MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Erős Attila (2. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Erős Attila autodidakta módon sajátította el hangszertudását, amelyet a kezdetekben amatőr-, illetve vendéglátós zenekarokban kamatoztatott. A szombathelyi Lord együttessel gitáros-zeneszerzőként – kisebb megszakításokkal – immár negyven esztendőt töltött a színpadon.

A kilencvenes évtized eléggé zűrzavarosnak bizonyult a zenekar életében. Előbb különböző tagcserék borzolták a kedélyeket, majd te is kiváltál a bandából.

Igen, a kilencvenes évek elejétől már olyannyira hódított a diszkó, hogy az élő zene már nem volt képes lépést tartani az új divathullámmal, és az olcsó, playbackes technikával. Mi is diszkókba jártunk playbackelni, s ez számomra semmilyen jövőképet nem mutatott. Arról nem beszélve, hogy ennek következtében már a puszta megélhetésünk forgott kockán. Családos ember lévén nem kockáztathattam, kiváltam a zenekarból és a civil életben vállaltam munkát. Eleinte nagyon keményen, éjt nappallá téve kellett dolgoznom, később olyan pozícióba kerültem, hogy vásárolhattam magamnak hangszert, és szabadidőmben gyakorolhattam. Nagyon élveztem, sőt nekiálltam új dalokat írni. 2000-ben aztán találkoztam Vida Ferivel, aki megemlítette, hogy ismét össze kellene hozni a klasszikus Pohl Misi-, Gidófalvy Attila-, Gyurik Lajos-, Erős Attila-, Vida Ferenc- féle felállást. Amely létre is jött.

Azon korosztályhoz tartozol, akik élőben láthatták, vagy hallhatták a magyar rockzene úttörőit. Miként hatottak rád a hatvanas-hetvenes évek gitárhősei?

Hadd kezdjem Felkai Mikivel, aki óriási hatással volt rám. A Lorddal sokat játszottunk a Color előtt, ott szerettem bele a gitártechnikájába. Olykor kölcsönkérte a gitáromat rajta a kápóval, amellyel azt a csodálatos lassú nótájukat, a Féltelek címűt jobban el tudta játszani. Állandóan Miki nyakán lógtam, hiszen ő Magyarországon elsőkét alkalmazta a tapping-technikát, amit el akartam tanulni tőle. Az is előfordult, hogy a Flying-V gitárjára házilag szerelt vibrátó kar eltörött, akkor is én segítettem ki a hangszeremmel.

A hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobb gitáros alakja Radics Béla volt, akit fénykorában sajnos nem hallottam játszani. Barta Tamást viszont igen, még nyolcadik osztályos koromban. Először a csepregi művelődési házban még a Hungáriával, de később az eredeti és igazi LGT zenekarban is láttam – mondhatom, lenyűgözött. Akit zseninek tartok még, az Tátrai Tibusz, az ő játéka is nagyon inspirált. Azt a fajta feeling-gitározást, amit ő képvisel, senki sem tudja nála jobban Magyarországon. Elég, ha csupán egy hangot penget, az is úgy szólal meg, hogy föláll a szőr a karomon. Ízlés dolga, kinek mi tetszik, választék van bőven. Úgyis a zsűri, vagyis a közönség dönt. És nehogy megfeledkezzem Bencsik Samuról! Életemben egyszer láttam őt színpadon a Sportházban, a P. Box zenekarral lépett föl. Róla azt tudom mondani, hogy nagyon jól gitározott és nagyon jó dalokat írt. A kettő nem mindig jár együtt… Senkit nem szeretnék rangsorolni, vagy összehasonlítgatni, mindent a maga korába helyezve kell értékelni, így közelebb jutunk a valósághoz. Az a kérdés, hogy hatással van rád, vagy sem. A felsoroltak közül rám mindegyik hatással volt.

Mára élesen kettévált a gitározási technika. Megint csak korosztálynál maradva, és a játékod is erről tanúskodik, te a vintage-stílust preferálod. De mi a véleményed a modernebb, tekerős megoldásról?

Felkai Mikitől nem csupán a gitártechnikát tanultam, de mást is. Mást, amit akkor még nem értettem: hogy a hangszernek lelke van. Amikor mondta, csak néztem rá „értelmesen”, ma már tisztában vagyok vele, miről beszélt… De említhetném Balázs Fecó intelmeit is a sitkei kápolna fesztivál közös szervezésekor: „Attilám gitározni csak szívből és lélekből szabad!”. Azóta már tudom – s Carlos Santana is kijelentette ugyanezt –, a gitározás lényege, hogy az érzéseid szólaljanak meg a hangszereden.  Mert a zenének sajátos nyelvezete, közvetítő szerepe van. A muzsikálás nem gazdasági alapokon nyugvó vállalkozás, és laptopon nehéz érzéseket közvetíteni.

Ami a két stílus szembeállítását illeti, arra azt mondom, mindenki eldönti, melyiket követi. Egyiket sem könnyű csinálni, mindegyikbe rettenetes sok munkát kell fektetni. Azt kell választani, amelyik az egyéniségednek jobban megfelel. Mindenesetre nem török pálcát a „tekerősök” felett annak ellenére, hogy az nem az én világom. Ők attól boldogak, hogy igen rövid idő alatt mennyi hangot képesek lefogni, én pedig attól, hogy a gitár sír a kezemben. Nem gondolom, hogy mindez az életkor függvénye lenne. Ha megnézzük a virtuózok virtuózát Yngwie Malmsteent, ő a világon összesen két gitárost ismer el, akik egyszersmind a példaképei is: az egyik Jimi Hendrix, a másik Ritchie Blackmoore. Miközben ő egészen más stílusban játszik... Amit a mai fiatal nemzedéknél viszont hiányolok, hogy nincsenek egyéni gitár soundok. Mindegyik szól valahogy, mégsem különböznek egymástól. Korábban olyan egyéniségek voltak a porondon, akikről becsukott szemmel megmondtad, éppen ki játszik. És itt Brian Mayre, Van Halenre, vagy a már emlegetett Gary Moore-ra gondolok. De Carlos Santanát, vagy Eric Claptont sem téveszthetted össze senkivel. Vagy vegyük a bluest. A műfaj jellemzője, hogy azt érezni kell, nem tanulni. Egy öreg blues zenész mondta: „tudod fiam, azért hiteles az én zeném, mert amikor játszom és éneklem, folynak a könnyeim”. De mindez általánosan igaz a többi zenére is.

Nagyon fontos a hangszerpark, a megszólalás. Milyen gitárokat és alapokat használtál, és használsz jelenleg is?

Lehet, hogy megkövezel érte, de elpártoltam a Gibson Les Paul-tól. A forma maradt, a márkát viszont PRS (Paul Reed Smith – a szerk.) Artist Singlecut-ra váltottam. Még a Tremontik megvásárlása előtt kipróbáltam Szakály Zoli barátom PRS-ét. Elvittem egy buliba, annyira megtetszett a hangja, hogy a Gibsonjaimat, amelyeket hosszú éveken keresztül használtam, ki sem vettem a tokjaikból. Azzal az egy gitárral játszottam le az egész bulit. Fantasztikus élmény volt. Mindezt tavaly, hatvannégy évesen… Volt idő, amikor ezt el sem tudtam volna képzelni magamról. Ezeken kívül a következő hangszereim vannak jelenleg: 1981-es Les Paul Standard, ’57-es újragyártott Gibson Gold Top, Music Man Axis, Fender Telecaster és Gibson Nighthawk. De a változtatás jogát fenntartom. Az alapok a színpadon: két Satriani-fej sztereóban (plusz egy tartalék a háttérben) két Marshall ládával. Ezekben négy db öreg H30-as Greenback és négy öreg G12-75T típusú hangszóró van. A két szélső Greenback van hangosítva. A pedal-boardban van egy Zakk Wilde Wah-pedál, ezen kívül két overdrive-val játszom. Az egyik egy 1981-es Ibanez TubeScreamer, a másik egy Wampler Clarksdale. Ezek mellett egy Digitech Freqout-ot is használok. Mindezeket teljesen extrém beállításokkal. Effektként a Fractal AudioAxe-FX standardje egészíti ki a sort. Otthon pedig egy Mesa Boogie Mark IV-es combóval gitározom.

A korábban is rengeteg hangszert gyűjtöttem be. Ezek közül Gibson Les Paul Custom, ebből kettő is volt. (1976-os, 1977-es évjárat), Eddie Van Halen-féle EVH, Cimar Flying V, Modulus Graphite, Kramer Baretta, Fender Stratocaster, Gibson Nighthawk, Gibson EDS-1275, Gibson SG (több is volt), Valley Arts Telecaster, amelyekre emlékszem.

Hová helyezed az 1972 óta létező Lord zenekart? Elégedett vagy az elért eredménnyel, vagy úgy érzed, ettől több járt volna ennek a bandának?

Az ország legnépszerűbb zenekarai közé tartozunk. Magam részéről elégedett vagyok, hiszen mindent elértünk, amit Magyarországon elérhettünk. A legnagyobb ajándék, amit egy zenekar kaphat, hogy a közönsége nagyon szereti. Ennél többet nem adhat az élet a zene területén. A Lord koncertjein nincsenek botrányok, sokan járnak a bulijainkra, kulturált közönségbázissal büszkélkedhetünk, és mindig szuper a hangulat. Tavaly óta az életünk is könnyebb, mert Szűcs Mihály vezetésével egy profi management dolgozik mögöttünk és értünk. Mindenképpen érdemes volt 2000-ben visszatérni, újrakezdeni.

A Lord az életem része, nem tudnám elképzelni magam más zenekarban. Nincs nagyobb öröm, mint a saját dalaimat játszani, amelyek ráadásul sikeresek. A dalok nyolcvan százalékát én írtam, ők az enyémek. És az ember ragaszkodik az övéihez.

Hegedűs István


2019. november 3. 06:37

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA