MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Somogyi Remig (1. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Somogyi Remig ifjú tehetségként már tíz évesen hangszert fogott a kezébe, amit azóta sem enged el. Turnézott a P. Mobillal, vendégeskedett az Eddával, miközben olyan mesterektől vette át a gitározás tudományát, mint Alapi István, vagy Lukács Peta. Húsz évesen a Tunyó Emlékzenekar gitárosaként járja a főváros, illetve az ország fellépő helyeit. 

Rockzenei tehetségkutatón indultál, ahol előkelő helyen végeztél, s elmondhatod, hogy neves zenészek avattak be a gitározás rejtelmeibe. Miért éppen ennél a hangszernél kötöttél ki?

Tulajdonképpen a húgom kezdte a gitározást, egy egyetemista srác járt hozzánk tanítani őt. Szüleimtől kapott egy olcsó, háromnegyedes akusztikus hangszert, de nem bírta sokáig a gyűrődést: hol az ujjaira, hol a csuklójára panaszkodott. Nekem viszont nagyon megtetszett, s végül tíz évesen megmaradt a gitár a kezemben. Annak köszönhetően, hogy szerencsére nem etűdökkel és kottákkal gyötörtek, hanem mindjárt a Metallica zenéjével indíthattam, ráadásul fiatal, befutott zenészek útmutatása alapján. Innentől kezdve meg volt a sikerélmény, ami nagyon fontos. S ezzel – nem mondom, hogy profi módon, de – elértem egy bizonyos szintet. Ahhoz mindenesetre elegendőnek bizonyult, hogy benevezzek a Csomópont Tehetséggondozó Egyesület által szervezett tehetségkutató versenyre. A Csokonai Művelődési Házban megtartott vetélkedőn meglehetősen jó eredményt értem el, Benkő Laci bácsi a zsűriből külön kiemelte a teljesítményemet, amire nagyon büszke voltam. A Csomópont egyébként sokat segített: bejutottunk az akkor még működő Old Man’s Pubtól kezdve más fővárosi-, illetve vidéki fellépő helyekre, aztán kikötöttem Alapi Istvánnál, aki az egyéb szakmai dolgokra is felkészített. Megismerkedésünk után eljött hozzánk, a nappaliban adtam neki egy „mini koncertet”, onnantól kezdve a szárnyai alá vett. Barátai révén klipet forgatott velem, az agárdi Popstrandon és a Papp László Sportarénában néhány nóta erejéig felléphettem az Eddával, ami óriási megtiszteltetés számomra. De emellett emberileg és szakmailag egyaránt sokat segített, rengeteget tanultam tőle.

Szinte még gyerekként önálló koncertet adtál Rákospalotán, de neves zenekarok színpadán is vendégeskedtél. 

Egyre többen ismertek meg, egyre több zenészbarátra tettem szert, és megcsináltam életem első zenekarát, a Somogyi Remig Bandet. Amely, miután én voltam a legfiatalabb, körém épült. Nem voltunk profik, viszont annál lelkesebbek. Szüleim beszéltek rá az önálló estemre, amelyet szintén a kerületi (Rákospalota – a szerk.) Csokonai Művelődési Házba szerveztünk. Erről házilag CD-, illetve DVD-felvételt készítettünk, amelyet egyrészt emlékbe, másrészt a zenészeknek és a szakmának szántunk. Schuster Lórival is ennek kapcsán ismerkedtem meg. 2012-ben (tizennégy éves voltam ekkor!) a Városligeti Sörsátorban a Fischer Laci-féle Zöld, a Bíbor Band koncertjén találkoztunk, amelyet a P. Mobil néhány tagja is végignézett. Édesanyám bíztatására – persze félve – odamentem hozzá és átnyújtottam neki a koncertem DVD-jét, amelyre – kérésére – ráírtam az elérhetőségem. Másnap felhívott, hogy a három nap múlva kezdődő Petőfi Csarnok-os Égi Zenekar Fesztiválon kellene fellépnem. Nem sok időm maradt a felkészülésre, de két szám erejéig mégis megmutattam magam.

Aztán jöttek sorban a zenekarok: Diamond Keepers, Futótűz. Jó iskolának bizonyultak?

A Diamond Keepers nagyon régi formációm volt, tizennégy-tizenöt éves átlagéletkorral hozzám hasonló fiatal gyerekekből állt. Saját dalokat írtunk, de játszottunk rock klasszikusokat is. Sokfelé jártunk, ám igazából nem volt kiforrott csapat. A Futótűzzel a Diamond Keepershez képest szintet léptünk. Ami a tagságot illeti, az előzőhöz hasonlóan fiatal zenészekből állt, akiket szintén a szülők támogattak, ám sajnos nem tudta kifutni magát. A mai napig siratom a zenekart. Visszanézve a videókat úgy gondolom, jól szóltunk, és sokkal többre vihettük volna. Nem létezett köztünk rivalizálás, mindenki a legjobb tudása szerint tette a dolgát. Érdekes módon nem a tagok, a gyerekek egymáshoz való viszonya jelentette a problémát, hanem a szülők, akik különböző okokból jogot formáltak arra, hogy beleszóljanak az életünkbe. Már-már úgy éreztem, a zenekar nem öt, hanem „száz” tagból áll… És ez nem egészséges. Sokat tanultam ezekből az anomáliákból.

Első komoly formációd a HitRock volt, ahol olyan önálló szerzeményt jegyzel, amelyet élőben lemezre rögzítettek. 

Épp a napokban mutattam meg valakinek a Városligeti Sörsátorban élőben rögzített „HitRock 35” lemezt, amely a kerek évfordulóra készült. Az elődökhöz képest nyilván kissé elvontabb zenéről beszélünk, visszagondolva csodás és szép emlékeket őrzök erről az időszakról. Igen, az első olyan banda, ahol nem a korosztályommal zenélek, hanem sokat megélt, idősebb muzsikusokkal. Akiktől megint csak sokat tanultam. Tizenöt évesen készült a Halott madár című szerzemény, amelyet azóta többen és többféleképpen játszottak és gitároztak el, ma már másképp állnék hozzá. Úgy érzem, nem teljes, mai füllel találok benne hiányosságokat. Sőt, az sem biztos, hogy ilyet írnék… Számtalan ötlet motoszkál bennem, ám mégsem gondolnám, hogy önálló szólóalbumot kellene csinálnom. Nem érzem magam elég érettnek ehhez. Sokan belevágnak, aztán vagy megbánják, vagy nem. Emellett nem tudom, mekkora igény lehet manapság egy blues-rock albumra. Elnézve a koncerteket, lassan mi zenészek már többen vagyunk a színpadon, mint az említett műfaj közönsége a nézőtéren… Ott voltam Lukács Peta War and Peace című lemezének bemutatóján, ahol elmondta, tizenhárom éves kora óta dolgozott az albumon. Be is érett, mert, ahogy hallottam egészen előkelő helyezést ért el az eladási listán.   

Tegyünk egy kis kitérőt: ha már a blues-rockot említetted, szerinted mi lehet az oka, hogy lassan tényleg elfogy a műfaj közönsége? Kiöregedés, az ezzel járó kényelmi szempontok, a trendek változása, vagy valami más? Te, mint fiatal muzsikus, hogyan látod ezt?

Az okot a megújulás hiányában látom. Neves előadók hiába adják ki sorra vadonatúj zeneanyagukat – többek között ezért sem erőltetem a saját albumot – igazából izzadságszagú, mert ugyanazok az elemek, megoldások köszönnek vissza rajta, amelyeket már ezerszer hallottunk. Nem mernek újdonságot belerakni. Csillag Zoltán, aki többek között a Gary Moore- emlékesteket is szervezi, egyre másra hozza Magyarországra a kiváló, Jimi Hendrix-, Steve Ray Vaughan-, vagy épp a már említett Moore- vonalon mozgó gitárosokat. Kivétel nélkül fantasztikus dolog, amit művelnek, ugyanakkor egyazon körben mozognak, amiből nem tudnak, vagy nem akarnak kitörni. Ha már maga is unja, eltér a sémától, ám akkor sem a megújulás, hanem a változtatás kényszere miatt.

Eddigi tapasztalataim alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy a zenére nem lehet jövőt alapozni. Tizenhat éves koromig rózsaszín álmokat kergetve úgy keltem fel nap, mint nap, hogy ki nem került a hangszer a kezemből, folyamatosan gyakoroltam. Azt gondoltam, én leszek majd a világ legjobb és leggazdagabb gitárosa; legalábbis azt, hogy jól fogok majd élni belőle és sztár leszek. A valóság kijózanító volt: egyre-másra hallottam zenész ismerőseimtől és ismerőseimről, hogy hol itt kapcsolják ki a lakásban a villanyáramot, hol ott, és hogy a napi szinten való megélhetés is komoly gondot jelent. Alapi szerint Magyarországon, ebben a műfajban – lehetsz bármilyen jó gitáros – nem tudsz megélni.

Te viszont kitörtél a körből, amikor egy félfordulattal Szirota Jenniferrel kötötted össze a zenei pályádat. Kirándulás, vagy kiábrándulás a rock-bluesból? Merthogy a közös projekt nem éppen a rockzenéről szólt… 

Inkább a blues felé hajlott az a zene. A megismerkedés úgy történt, hogy valaki beajánlott Jenninek. A Kárpátia fesztiválon akusztikus gitáron kellett playback-elni mögötte, maga az ének élőben ment. Faterral kimentünk a fesztiválra Lengyelországba, és megcsináltuk, amit kértek. Másfél évre rá azzal keresett meg az énekesnő, hogy a Duna TV-ben való szerepléséhez szüksége lenne egy akusztikus gitárosra. Az adásra várva hosszasan elbeszélgettünk; kiderült mindketten Joe Bonamassa- rajongók vagyunk, onnan már egy lépés, hogy elhatároztuk a közös munkát. Jenni és Somogyi Remig Produkció néven működtünk.   

Ami a projektet illeti, elmondhatom, nagyon sikeres volt, többen a mai napig hiányolják az albumot. A Pannónia filmstúdióban rögzítettünk ugyan pár saját számot, ezek a YouTube-on fellelhetők, sőt klip is készült némelyikről. Ha jól emlékszem, emellett két feldolgozást is csináltunk. A nézettségi mutatók szerint úgy tűnik, szeretik az emberek. Ezen kívül a Gary Moore emlékesten élő felvételek őrzik a Jennivel való együttműködés lenyomatát. Erre a koncertre négy hónapot készültünk, és azzal együtt, hogy az akkori tizenhat éves koromhoz képest ma ezt is másképpen csinálnám, nagyon büszke vagyok rá. És, ami nagy szó, Cliff Moore valamint Henrik Freischlader gitárosok mellett egy teljes órányi fellépési lehetőséget kaptunk. Aztán ez a projekt is elhalt; fél évet élt, majd – mondhatni –„elévült” úgy, ahogy egy régi barátság tud megszűnni. A prózaibb ok, hogy Jenni eléggé messze lakott Pesttől, az utazás gondot jelentett neki, így sajnos nehezen tudta megoldani a próbákat. Márpedig csapatépítés nélkül nem létezhet komoly munka. Ezt az egészet nyelvi kommunikációhoz tudnám hasonlítani leginkább: ugyanis a zene egy külön nyelv. Ha nem tanuljuk meg, nem értjük egymást, nincsen kommunikáció, ezáltal az albumon ütközések lesznek.      

Említetted Gary Moore-t és Joe Bonamassát. Úgy tudni, mindkettő a példaképed, akik nagymértékben hatottak a gitárjátékodra. Mi fogott meg bennük?

Amikor elkezdtem ezt az egészet, még nem tudtam, milyen irányba mozduljak el.  Alapira felnéztem, mondhatni ő volt a gitáros példaképem. Ez egészen tizenhárom-tizennégy éves koromig tartott, amikor rájöttem, hogy nekem nem igazán az általa favorizált és művelt fusion-ös vonal tetszik, majd elkezdtem a magam útját járni. Ehhez azonban elengedhetetlen volt az a technikai tudás, amelyet Alapinak és Lukács Petának köszönhetek. Különböző lemezeket hallgatva jutottam el Gary Moore-ig, Dandó Zolikánál – akinek úgyszintén sokat köszönhetek – hallottam meg először Joe Bonamassát, akitől elájultam. Egész egyszerűen elképesztett, ahogyan a hangszerével bánt. Ezzel együtt Gary Moore végigkísérte eddigi életemet, folyamatosan ott lapult a bensőmben. Eleinte párhuzamosan futott nálam mindkettő, később külön tudtam választani őket. Aztán az ír gitáros Moore lett az első számú kedvenc: a soundjától a gitártechnikáig, az egyéniségéig minden megfogott benne. A mai napig abszolút példaképemnek, követendőnek tartom őt, vele tudok a leginkább azonosulni. Ami a munkásságát illeti, szinte mindenki blues gitárosnak tartja, miközben létezett kőkemény metál-, hard rock-, dzsessz-, valamint beat korszaka is. Elhatároztam, amíg nem jön létre az önálló, vagy zenekaros Somogyi Remig album, vagyis nem alakul ki az a fajta zenei egyéniségem, amelyben önmagamat adhatom, s amelyet én képviselek, addig Gary emlékét fogom őrizni, illetve ápolni zenei örökségét. Akár – ami egyébként a szívem vágya – egy a későbbiekben létrehozandó GM Emlékzenekarral… 

(Folytatjuk)
Hegedűs István


2019. augusztus 27. 08:01

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA