MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Somogyi Remig (2. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Somogyi Remig ifjú tehetségként már tíz évesen hangszert fogott a kezébe, amit azóta sem enged el. Turnézott a P. Mobillal, vendégeskedett az Eddával, miközben olyan mesterektől vette át a gitározás tudományát, mint Alapi István, vagy Lukács Peta. Húsz évesen a Tunyó Emlékzenekar gitárosaként járja a főváros, illetve az ország fellépő helyeit.

Beszélgetésünk során többször is szóba kerültek az április 4-e környéki zenés Gary Moore- megemlékezések, amelyeket évről-évre az A 38 hajón rendeznek. És ahová rendre hivatalos vagy. Hogyan jutott el a híred a szervezőkhöz?

Az első megemlékezést 2013-ban rendezték, az akkor még létező Petőfi Csarnokban. Emlékszem, elájultam, hogy élőben láthattam Cliff Moore-t, Gary testvérét. Ráadásul Dandó Zolika, akivel végignéztük az előadást, a buli végeztével bevitt a backstage-be, ahol kezet is foghattam vele. Ettől megint csak elájultam. Zolika aztán összeismertetett a szervező Csillag Zolival, akinek egyben be is ajánlott gitárosként. A következő esztendőben már az A 38 hajón tartották a rendezvényt, amelyen immár fellépőként vehettem részt, és ahol Cliff Moore kísérte a játékomat. Életem legnagyobb élményének tartom ma is, hogy Gary Moore testvérével állhattam közös színpadon. Aki mellesleg fantasztikus zenész, odahaza tanít. 2014 óta gyakorlatilag minden évben kapok felkérést az emlékestre, amire mérhetetlenül büszke vagyok. A fellépők évről-évre cserélődnek, azon csodálkozom, hogy én állandó vagyok ebben a projektben…

Az emlékesteket leszámítva, némi kihagyás után, immár érett fiatalemberként tértél vissza a zenei életbe, méghozzá a P. Mobil színpadán. Mennyi időt töltöttél a zenekarral? 

Három évet hagytam ki, aminek több oka is volt. Ekkor éltem a fiatalok életét, buliztam, jól éreztem magam, ekkor alakítottam ki komoly kapcsolatot a barátnőmmel. A zene és a hétvégi fellépések persze hiányoztak, sokat tűnődtem azon, hogy miért alakult ez így. Ezzel együtt otthon rendszeresen gyakoroltam, nem engedtem el a gitárt. A GM emlékesteken túl egy évben egyszer a P. Mobil színpadán vendégeskedtem, Lóri nem feledkezett meg rólam. Tavaly februárban aztán megtört a jég, meghívást kaptam a BluesSteelhez egy kis dzsemmelésre, jött a „Gitárpárbaj – Staféta” Barba Negrá-s koncert, Lóri pedig ismét felkeresett, hogy vegyek részt a zenekar Csoda történt turnéján. Aminek szintén örömmel tettem eleget, és hálás vagyok érte. Ami a Gitárpárbajt illeti: Gary Moore Parisian Walkways nótájával készültem, amelyre egy hónapot gyakoroltam otthon. Ott a színpadon döbbentem rá, hogy mit jelent a három év kihagyás: lenézve a nézőtéri sokaságra, azon görcsöltem, nehogy elszúrjak valamit… Vagyis az izgalom ráment a játékom gördülékenységére. Nem voltam megelégedve magammal. Végül a Mobil-turné rángatott ki ebből a világvége hangulatomból, nekik köszönhetően ismét megszoktam a közönséget.  
   
Jelenleg a Tunyó emlékzenekarban gitározol, amely nem áll messze a P. Mobiltól. Hogyan érzed magad a csapatban?

A jelennel kapcsolatban: ugyanúgy élem az életem, a húszéves fiatalok életét, mint a három éves zenei szünetem alatt. Mint említettem, a zenére értelmetlen alapozni; dolgozom, van barátnőm, megpróbálok a saját lábamra állni, a szülőktől függetlenedni.

Ebben az élethelyzetben jött a Tunyó Emlékzenekar menedzsment részéről a felkérés, miszerint gitárost keresnek. Számomra Tunyó a magyar rockzene egyik meghatározó énekese, alakja volt, a P. Mobil mellett sokszor a TRB nótáit hallgattuk az autóban, ezért közel állnak hozzám ezek a számok. Így boldogan mondtam igent és vállaltam a feladatot, hiszen Tunyogi Péter emlékét ápoljuk, úgy a Mobil-, mint a későbbi saját zenekarának nótáival. Emellett az emlékzenekar az énekes későbbi korszakának viszonylag ismeretlenebb felvételeit is műsorra tűzte. Az eddigi zenekaraimhoz képest meglepően sok bulink van, amit egyáltalán nem bánok. Jól érzem magam itt, nagyon jó a légkör; a közönség szereti a számokat és úgy látom, a zenekart is.  

Ahogyan visszaemlékszem, már gyerekként odafigyeltél a kifogástalan megszólalásra, minőségre. Milyen felszerelést használsz?

A kezdetekkor szüleim megajándékoztak egy tizenötezer forintos, „no name” akusztikus gitárral, amelyet a mai napig őrzök, sőt most fogom felújíttatni. Múló hóbortnak, afféle gyerekkori fellángolásnak gondolták akkor, nem sejthették, hogy később mi lesz ebből… Aztán jött az első elektromos hangszerem: eléggé silány, Ibanez típusú gitár volt, de sokáig kitartott. Ezután fokozatosan, egy-egy kategóriával jobb minőségűre cserélgettem őket. Amikor szüleim látták, hogy komolyan gondolom, megkaptam az első komolyabb hangszerem, egy Ibanez Prestige-t. Ezzel kezdtem a Somogyi Remig Bandet. A növekvő sikerrel egyenes arányban a szüleim támogatási kedve is megnőtt: megleptek egy Peavy csöves erősítővel, mindenféle effekt-processzorral, és persze Fender Stratocasterrel. A Futótűzben már ezen játszottam. Persze folyamatosan kísérletezgettem, próbálkoztam a hangzás kiteljesítésével, mára sikerült olyan cuccra szert tennem, amelyen minden elképzelésemet megvalósíthatom. Jelenleg – s ez szerintem a világ legjobb erősítője – JCM 800-as típusú 100 Watt-os Marshallt használok Greenback ládával. Nem tudni pontosan, hogy a fej 1981-es, vagy az évtized végi gyártású-e, a lényeg, hogy első szériás. Utólag látták el soros FX Looppal. Ugyanaz a márka, amelyet Gary Moore használt… Biztonsági tartaléknak még ott a JCM 200-es (némileg fiatalabb kiadású, ugyanúgy 100 Watt teljesítményű) erősítő, ez úgyszintén Gary, vagy Bonamassa által favorizált típus. Viszonylag kevés effektet, pedált használok, a pedálsor mindössze hattagú. Van egy Delay, egy Reverb, egy Chorus, egy hangerő kiemelő és egy Rooster, ami a szólókhoz kell. És persze ott a „kötelező” wah-pedál is. Két tradicionális hangszerrel dolgozom: az egyik a már említett Fender Stratocaster, amely 1994-es japán gyártmányú, sorszámozott darab; speciálisan rizspapír bevonatú, ami mára kissé szétrepedezett. A másik egy Custom shop-os Les Paul Gibson, a kettőt felváltva használom. Limitált széria, ebből a világon összesen kettőszáz darab létezik. 

Azon kevés fiatal közé tartozol, akik az ún. „régi iskola” szerint gitároznak. Nem ellentmondás ez?

Miután kezdetektől a rock-blues stílus rajongója voltam, ezen nőttem föl, nyilvánvalóan meghatározta a gitározási stílusomat is. Vagyis a vintage mellett tettem le a voksom, és ez egy életre szól. Nincs is ingerem másfajta zenéhez, gitárstílushoz, az életidegen lenne tőlem. Hívtak pedig sokfelé: X Factort nyert énekest kísérni, mai zenét játszó zenekarba, amelyek komoly lehetőségek lennének, de nem élek vele. Hála Istennek, nincs akkora egóm… Fontos a szabadság: akkor veszem a gitárt a kezembe, ha kedvem van hozzá. A koncert persze más: ott nyilvánvalóan topon kell lenni, de hozzáteszem, olyan még nem fordult elő velem, hogy ne lett volna kedvem zenekarral színpadra állni. Annak varázsa van. Szeretem azt a zenét, azokat a számokat, amit játszok, és ez sok mindent meghatároz. Arról nem beszélve, hogy a színpadon végre „kihajthatom” a Marshallt… 

A vintage és a „new school” közötti különbséget jól reprezentálja Gary Moore és Bonamassa stílusa. Említettem, hogy a kezdetekkor elájultam Bonamassától. Miután rengeteg videót megnéztem, sőt élőben is volt szerencsém látni, hallani, kijött a két gitáros közötti égető különbség. Amíg Gary bátran improvizál, és a pillanatnyi hangulatát képes megjeleníteni a hangszerszólóival, addig Joe Bonamassa hangról-hangra építi fel az egész műsor anyagát. Ő semmit sem bíz a véletlenre, minden előre kiszámított, megkonstruált. Éppen ezért hiányzik belőle a pillanatnyi élmény varázsa. Minden egyes bulin ugyanazt a szólót hallhatod. Azt, amit a közönség egyébként hallani akar. Ezzel szemben Gary Moore koncertlemezein, sőt a kalózfelvételeken is hallható, hogy minden alkalommal megújul. Ő gyakorlatilag egybe forr, eggyé válik a gitárjával, olyan érzelmeket generál, amit a közönség azonnal vesz. Szavak nélkül is azonos nyelven beszélnek. Innentől kezdve a gitár több mint egy hangszer: egy érzelemközvetítő eszköz. A színpadra lépés pedig ceremónia: tök mindegy mennyien vannak a nézőtéren, a maximálisat kell nyújtanod, s meg kell mutatnod: ez az én játékom.

Hegedűs István


2019. szeptember 8. 05:05

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA