MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Sipeki Zoltán (Pipi) – 1.rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Sipeki Zoltán Pipi elsősorban az akusztikus gitár avatott mestere, ugyanakkor a klasszikus rock-blueshoz sem lett hűtlen. Huszonhét esztendeje tagja Zorán kísérőzenekarának, emellett a Lead Zeppelin tribute csapatban ontja a szólókat. Korábban kipróbálta magát Deák Bill blues formációjában, majd Rudán Joe Codájában, de stúdiózenészként több más produkcióban is. 

Nem túl sok balkezes gitárost tart számon az egyetemes rocktörténelem. Nemzetközi szinten Jimi Hendrixet, Tony Iommit, míg hazai vonatkozásban a beatricsés, néhai Lugosi Lászlót említhetnénk. Hogyan tekintesz rájuk, és jelentett-e valamilyen hátrányt számodra a balkezes technika?

Az említett nevek mindannyian tiszteletet érdemelnek, és kiváló hangszeresnek tartom őket. Első gitárom egy ötszáz forintos nylon húros akusztikus volt, azt csak egyszerűen balkezesre kellett húrozni. A zenekaros, illetve elektromos gitáros korszakban, ha nehezebben is, de már hozzá lehetett jutni a nekem megfelelő változathoz. Ezeket jobban szerettem. Pribil Gyuri nagyszerű zenész, szintén balkezes volt; az áthúrozás után úgy pengetett, hogy kezével kikerülte az ennek következtében felülre került potmétereket.

Hogyan indult a pályád?

Akkoriban mindenki gitározott, vagy épp költő lett. Én inkább az előbbit választottam. Miután megvettem azt a bizonyos ötszázforintos gitárt, hetente fél órát – ami összességében talán nyolcvan órát tett ki – jártam tanárhoz. Nem volt nagy durranás, egy picit „belekotortak” a kottatanításba, amit aztán gyorsan elfelejtettem. Nagyjából ennyi. A The Beatlesen kívül a Led Zeppelin zenéje fogott meg, ez utóbbi a mai napig hobbim. Talán azért, mert furcsa zenének tartom. Ha belegondolsz, nincsenek benne refrének.

A Lobogó, amelynek alapítója voltál, a progresszív muzsikával próbálkozott. Miért feneklett meg a zenekar pályafutása?

Ha nem is közös osztályba, de ugyanazon gimnáziumba jártunk Berkes Gabi billentyűssel, aki frissen alapított zenekarába hívott gitározni. Később beiratkozott egy zeneiskolába, ahonnét szerzett egy dobost (Berecz Endre) és egy basszusgitárost (Aranyi István). Bandi később a Bikiniben is dobolt. Tizenhét évesen gyerekzenekar voltunk olyan zenészekkel, akik akkoriban többet tudtak, mint én. Gabi nagyon jó szerzőnek bizonyult, ének nélküli, vagyis instrumentális, vidám hangvételű dalokat írt. Amit csináltunk, bizonyos mértékig progresszívnek mondható, ám ezt nem úgy kell elképzelni, mint az Eastet, vagy a Solarist. Azoktól azért dallamosabbak voltunk. Egy kislemez maradt utánunk, ha jól emlékszem, 1982-ből. Ekkor Gabi érdeklődése az új hullám felé fordult, és még ugyanebben az évben a Solaris egyes tagjaiból megalakult az Első Emelet, ahová őt hívták billentyűzni. 

A Deák Bill Blues Band komoly előrelépésnek számított. Mit tudhatunk erről az időszakról?

A feloszlás után mindenféle dolgot, köztük egy country zenekart is kipróbáltam, majd 1988-ban Deák Billhez kerültem. Gyuszi tulajdonképpen egyik ismerősömet hívta a bandába, ám ő – mivel nem volt igazán otthon a blues zenében – maga helyett engem ajánlott. Utólag elárulhatom, akkoriban én sem éreztem annyira ezt a műfajt, de hála Istennek, ez nem derült ki a játékomból. Így ottmaradhattam, és sokat fejlődtem. Öt évet töltöttem a bandában, nagyon jó iskolának bizonyult, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Egy nagylemezen működöm közre, a Bűnön, börtönön, bánaton túl című albumon.

1993-ban kerültél Zoránhoz, ahol jóval lightosabb stílusra váltottál. Amellett, hogy a többségében Presser-kompozíciók zenei értékeket képviselnek, gitáros kísérőként nyilván kevéssé van alkalmad kibontakozni.

Papp Gyuszi ajánlott be, aki már régebb óta billentyűzött nála. Ennek előzményeként huszonöt évesen – nagyjából Billhez kerülésemmel egy időben – stúdiózenészként kezdtem dolgozni. Ami annyit jelent, hogy nem zenekaroknak, hanem szólóénekeseknek, ipari mennyiségben rögzítettünk úgynevezett rádióbarát felvételeket. A rock gitárosokhoz képest tűrhetően játszottam nylon-, illetve fémhúros akusztikus hangszeren, főképp latinos dolgokat. Mindenképp előnyt jelentett, hogy az elektromos gitár mellett az akusztikusban is otthon voltam, hiszen komoly igény mutatkozott erre. A stúdióban, ahol főképp akusztikus gitáron kellett pengetnem, találkoztam Papp Gyuszival. Több alkalommal is hívott különböző produkciókba, míg aztán beajánlott Zoránnak, aki épp akusztikus gitárost keresett. Eric Clapton MTV-n sugárzott műsora adta neki az unplugged-ötletet, amely azóta is töretlenül népszerű.

Ami a kibontakozást illeti, elmondhatom, hogy abszolút nincs hiányérzetem. Tévedés azt gondolni, amikor Bill-lel hangosan játszottam a bluest, semmi mást nem csináltam. Éppen az előbb említett akusztikusozás biztosította számomra azt a fajta változatosságot, amire minden zenésznek szüksége van. Egyébként is szinte minden stílust szeretek. De legfőképpen az akusztikust kedvelem, mert a dalszövegek fontosak számomra, s így jobban oda tudok figyelni azokra. Dusán pedig rendkívül tehetséges, mélyrehatóan tudja megfogalmazni a mondanivalót. Presser Pici zenéjéről nem is szólva… Egyébként ez a muzsika gitárosként is kihívást jelent, hiszen időnként – akár elektromos, akár akusztikus hangszerrel –„ki kell bujkálni” a zenei halmazból. Zoránnal, akinek a nyakában ugyancsak ott a gitár, és jól is használja, szépen kiegészítjük egymást. Egyébként régi, tapasztalt muzsikusként profi módon tartja kézben az egész produkciót.

A HeavyMéta formáció, amely ezzel az időszakkal párhuzamosan működött, tagságát tekintve akár szupergrupp is lehetne. Hogyan hatott rád a magyar népzene, és hogyan fogadta mindezt a közönség?  

Az ismeretség a Józsefvárosi klubból adódott, ahol rendszeresen léptünk föl Bill-lel. Ott ismerkedtünk meg a Méta együttessel, akik elmondták, érdekli őket a rockzene; így aztán „összeszűrtük a levet”. Ebből alakult 1992-ben a HeavyMéta (mint neve is mutatja, fúziós muzsika), ahol Mezőfi „Fifi” István dobolt, Ferenczy Gyuri szájharmonikázott – és a folkos vonalat vivő Méta mellett – Takáts Tamás énekelt, jómagam pedig gitároztam. Nálam azóta is megmaradt az a fajta népi vonulat, amit onnan hoztam magammal. Igen népszerű volt ekkor a táncházas időszak, ennek a hullámaira felkapaszkodva gyűjtöttünk közönségbázist magunk köré. Egy hangkazetta maradt utánunk, amelyen feldolgozás nóták szerepeltek.  A zenekar 1996-ig létezett.  

Több formációban megfordultál, szerzőként is volt alkalmad kibontakozni?  

Annak ellenére, hogy megcsináltam egy-két nótát, nem igazán éreztem rá késztetést. Az igazi szerző akkor is alkot, ha nem akarja. Akkor komponál, mikor épp ihlete van. Ráadásul szívesen terjeszti is. Én meg csak akkor írtam, ha kellett, önmagában a gitározás sokkal jobban érdekel. Sokan megkérdezték, hogy nem csinálnék-e szólólemezt. A válasz minden esetben az, hogy nem. Még csak nem is gondolkodtam rajta. Döntésemben az előbb elmondottakon túl az is közrejátszik, hogy nem vagyok exhibicionista. Nem ilyen módon akarom megmutatni magam. Sokkal inkább egy produkcióban, éppen ezért önálló formációt sem szeretnék csinálni.

Egy alkalommal, Závodi Jánossal együtt, az akkor épp betegeskedő Sárvári Vilit helyettesítetted a P. Mobilban. Sőt, ezt megelőzően 1996-ban, a Honfoglalás szvit szimfonikus változatában is szerepelsz. Hogyan kerültél kapcsolatba a zenekarral?  

Említettem, sokféle zenei stílust kedvelek, így nem áll távol tőlem a P. Mobil zenei világa. Bár kétségkívül perverznek tűnik, hogy Zorán mellett az „őrjöngő” rockot is bevállalom… Rudán Joe Coda zenekarában gitároztam, aki akkoriban a P. Mobilban énekelt. Minden bizonnyal ő szólt Lórántnak, hogy ugorjak be Vili helyett. Megtanultam, amit kellett, Závodi Janó pedig – aki szintén vendég volt – ismerhette a nótákat, miután az akkori zenekarával több P. Mobilt is játszottak. Az ezt jóval megelőző Honfoglalás koncert stúdióbeli utómunkáihoz pedig – a gitárhangzást erősítendő – Zeffer András hívására mentem. Örömmel vállaltam. A szólókat természetesen Vili játszotta, én csupán a kíséretet adtam.

(Folytatjuk) Hegedűs István


2020. március 15. 06:59

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA