelentkeztem, ez sikerült, el is végeztem a sulit. A szakmában való elhelyezkedés már bajosabbnak bizonyult, a koránkelést, az olajos kezet és a két műszakot ugyanis nem nekem találták ki. Talán másfél hónapot bírtam ki, és otthagytam. Munkanélküliként – ami a múlt rendszerben a „közveszélyes munkakerülést” jelentette és büntetendő cselekménynek minősült – a városban bóklászva belecsöppentem egy vendéglátós muzsikát játszó zenekar megbeszélésébe. Mivel a basszusgitárosuk külföldre készült, felvettek. Kerekes Ali gitárost jól ismertem, mellette szívesen basszusgitároztam, nem okozott problémát. Két évre rá a korábbi billentyűsünket Mityó, azaz Papp Imre váltotta a Geminiből, ami komoly lökést adott a zenekarnak. Belépésével nem csupán a bulik szaporodtak meg, de a saját szerzemények is. Közben jelentkeztem a konzervatóriumba, így – a zenekarral együtt – Budapestre költöztem.

Egy lépéssel közelebb kerültél a profi zenésszé váláshoz…

Inkább úgy mondanám, saját alapítású zenekarban kezdetem gondolkodni. Körbenéztem, több zenésszel is megismerkedtem. Megalapítottam a Marathon együttest, amelynek semmi köze a később ugyanezen a néven futó bandához. Ebből lett aztán a Telegram, amely nélkülem – ugyanis kirúgtak – vette fel első nagylemezét.  Az ős-felállás tagjai: Hirlemann Berci dobolt, Makovics Dénes lett a basszusgitáros, Mr. Basary énekelt, én pedig gitároztam. Közben a fotós Vértes Gyuri, a Tojás szólt, hogy Varga Miki Fehér Attila helyett gitárost keres. Ott ismerkedetem meg Ács Andrissal. A VM Band zenekarral a Metró klubbeli fellépésekre, valamint egy szovjet turnéra emlékszem. Amikor a billentyűsünk disszidált, Jankai Béla ugrott be helyette, akinek akkor már javában futott a Prognózis. Ami fontos, hogy a mai B-52 zenekar alapjai is innen eredeztethetők, hiszen vele együtt három tag is átfedéses a két formáció között.

Huzamosabb ideig külföldön éltél. Hogyan kerültél Hollandiába, majd Amerikába?

’89-ben már levegőben lógott az átalakulás, a rendszerváltás. A lemezkiadás visszaesett, Miki István, a király előadásokat vállalt, a zenekar pedig szép lassan parkoló pályára került. Ez idő alatt két alkalommal is leszereltettem magam a katonaságtól, azt gondoltam, ezzel megúszom. De nem, huszonnégy évesen megkaptam a harmadik behívót is. Ekkor határoztam el, hogy elhagyom az országot. Ahogy akkoriban mondták: disszidáltam. Előbb NDK –ba (Német Demokratikus Köztársaság – a szerk.), majd ott megkértem az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság – a szerk.) egyhetes vízumot, és átsétáltam a két országot elválasztó, kettéosztó berlini falon. Eredetileg Angliába indultam, végül Hollandiában – ahol nagybátyám már régebb óta élt – kötöttem ki. Aztán húsz évre le is ragadtam ebben az országban.

Mihez kezdtél idegenben? Gondolom, nem szakadtál el a zenéléstől… 

Elsősorban autószerelői tanulmányaim segítettek a túlélésben, az egyik barátom segített elhelyezkedni. Fél év sem telt el, amikor kiderült, hogy az egyik ügyfél, egy indonéz származású úriember épp gitárost keres egy zenekarhoz. Behívtak meghallgatásra, megfeleltem, s egy éven belül évi száztíz bulit játszottunk. Nem voltunk élvonalbeliek, de B-kategóriás zenekarként megfeleltünk. Cover banda lévén klubokban játszottunk, Brian Adams, Van Halen, Aerosmith és egyéb keményebb zenékkel. Hollandiát is beleértve három országban – Belgiumban és Németországban – is felléptünk. Tudni kell, hogy Hollandia a rockzene európai fellegvára, ebből a szempontból amolyan kis Amerika, ezért is választottam lakóhelyemül ezt az országot. Egy alkalommal felfigyelt ránk a Benelux államokban működő Viking Production koncertszervező cég menedzsmentje és felajánlotta, dolgozzunk nekik. A bulik száma évi száznegyven-százhetvenre nőtt, s ezzel a gázsink is. Mindez kiválóan működött, ám tizenegy év után belefáradtam. Túlzottan gépies, iparszerű lett, amelyet már egyre kevésbé tudtam elviselni. Felvetettem a srácoknak, csináljunk pár saját számot. Mivel nem főállásban zenéltek, biztos anyagi lehetőségük tudatában nem sok kedvet mutattak ehhez. Átgondoltam és rájöttem, két út közül választhatok: vagy extra pénzért csinálom tovább, amit nem szeretek, vagy elmegyek sörért játszani egy pubba, de legalább jól érzem magam benne. Ez utóbbit is megtehettem, hiszen ekkorra már kialakult a saját egzisztenciám. És meg is tettem. Megismerkedtem hozzám hasonló sorsú zenészekkel és két gitár, basszus, dob valamint ének felállással létrehoztunk egy új formációt, amellyel tényleg csak sörért játszottunk. Immár Roxxx néven elkezdtük a saját dalok komponálását. Eközben ketten, régi ismerősöm Andreas, és a zenekar gitárosa is jelezték nekem, hogy a neves amerikai énekesnő Jessie Galante híres menedzser férjével együtt európai turnéra érkezik, s ehhez szüksége lesz kísérőzenészekre. Larry, Jessie férje több zenész meghallgatása után engem választott, Andreas barátom segítségével összeállt a zenekar, és máris indultunk a turnéra. A másfél hónapos európai promóciós turné végén Larry szólt, hogy mutassam meg a szerzeményeimet, amelyek tulajdonképpen nem is léteztek. Még aznap éjjel megírtam a nótákat, kazettára vettem és másnap hullafáradtan vittem bemutatni. Ismét szerencsém volt a válogatáson, hiszen más, külsős szerzők próbálkozásait a szemem előtt dobta a szemétkosárba. Az enyém viszont megtetszett neki, mert végig hallgatta és ajánlatot tett a soron következő, teljes lemez megírására. Ha belegondolok, még ma is bizarrnak tűnik, hogy egy kiscsávó Hajdúszoboszlóról egy amerikai, befutott énekesnőnek egy nagylemeznyi, amerikai funk-rock zenét ír… A turné végeztével és a zenéimmel hazautaztak Amerikába, majd pár hónap elteltével visszatértek egy európai bejátszó klubturnéra. Már ekkor felmerült, hogy annak végeztével tartsak velük Amerikába, az ottani turnéra. Ugyanis ebben a zenekarban már több voltam egy egyszerű szerző- gitárosnál: amolyan zenei rendező.  Sosem felejtem a napot: a szörnyű tragédia, az ikertornyok felrobbantása után huszonegy nappal, vagyis 2001. október 2-án léptem először Amerika földjére. Megint csak azt tudom mondani: hogy Amerikában – Buffalóban – amerikai közönségnek játsszuk az én dalaimat, az bizarr.  Emellett olyan közegbe kerültem, amelyben nem csupán magyarként, de még az amerikaiaknak is nagyon kiváltságosnak számított. Ez gyakorlatilag napjainkig tart. Sajnos Larry néhány éve eltávozott közülünk, ami Jessie-t néhány évre visszavetette.

Mindezek után hazatértél. Miért hagytál ott egy Kánaánt? 

Igen, hazatértem, hiszen a Jessie-vel való nyolc évig tartó közös munka normális életszínvonalat biztosított, amit megszoktunk. 2008. után az egyik holland haverommal üzleti vállalkozásba fogtunk, amelyet nem feltétlenül kellett Hollandiából intézni, lehetett akár Budapestről is. Eléggé sűrű ingázásokra kényszerültem a két ország között. Feleségemmel először egy éves időtartamban gondolkodtunk, ám közben előkerültek a régi haverok, Ács Andris és Jankai Béla; úgy gondoltam, ha már itt vagyok, akkor játsszunk közösen. Az első két évben inkább csak dzsemmelések folytak, aztán jöttek a zenekarok…

(Folytatjuk)
Hegedűs István


2019. május 31. 07:07

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA