MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Lukács Péter (Peta) 2. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Lukács Peta olyan sokoldalú gitáros, aki a klasszikus rock-hangzást sikeresen ötvözi a modern, mai megszólalással, s mindez zenei irányultságában is tetten érhető: a popzenei, illetve színházi darabok hangszerelésétől egészen a modern dzsesszig terjed a skála. Ám saját „slágerlistájának” élét mégis csak a rockzene foglalja el…

Kissé meglepő, hogy a fajsúlyosabb zenék után – vagy mellett – olyan „könnyűzenei” hanglemezeket hangszerelsz, mint a Csepregi Éva szólóalbum, vagy éppen a Neo Tones. Miként egyeztethető ez Oláh Ibolyával, valamely színházi darab hangszerelésével, vagy épp Horgas Eszterrel? Szereted a kihívásokat, a sokszínűséget még azon az áron is, hogy esetleg elaprózod magad?

Miután a felsorolt projectek immár múlt időben értendők, elmondhatom: javarészt megélhetési okokból vállaltam ezeket. Ám korántsem jelenti azt, hogy szégyelleném őket, hiszen sokat tanultam belőlük. És meglepő módon élveztem a munkát, hiszen nem csupán gitárosként, de hangszerelőként is meg kellett mutatnom magam, ami mindenképp kihívást jelentett. Csepregi Éva jubileumi albumára a régi dalokat új köntösbe kellett öltöztetni, ahol a hangszereléstől kezdve az énektémákig közös csapatmunkában dolgoztunk. Oláh Ibolyával Presser Gáboron keresztül ismerkedtem meg és dolgoztunk, ott gitárosként működtem közre. Horgas Eszterrel pedig Nagy Jancsi, a European Mantra billentyűse kapcsán jött az ismeretség. 

A KLB trióról nem sokat tudni. Mennyire szoros a kapcsolatod ezzel a formációval?

Már csak azért sem ismert, mert viszonylag rövid ideig működő zenekarról beszélünk. Kaltenecker Zsolti billentyűssel, Borlai Gergő dobossal trió felállásban, a dzsessz világában muzsikáltunk. Különleges, kísérletezős formában, hiszen basszusgitár nélkül léptünk színpadra. Zsolti bal kezével a billentyűkön hozta a basszustémákat. Egy-két esztendő alatt csináltunk egy közép-európai kéthetes turnét, egy egyhetes nyugat-európai mini turnét, valamint jó néhány magyarországi koncertet játszottunk. Rövid, ám intenzív időszakot tudhattunk magunk mögött. Nagyszerű banda volt, kicsit sajnálom, hogy hamar vége lett.

Milyen fogadtatása volt a szólólemezeidnek?

Az első szólóalbumom a 2013-ban megjelent War and Peace „külső nyomásra” készült. Felvettünk korábban néhány instrumentális, illetve énekes dalt, amelyek az elmúlt tíz-tizenöt év alatt nem kerültek be korábbi zenekaraim repertoárjába. Emiatt eléggé eklektikusra sikeredett. Fogadtatás? Megvallom, nem volt ezzel különösebb tervem, vagy célom, inkább amolyan lenyomatnak szántam. A második lemezzel, a Homo Imperfectus-szal (2017) már olyan koncepcióm alakult ki, hogy azon több legyen az ének, ráadásul magam is mikrofont ragadtam. Ott felmerült, hogy a kísérőzenészekből megpróbálok – a szó klasszikus értelmében vett – zenekart faragni, majd koncertturnét bonyolítani, ám végül ez is megrekedt. Részint az én hibámból; rá kellett jönnöm, hogy sajnos alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre.


 
Mindemellett stúdiózol, zenét és szöveget írsz, valamint tanítasz. Mindenre jut időd?

Nem egyszerű az időbeosztásom, különösen annak fényében, hogy legendásan rossz a memóriám. A modern kor vívmányai közül az okostelefonnak örülök a legjobban, a naptáram az összes teendőmet tárolja. Emellett kissé dekoncentrált módon nagyon nehezen tudok egyszerre több dologgal foglalkozni. Például a tanítási órák után képtelen vagyok mást is csinálni, gyakorlatilag használhatatlan vagyok. Nyilván abból adódóan, hogy az adott munkámra, zenei tevékenységemre összpontosítva, igyekszem azt a maximális odafigyeléssel elvégezni. Szívem szerint a gyakorlásra is több időt szánnék, de erre nem igazán van lehetőségem. Ezt szerencsémre kiváltja a napi tevékenységem, hiszen ez maximálisan összefügg a zenével.

A stúdiózás a kezdeti hobbitevékenységből nőtte ki magát. A gitározás mellett mindig is érdekelt a technikai háttér – méghozzá teljes zenekari szinten. Amint bekerültem a zenei körforgásba, a session-, illetve a stúdiómunkák által összegyűjtött rossz tapasztalatok – például az általam felgitározott stúdióanyag rossz minősége – rákényszerítettek arra, hogy a zenének ezt a részét is saját kezembe vegyem. Mára eljutottam oda, hogy hosszú tanulás, illetve kísérletezés eredményeképpen – elsősorban a saját projectek, de már külső felkéréseknek is eleget teszek – saját házi stúdiómban rögzítem az anyagokat.

Kicsit a tanításnál maradva: az évek során kikerült a „kezeid közül” néhány tehetség. Említenél néhányat közülük, akire büszke vagy?

Somogyi Remig még pici gyerekként járt hozzám, nagyon tehetséges gitárosról beszélünk. Mára kinőtte magát, fellépett az Eddával, a P. Mobillal, s úgy tudom, saját zenekarokkal is próbálkozott. De mondhatnám Lee Olivért, őt is évekig tanítottam. Ma már az Ék zenekar énekes-gitárosaként ismerhetjük őt, de például Áron Andrissal (Apey) és Tóth János Rudolffal is muzsikál. Mindkettőre nagyon büszke vagyok. Akiket az elmúlt évtizedekben tanítottam, sokan – legnagyobb sajnálatomra – abbahagyták a zenélést, közöttük voltak nagyon tehetségesek is. Akadtak, akik csak pár órát vettek. Emellett több mint tizenöt éve tanítok az Andrásik Remo által szervezett Gitármánia Táborban, valamint tavaly óta a Kőbányai Zenei Stúdió tanára is vagyok. Évről-évre, ezekről a helyekről is rengeteg tehetséges zenész kerül ki.

Ha tolakodás nélkül kissé betekintünk a magánszférádba, kiderül, szabadidőben szívesen foglalkozol filozófiai kérdésekkel. Mennyire vehető ez komolyan?

Abszolút. De különösebb koncepció nélkül, egyszerűen kíváncsi vagyok bizonyos dolgokra, és szeretek gondolkodni. Bele kell törődnöm, hogy így vagyok bekalibrálva, érdekes módon, képes vagyok órákon keresztül tűnődni jelentéktelen dolgokon. És ez még csak nem is témafüggő. A politikától kezdve az emberiség sorsán keresztül akár egy szál kerti virág helyzete is foglalkoztat; különösen érdekelnek az emberi kapcsolatok, és a világ működése. Szeretek elmélkedni és mindezt megosztani másokkal.  

A szakmához visszatérve: igényes vagy a felszerelésedre. Milyen cuccot használsz?

Néhány éve kizárólag Ibanez gitárokon játszom, mivel a cég nemzetközi endorsere vagyok. A legtöbb hangszerem egyedi Sublime hangszedőkkel működik, és Ernie Ball Cobalt húrokkal van felszerelve. Rengeteg cuccom van, többek között Marshall erősítők és hangfalak, ám egy ideje áttértem a digitális technológiára, így főleg a Fractal Audio Axe-FX-en játszom. A színpadon gyakorlatilag mellőzöm erősítőt, e helyett a hangosítást, hogy mindig, mindenhol ugyanazt halljam, az Audio-Technica M3 fülmonitor rendszerével oldom meg. Rengeteg gitárom és erősítőm volt már, de most nagyon szeretem ezt a rendszert. Persze – magamat ismerve – ez sem fog örökké tartani…

Hegedűs István
fotó: Bolla Bernadett


2019. július 14. 06:53

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA