MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Lukács Péter (Peta) 1. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Lukács Peta olyan sokoldalú gitáros, aki a klasszikus rock-hangzást sikeresen ötvözi a modern, mai megszólalással, s mindez zenei irányultságában is tetten érhető: a popzenei, illetve színházi darabok hangszerelésétől egészen a modern dzsesszig terjed a skála. Ám saját „slágerlistájának” élét mégis csak a rockzene foglalja el…

Alapfokú tanulmányaid zenetagozatos általános iskolában folytattad, ahol fuvolaoktatásban részesültél, aztán mégis a gitárnál kötöttél ki. Nem fogott meg a fúvós hangszer? 

Bevallom, fogalmam sincsen arról, hogy miért épp a fuvolát választottam. Az Erkel Ferenc Ének-Zenei Általános Iskolában tanultam, ahol Kodály-módszerrel oktattak, de ezen túlmenően már az első osztálytól kezdődően lehetőséget kaptunk, hogy a Bartók Béla Zeneiskolába is járhassunk. Itt kötelezően kellett hangszert választanunk. Tisztában voltam a ténnyel, hogy ott nemhogy gitár-, de még könnyűzenei oktatás sincs; a klasszikus hangszerek közül legszívesebben a zongorát választottam volna. Ami viszont otthon nem állt rendelkezésre, így a gyakorlás sem volt biztosított, ezért más szakot kellett választanom. Így jött a fuvola, de, hogy miért épp ez a hangszer – ismétlem –, ma sem tudom. Azt gondolom azonban, hogy fuvolistaként nem tudtam volna kibontakozni, az ahhoz szükséges érzék hiányzott belőlem.  

Mint a legtöbb zenész te is átestél az ifjúkori amatőr zenekaros korszakon (Hedgehog, Warning, Robin Hód, Capuccino & Cream). Mit, illetve mennyit sikerült ezekből átmenteni, illetve, milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

Elég sok tapasztalatot gyűjtöttem. Épp a napokban beszélgettem korosztályos, vagy épp nálam idősebb kollégákkal arról, hogy a mai fiatal generációknak elképzelésük sincs arról, nekünk mennyire meg kellett dolgozni azért, hogy előbbre lépjünk. Hogy ellentétben a mostani fiatalokkal, mennyire nehezen juthattunk hozzá a zenékhez. Oktató anyag nem állt rendelkezésre, a hangszeres képzés jóval nehezebb körülmények között zajlott. Könnyűzenei képezés – mint arról beszéltünk – nem létezett, főleg vidéken nem. Maradt a tévé, a rádió, mint forrás, vagy esetleg amit be tudtunk szerezni kazettán. Ezekből kellett megtanulnunk zenélni.  Ha muzsikálni akartunk, nem maradt más lehetőségünk, mint zenekart csinálni. Ezzel szemben ma, az internet világában minden elérhető. A YouTube akár azt is lehetővé teszi, hogy a négy fal között világsztárok szülessenek. Ebből a szempontból kissé sajnálom is a mai gyerekeket, hiszen a tehetségesek – és ilyen szép számmal akad a tanítványaim között is – nem, vagy csak nehezen találnak zenekart maguknak.  

Ahhoz a generációhoz tartozol, amely a rockzenén szocializálódott. Az imént szó esett a technika fejlődéséről, s ez a zenére is kifejti hatását. A gitártechnika úgyszintén nem állt meg a beat-rock korszak vívmányainál, kialakította a maga újfajta stílusjegyeit. Hozzád melyik áll közelebb: a hagyományos, illetve vintage, vagy a modernebb, úgynevezett new school?

Mindkettő közel áll hozzám, noha nem a klasszikus, régi vonalon, hanem a gyors kezű gitárosokon nőttem fel. Malmsteen, Steve Vai, vagy Joe Satriani óta kinevelődött egy újabb gitáros generáció, amelyeknél elképesztő mértékű technika jelenik meg. Ami engem illet, a kettő között próbálok lavírozni. Sőt ötvözve, hiszen nagyon szeretem a klasszikus rockzenét és az azt megtestesítő gitározást is. A két korszak közé szorultam; próbálok naprakész lenni és az értékek maximális megtartása mellett igyekszem modern módon megközelíteni a zenét.

Van-e zenész példaképed? Többen Steve Morse-hoz hasonlítanak.

Sajnos rossz korszakban születtem, hiszen 1978-ban, születésemkor még élt, kamaszkoromtól, a kilencvenes évekre pedig gyakorlatilag lecsengett a rockzene. A kétezres évektől azonban – az elmúlt húsz évben – úgy látom, ismét van értelme a gitározásnak. Igaz a körülmények megváltoztak, de legalább működik. Ami az összevetést illeti, lehet, hogy nem véletlen, s talán az előbb említett kettősségből adódik. Gyerekkoromban például Malmsteenhez hasonlítottak, miközben azt sem tudtam, kicsoda ő. Szekeres Tomit viszont már akkortól szerettem, s kiderült, ő nagy Malmsteen-fan volt. Így ezekkel a világhírű zenészekkel áttételesen szembesültem. De a mai napig megkapom a Satriani hasonlóságot is, pedig annak ellenére, hogy szeretem, ő sem tartozott igazán a kedvenc gitárosaim közé. Legalábbis nem kifejezetten mondható példaképemnek. Aki viszont fiatalkoromban közel állt hozzám, az Steve Vai, s a hasonlítások eredményeképpen létezett egy Malmsteen-es időszakom is. Később azonban más vonalon is ismerkedtem a zenével. Nagyon megszerettem például Joe Schofield-ot. De későbbi kedvenceim közé tartozott Scott Henderson, vagy Allan Holdsworth gitáros is.

Az említett „más vonal” akár a jazz műfajára is érthető, amelyet nálad – ha jól tudom, életedben először –, a Makovics Dénes Band testesített meg. Ott ismerkedtél meg közelebbről ezzel a fajta zenével?

Ha visszagondolok, valóban ez volt az első ilyen jellegű project az életemben. Nem kifejezetten jazz zenéről beszélünk, de a tagok között voltak jazz muzsikusok, legalábbis olyan zenészek, akiknek ez a fő profilja. A Makovics Dénes Band tulajdonképpen a Jeff Porcaro Emlékzenekar „következménye”. Ennek megfelelően ezt az irányvonalat követtük, jazz-es elemekkel, valamint gazdag improvizációval kiegészítve. Nem sokkal később jött az életembe a European Mantra Borlai Gergővel, amelybe leginkább beleástam magam, és ez a mai napig kitart…

…És amelynek zenei stílusa semmilyen skatulyába nem gyömöszölhető, sőt meglehetősen nehezen behatárolható. Vehetjük úgy, hogy egy állandó jellegű, vagy vissza-visszatérő zenei kirándulás az életedben?

Ami a stílust illeti: ha röviden akarnám megfogalmazni, felidézném a kezdeti időszakot, amikor mi is megpróbáltuk valahová helyezni magunkat. Akkoriban azt mondtuk, hogy a European Mantra jazz-metal zenekar, amelyben nagyjából minden benne foglaltatik. Minden zenész elfoglalt, tele más irányú elkötelezettségekkel, s egy olyan bandát szerettünk volna létrehozni, ahol kompromisszummentesen zenélhetünk. S ebbe a teljesen komoly metaltól kezdve a jazz-en keresztül egészen zenei hülyéskedésekig szinte minden belefér.  Határozott koncepciónk, hogy magunk számára sem skatulyázódunk be, s ezt be is tartottuk. Azt csinálunk, amit akarunk, s ebből eléggé eklektikus zenei megoldás született. A Mantrával ha nem is sokat, de rendszeresen játszunk, az évi egy koncert biztosított; ennek megfelelően valóban zenei kirándulás, egyfajta kikapcsolódás a számomra.

Szélesebb körben a már Tunyogi Péter nélküli the Rock Bandben lettél ismert, ahol a legendának számító gitárossal, Závodi Jánossal kerültél össze. Hogyan működött ez a kettős?

Janó bácsival a mai napig nagyon szeretjük egymást. Soha, egyetlen másodpercig sem rivalizáltunk egymással, amolyan apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttünk. Anélkül, hogy bárkit is megbántanék, a zenekarban vele voltam a legjobb viszonyban. Abszolút tiszteltem őt – és nem csupán emberileg, szakmailag is. Janó bácsi a tőle megszokott színvonalon a klasszikus gitártechnikát jelenítette meg, én pedig a gyorsabb kezű, modern játékot. Amit – és ezt szemtől-szembe többször is jelezte felém – elfogadott és tetszett neki. Azt gondolom, teljes mértékig kiegészítettük egymást.

Kevés szó esik manapság arról – hiszen alig-alig emlékeznek rá –, hogy a zenekarvezető betegségét követően a the Rock Band alapjain, Szabad Vér néven alakult egy új formáció. Két énekes is megfordult benne, majd a zenekar rövid idő után, szép csendben kimúlt. Mi volt az oka?

Nem sok mindenre emlékszem ebből az időszakból. Zefi hirtelen jött betegségéből kifolyólag meglehetős kapkodás következett, nem tudtunk mihez kezdeni. Ha egy működő zenekarban épp a frontemberrel történik valami, ott rendszerint nagy a káosz. Mi is nehéz helyzetbe kerültünk, hiszen egyfelől ott az emberi oldal, az együttérzés, a kétségbeesés, a másik oldalon pedig számolnunk kell azzal a realitással, hogy a puszta megélhetésünk forgott kockán. Az a zenekar, amely huzamosabb ideje működik, s ahol a zenein kívül az emberi kapcsolatok sem elhanyagolhatóak, bizony felmerül a hogyan-tovább kérdése. Amellett, hogy együtt éreztünk Zefivel, muszáj volt tovább lépnünk, a lekötött bulikat lejátszanunk. Fogalmunk sem volt arról, hogy mennyire komoly, mennyire életveszélyes a betegsége, s hogy felgyógyul-e egyáltalán. S, ha igen, vajon tudja-e majd folytatni, és egyáltalán velünk akarja-e folytatni? Hála Istennek felgyógyult, de ezt akkor még nem tudhattuk. Szabad Vér néven tehát nélküle mentünk tovább, úgy emlékszem, mindössze néhány bulit játszottunk. Azt viszont már nem tudom visszaidézni, hogy a banda végül miért oszlott fel, ugyanis nem sokra rá a Bikinibe hívtak. 

Ez még 2006-ban történt, azóta egyhuzamban a Bikini megbecsült tagja vagy. Nagyon úgy tűnik, ez életed leghosszabb periódusa egy zenekarban.

Igen, 2006 augusztusában léptem be a zenekarba. Két esztendővel korábban, Tunyó távozása után nem énekes, hanem Csillag Endre Csuka személyében egy gitáros került – már az új the Rock Bandbe – Janó bácsi mellé. Miután Daczi Zsolti ekkor került ki a Bikiniből, Makovics Dénes megkeresett, hogy szükségük lenne egy gitárosra. Lojziék viszont – mivel nem ismertek – nem engem, hanem Csukát választották. Vagyis Csillag Endrét elvitték a Rock Bandből a Bikinibe, s helyette én kerültem a Rock Bandbe. Két évre rá Csillag kivált a Bikiniből, a posztját pedig én foglaltam el. Abban az időben jót nevetve mondogattam is magamban: remélem, Csuka legközelebbi bandája minimum a Tina Turner kísérőzenekar lesz, ahol majd szintén válthatom őt…

Szerzőként mennyire sikerült kibontakoznod a zenekarban?

A Bikiniben – a komoly generációs, illetve zenei ízlésbeli különbségek ellenére – minden tekintetben csapatmunka folyik. Ami egy ilyen kaliberű formációnál meglepő. Gördülékenyen mennek a dolgok, s ez nem kis mértékben Lojzinak köszönhető, aki mindegyikünknek szabad kezet adott. Ennek eredményeképpen született első közös munkánk az Őrzöm a lángot album, ahol bátran megvalósíthattam az ötleteimet, elképzeléseimet. Két dalom is felkerült az albumra, a Mennyország felé, illetve a Tűzvigyázó. 

(folytatjuk) Hegedűs István

Fotók: Lerch Péter, Lukács László, Bolla Bernadett


2019. június 30. 09:13

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA