MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Szentkirályi Jani (2.rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílus megkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Szép és egyben szokatlan ívet írt le az erdélyi „kisvárosból”, Zilahról indult Szentkirályi J. Jani pályafutása: egy kolozsvári zenekar szűk körben ismert gitárosából Magyarországra települve mára nyolc, neves, hangszerekkel foglalkozó cég márkaképviselője lett. Jelenleg saját stúdiót üzemeltet Miskolcon, és nem adja fel a reményt, hogy megtalálja azt a tehetséges formációt, amellyel közösen tud majd muzsikálni. 

Hogyan kerültél kapcsolatba Mike Varney producerrel és mit kell tudni róla?

Említettem, hogy idén januárban az USA-ban jártam, ahol egy teljes napot Mike Varneyvel töltöttem, akivel teljesen új alapokra helyzetük együttműködésünket. Róla tudni kell, hogy ő az a producer, egykori gitáros, akitől a „gitárhős” megjelölés származik. Még a nyolcvanas évek elején a család teljes vagyonát egy kiadó vállalkozásba, a Shrapnel Recordsba fektette, s koncepciója szerint csakis az instrumentális gitárzenékkel kívánt foglalkozni.

A Guitar Player Magazinban saját rovattal rendelkezett, amely demo-anyagok beküldésével feltörekvő zenészeknek, fiatal tehetségeknek adott teret, bemutatkozási lehetőséget. Ezt a lehetőséget használta ki Yngwie Malmsteen, akinek Svédországban kezébe került a GPM, és azonnal kiküldött magáról egy demót. Varney hasonló gyorsasággal reagált, kihívta őt Amerikába, és biztosított számára egy zenekart. Előbb a Steeler, majd az Alcatrazz együttes gitárosaként, ezt követően az első szólómezével lett ismert. De nem csupán ő, hanem Vinnie Moore-tól kezdve Marty Friedmanon át, Jason Beckerig szinte az összes ún. „tekerős” gitárhős neki köszönheti a karrierjét.

2009-ben a Carvin révén eljuttattam a demómat Jasonnek, rajta keresztül Varneynek, aki visszaírt nekem. Innentől kezdve szorosabbá vált a kapcsolat, rengeteg szakmai segítséget, valamint utasítást kaptam tőlük. Kiküldözgettem a dalaimat, ám az évtized elejére a lemezkiadási piac lejtmenetbe került. A kiadók akkoriban már nem vállalták fel az új, ismeretlen előadók anyagának megjelentetési kockázatát. Ha a szólólemezem nem is jelenhetett meg, annyit nyertem, hogy Varneyvel, nagyon jó, belsőséges, sőt baráti viszonyt sikerült kialakítanom.  Ráadásul bővítettem a kapcsolatrendszerem, számos ismert emberrel kötöttem közeli ismeretséget általa…   

… Köztük Atma Anurral is?

Igen, őt Varney ajánlotta nekem, mondván sokat tud segíteni a szólólemezem megjelentetésében. Atma egyébként arról nevezetes, hogy a Shrapnel Records katalógusában szereplő előadók zeneanyagának legalább a felét ő dobolta fel a stúdióban. A másik felét pedig Deen Castronovo, aki korábban Journeyt erősítette. Annyit sikerült elérni, hogy Atma dobolt néhány dalomban, amit rögzítettünk. Itt jegyezném meg, hogy mára a hanglemez kiadás, mint olyan, teljesen megszűnt Amerikában, a piac a digitális irányba tolódott. 

Említetted, hogy több céget is képviselsz. Melyek ezek?

Elsőként a Kiesel/Carvin -gitárokat említeném, amiről már beszéltünk. Húrokban a SIT Strings-márkát képviselem, valamint a Floyd Rose tremoló karokat, és a Morley wah wah-, illetve hangerő pedálokat. Ezen túlmenően pedig a Rocktron előfokok, a Dunlop pengetők, de a Focusrite hangkártyákat gyártó, valamint – nem utolsó sorban – a Marshall-cég magyar képviseletét látom el.

A Kiesel-céggel való kapcsolatfelvételemet taglaltuk, s nekik köszönhetően előbb a SIT-nél, majd a többinél is már úgy jelentkeztem be, mint Carvin-endoser, így szívesebben álltak szóba velem.  De például a Dunlopnál fordult a kocka, mert nem én kilincseltem, ők kerestek meg engem. Velük a NAMM nemzetközi kiállításon találkoztam, ahol lehetőségem nyílt a személyes kapcsolatfelvételre. Egyébként az összes anyacéggel nem a magyar distributorok által, hanem személyesen tartom a kapcsolatot.

Mi az oka, hogy az utóbbi hét évben a közönség nem láthatta Szentkirályi Jani gitárost a színpadon?

Mert eddig nem találtam olyan zenekart, zenésztársakat, akikkel szívesen színpadra álltam volna. Időközben megnősültem, Miskolc külvárosában, kertes házban lakunk, ahol komoly stúdiót építettem magamnak. Eközben fejlesztettem a gitározási technikámat is oly módon, hogy kidolgoztam magamnak egy rám jellemző soundot. Amellyel régi álmom teljesült. Itt megadatott az a luxus, hogy senki és semmilyen körülmény nem befolyásolt ebben. Közben a zenében is dolgoztam: dalokat írtam, hangszereléseket készítettem, így nem mentem üres kézzel Amerikába.

Nem hiányzik a színpad, az aktív muzsikálás?

Legutóbb is jött egy felkérés, hogy gitárosként csatlakozzam egy zenekarhoz, ám éppen akkor, tavaly októbertől idén márciusig bezárólag – mint hangmérnök és producer – egy óriási projekttel elköteleztem magam, emiatt nemet kellett mondanom. De az említett bandán kívül mások is megkerestek, ám egyiknél sem éreztem úgy, hogy ezt most el kellene vállalnom. Hiányzik a színpad, de az a fajta katartikus, bizsergető érzés is, ami az igazi megméretés előtt hatalmába keríti az embert. Nem szeretnék minden áron játszani. Ha be is jön egy zenekari lehetőség, fontosnak tartom, hogy legyenek közös elképzeléseink, egyezzen a mentalitásunk, és hát a társak, a zenészek szakmai színvonala is megfelelő legyen. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy csakis a sztárbandák érdekelnek, szívesen indulok a nulláról, ha van értelme. Röviden összefoglalva: alapvetően, érzelem és céltudat nélkül semmilyen komoly projektbe nem érdemes belevágni.

Az elmúlt egy évem meglehetősen sűrűre sikeredett, hiszen a stúdiómunkák közben azért a saját dolgaimmal is foglalkoztam, arról nem beszélve, hogy Varneytől is kaptam feladatot.

Miután a Carvin márkaképviselője vagy, egyértelmű, hogy ezt a típust használod. Ettől függetlenül van más is a hangszergyűjteményedben?

Még a Carvin előtti időkben, tizenhét évesen kaptam édesanyámtól egy Fender Stratocaster Richie Sambora modellt. Azért Richie Sambora, mert Floyd Rose tremoló karos, és humbuckeres kivitel. Ma már nem használom, de azóta is őrzöm ezt a hangszert. Ezután 2005-ben jött az első Carvin, ez szintén ereklye, a stúdiómban tartom. Azóta hozzájutottam még kettő Carvinhoz, de egy Yamaha akusztikust is beszereztem. A gitáralap természetesen Marshall, csöves, JCM 900-as típus, 1960-as ládával. Mindez megküldve egy Rocktron előfokkal, gyönyörűen szól. Ezzel a kombinációval nem a Marshall, hanem a Rocktron torzítását használom, ami hangzásban nem mindegy.

Esetedben nem kérdés, hogy melyik gitározási stílust részesíted előnyben. Emlékezvén a Bencsik- nóták vonatkozó szólóira, miként viszonyulsz a vintage technikához?

Miután 1981-ben születtem, az Eddie Van Halen-korszak után csöppentem bele a zenei életbe. Mint említettem, Malmsteennal találkoztam először, s ez nagyon meghatározta a zenei pályámat. Ha végigszaladunk a rock gitár történelmén, láthatjuk, hogy az első gitárhős generáció a Hendrix, a Page, a Blackmore, a Clapton, azután jött a Van Halen, majd később Steve Vai, Satriani és Malmsteen következett. Ezt a harmadik generációt akár Mike Varny-vonalnak is nevezhetjük. Nagyon tisztelem az összes felsorolt, és hely hiányában nem említett régi gitárost, mert mindegyiktől csak tanulhatok. Függetlenül attól, hogy az ízlésem szerint való, vagy sem.

Ami a technikát illeti: egyrészt hangulatfüggő, hogy mikor, mit gitározom, de nyilván a szám hangulata, stílusa is meghatározó. Amúgy „sportgitárosnak” titulálnak, de bármilyen meglepő, a tökéletesítés érdekében a gyakorláskor több időt fordítok a nyújtásra, vagy a tremolózásra. Ilyenkor a sebesség változtatásával tudok skálázni, vagy épp arpeggiózni. Ezek – még egyszer mondom – csupán technikák. A gitártechnika alkalmazását leginkább egy alkotó íróhoz tudnám hasonlítani: ha egy irodalmár csupán az ábécé harmadát ismeri, képtelen egy művet normálisan létrehozni. Nem mindegy a fogalmazás sem: ahhoz hogy az olvasó a mondatszerkezete alapján felismerje, ki kell alakítsa írói stílusát. Ugyanez érvényes a mi szakmánkra is: minden zenész pontosan annyira kifejező, amennyire lexikális tudása engedi. Ha az rövid, azt jelenti, kifogytál a mondanivalóból, így önmagad ismétled.

Ha megírok egy gitárszólót – magam részéről – a tappinghez, az arpeggióhoz és a különböző technikákhoz nyúlhatok, de nem ez az elsődleges célom, hanem az, hogy a dalt szolgáljam. A lényeg, hogy az önismétlést elkerüljem, ezért minél több elemet kell belecsempészni. A legnehezebb dolog – és mint említettem, hosszabb ideje ezen dolgozom –, a saját hangzás, a rám jellemző sound kialakítása, amely által felismerhető leszek. De a legfontosabb mégis csak az, hogy a pillanatnyi érzéseidet ki tudd fejezni a gitárod által, és azt ilyen módon átadd a közönségnek.

Hegedűs István


2020. június 21. 09:36

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA