MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Bogdán Csaba 2. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Bogdán Csaba a korai beat misék után a Beatrice, illetve a Solaris gitárosaként a keményebb, fajsúlyosabb zenében próbálta ki magát; az Első Emeletben, illetve Szandi kísérőzenekarában pedig a könnyedebb, slágeresebb műfaj mellett kötött ki. 

Az Első Emelet merőben új korszakot nyitott az életedben. 

Mindenképpen váltást jelentetett. Az új bandához tehát a felsoroltakkal, beleértve Berkes Gabit is együtt voltunk, már csak énekes kellett. Eszembe jutott Vedres Józsi haverja, Cser Gyuri, aki szinte minden Beatrice koncerten jelen volt és hallottam, hogy jól énekel. Másfél-két évig volt az Emelet frontembere. Akkori elképzeléseink szerint az akkor divatba jött német újhullámos muzsikát akartuk elegyíteni a punk zenével. A markáns gitár sound abszolút a beatricsés múltamat idézte, amire csak rádolgozott Gyuri punk-rockos éneke. Az egész egyfajta undergroundos színezetet kapott. Igaz, komoly babérokat nem arattunk vele, de nagyon szerettük ezt a zenét. Feró gyakran járt a próbáinkra, sokat segített, tulajdonképpen a mentorunk lett. Sőt, ő varrta Kisszabó terepszínű fellépő ruháját is.

Hogyan jött a névválasztás?

Feróval sokat beszélgettünk erről, mindenféle német nevekkel dobálóztunk. Közöttük az Első Osztály is elhangzott, amiből aztán valahogy Első Emelet lett. Ezt pedig úgy gondoltuk, hogy évről-évre egyet hozzáadva nő az „emeletek” száma… Az említett stílusú zenével Wilpert Imréhez beadtuk nagylemez elképzelésünket, amit persze elutasítottak. Berkes Gabi közben önálló, modern szinti-pop felvételeket készített az LGM stúdióban, ez már megtetszett Wilpertnek. Megszületett tehát az új irányvonal, amit a zenekar is elfogadott. Nekem annyira nem tetszett, mivel a gitár eléggé kiszorult ezekből, s évekig tartott, amíg valamennyire vissza tudtam csempészni.  1984-ben a KEK-en (a Kertészeti Egyetem Klubja – a szerk.) teltházas közönség előtt játszottunk, ahová meghívtuk Wilpert Imrét. Az ott tapasztalt siker meggyőzte őt a lemezkiadás létjogosultságáról. Ekkorra több tagcserén is átestünk: Cser Gyurit Kiki (Patkó Béla, az Óceán együttes énekese – a szerk.) váltotta, a dobok mögött pedig a katonaidejét töltő Tóth Vili helyett Szentmihályi Gábor, azaz Michel ült. Megjelent tehát az Első Emelet első nagylemeze, amellyel nem igazán tudtam azonosulni. Kicsit steril hangzású szinti-pop album lett belőle, amit annyira nem szerettem. A zenei rendezője az a Várkúti Géza volt, aki Fenyő Miki break-lemezét is csinálta. Nem úgy szólt, mint a koncerteken, ahol a gazdagabb gitárhangzás, valamint az élő dob által sokkal rockosabb megszólalást tudtunk elérni. A második LP-nél már igyekeztem jobban belerakni gitáros elképzeléseimet, de úgy érzem, a harmadik-negyedik lemeznél kerültek igazán helyére a dolgok.

Hogyan élted meg, hogy rockzenészként, az aktuális divathullámot meglovagolva szinti-pop muzsikát játszol?   

Tudomásul kellett vennem, hiszen az Emelet első punkos-rockos próbálkozásai nem hozták meg a kívánt eredményt. A Ricse és a Solaris rajongóinak egy részéből verbuválódott zenekari közönségünk nem gyarapodott, tehát nem tudtunk újabb rétegeket megszólítani. Az irányváltás után azonban nagy tömegek előtt játszottunk, s legalább ezáltal a slágeres dalokban elhelyezett igényes, akár többperces gitárszóló több emberhez is eljuthatott. Egy ötvenfős pinceklubban hiába túrom szét a gitárt, a szólóm nem jut el a szélesebb rétegekhez. Itt legalább ötezer ember hallgathatta meg ugyanazt. Ráadásul az Emeletben képzett, jó zenészekkel játszottam együtt, ahol a műsorban mindig szerepeltek jó kis hangszerszólókkal megtűzdelt zenekari nóták. Eközben azért elvégeztem a dzsessz konzit is. Egyetlen iskola az életemben, amit színtiszta kitűnő eredménnyel zártam. 1982 és ’85 között naponta ingáztam Martonvásár és Budapest között, s akkoriban csupán még egy szál L6-os Gibson gitárom volt. Ami azt jelentette, hogy folyamatosan az áthúrozással voltam elfoglalva, ugyanis a dzsesszhez kemény húrok kellenek, a rock-pophoz pedig nem. Az Emelet megalakulásakor kezdtem tanulmányaimat, ami annyiban érdekes, hogy naponta kétszer – a délelőtti konzi után következtek a délutáni Emelet próbák, majd az esti dzsesszgyakorlás – jöttek az áthúrozások.

Hogyan lett vége az Első Emelet történetének?

A negyvenkilenc előadásos turnénk után ’87 januárjában olyan hóesés szakadt ránk, hogy Kisszabó táviratára képtelen voltam Martonvásárról Pestre utazni. Így Michel anyukájától tudtam meg telefonon, hogy Tereh és Kisszabó kiváltak a zenekarból.  Kiderült, hogy a hanglemezgyár a Dinamit mintájára szétszedte a csapatot, és bábáskodott a Flipper Öcsi-féle Step együttes megalakításánál. De nem csupán az Emeletet, rajta kívül még két zenekart robbantottak szét. Az Emelet végül is maradt, mi négyen folytattuk tovább. Két vendégzenésszel, Oláh Ali és Gay Tomi billentyűsökkel (az egyik billentyű a basszust hozta) dolgoztunk, így eleget tudtunk tenni az előre lekötött országos sportcsarnokos turnéinknak. Méghozzá telt házakkal. ’89-ben Kisszabó Gábor végül visszatért hozzánk, s a Vadkelet lemezt már vele csináltuk. ’90-ben, az Edda után másodikként az új, független Proton kiadóhoz szerződtünk, amikor Michel kitalálta, hogy az R-GO-ban is fog dobolni, ami ráadásul az Emelet konkurenciájának számított. Nem tudtuk meggyőzni, hogy ez több okból is lehetetlen, így kilépett a zenekarból. A Kis generáció lemezt végül Szörényi Örs dobossal vettük fel, amelyen az én rocknótáim, Berkes szintis megoldásai mellett már megjelent a rappelés is; ezzel egyértelműen a Rapülők előfutárának számított. Néhány koncertet játszottunk Örssel, ám Berkes Gabi inkább a reklámzenék felé orientálódott. Már Michel kiválásával megroggyant a banda, de ekkorra már érezhetően elindult, felgyorsult az erózió. ’92 nyaráig, az Oláh Ali emlékkoncertig maradtunk együtt. Ez volt az Első Emelet utolsó fellépése. 1997-től kezdve öt-hatévente még egy-egy koncertre összeállt a csapat, majd 2013-ban elvileg eljött a végleges búcsú pillanata. Ehhez annyi magyarázatot fűznék, hogy a 2008-as nagy sikerű Syma Csarnok koncert sikerén felbuzdulva a többiek újra, folyamatosan koncertezni akartak, amit én nem támogattam. Sűrű elfoglaltságaim miatt nem tudtam/akartam vállalni a rendszeres fellépéseket, úgy gondoltam, elegendő évente egy nagy buli. Ők viszont folytatták. A 2013-as arénás koncert sem búcsúnak indult, Rózsa Pisti javaslatára hirdették így, amivel nagyon nem értettem egyet…
  
A rendszerváltozás után saját stúdiót alapítottál. Hogyan alakult emellett az életed?

A stúdiózás kezdete még a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, és azért vált szükségessé, mert demo-felvételeket kellett készíteni. Soksávos kazettás magnóval kezdtem, amit Frankfurtban vettem. Aztán jött a mikrofon, majd az effekt. A máig egyik legnépszerűbb Első Emelet dal demóját, az Állj, vagy lövök felvételét martonvásári szobámban egy láb effekttel, valamint egy szál Shure-mikrofonnal és egy húszezer forintos Casio szintivel rögzítettem. A kezdetekben saját demóink elkészítésére alapoztunk, aztán elkezdtünk fejleszteni. A számítógép megjelenésével aztán egyre tökélesedett a stúdiótechnika. Később már teljes CD albumok készültek a stúdiómban: Kiki, Flipper Öcsi, Pintácsi Viki és a legnagyobb project: Szandi tizenöt CD- albuma. Az EMI kiadó pedig rengeteg mastering munkamegrendelést adott, de a külföldi sikerekre való tekintettel a Hupikék törpikék tizennégy darab lemezének elkészítésére is kaptam megbízást. Ezek közül az első ötszörös platinalemez lett, de akadt köztük háromszoros, kétszeres platina is. Később, időhiány miatt, már kizárólag Szandi lemezeit rögzítettem.

Ami a kérdés második részét illeti: az Első Emelet kései fellépései közben Flipper Öcsivel kezdtem dolgozni, jó barátok lettünk. Szerettem Öcsi tehetségét, lelkesedését. Más leszek én címmel egy méltatlanul elfeledett rockos lemezt készítettünk.  Nem lett túl sikeres, így a Rózsa Records a másodikat már nem vállalta fel. Bakacsi Béla szervezte a turnéinkat, akitől kaptam egy ajánlatot. Még a késői Emelet időkre nyúlik vissza, hogy Szandi befejezte az Old Boysszal való turnézást, így a ’92-es nyári turnéjára nem volt kísérőzenekara. Berkes és Kisszabó Gabi elvállalta, hogy lekísérjük, így én is belementem. Még a Fenyő-Szandi turné közben nagyszerű csapatot szerveztünk Szandi mögé, így Mikit is kísértük. Egyébként nagyon jó volt vele dolgozni. Miután végig csináltuk a turnét, Szandival már egy pár voltunk. Később elvállaltam a menedzselését is, s ez a mai napig tart. Mikivel négy albumot, Szikora Robival egyet jegyez, mi egy ’93-as feldolgozás lemezt követően, kisebb kihagyás után ’95-től kezdtük el együtt dolgozni. Fenyő után nem volt könnyű dolgunk, új utakat kellett keresni. Azóta tizenöt lemezt készítettünk, az idei, a huszadik most lett aranylemez. Ezen is van néhány rockos gitárszólóm. A dance-s vonal futott, külföldön pedig – például Japánban – a Jódli-dili aratott nagy sikert. Válogatáslemezekre is rákerült, kint világhírű producerekkel dolgoztunk. Jó korszakot hagytunk magunk mögött, sőt a produkció külföldön erősebb volt, mint itthon. 1997-ben a Hong-Kongi Midem Fesztiválon is fellépett. Szandi mostanra egyre rockosabb irányt vett, így a zenei világunk még közelebb került egymáshoz. Idei harmincéves jubileumi koncertjén én is színpadra álltam. Ami egyébként a ’95-től 2000-ig terjedő időszakomat illeti meglehetősen sűrűre sikeredett, hiszen Szandi mellett ismét munkába állt az Emelet, újra indult a Solaris, emellett csináltam Kiki szólólemezét is, ami szintén nagyon közel áll a szívemhez.

A Solaris ismételt berobbanása nem várt esemény volt.

A Solaris, miután eljöttünk, még két évig működött, és 1984-ben feloszlott. 1984-ben egyetlen lemeze jelent meg, a Marsbéli krónikák. Egy amerikai producer tíz évvel később meghallgatta ezt, és CD kiadás igényével megkereste a Hungarotont. A megjelenés hatására egyre-másra érkeztek a meghívások, így ’95-ben „nem létező zenekarként” eljutottunk Amerikába, Los Angelesbe egy nagy progresszív zenei fesztiválra. A bekonferáláskor magunk sem akartunk hinni a fülünknek, hogy a tengerentúlon mekkora ovációval reagáltak a Solaris nevére.  Amerikában rögzítettünk egy koncert CD-DVD-t. Onnan rögtön meghívtak bennünket Rióba egy olyan fesztiválra, ahol előző nap a Steppenwolf lépett fel. Ezután kezdődtek a mexikói túrák; ott háromszor álltunk közönség elé. ’99-ben washingtoni meghívásnak tettünk eleget, játszottunk az amerikai Betlehemben. 2001-ben visszatértünk Mexikóba, 2004-ben az ugyancsak mexikói Montereyben mérettük meg magunkat – komoly sikerrel. Erről „élő” DVD készült.  Azóta szinte minden évben adunk egy koncertet Magyarországon. És még nincs vége: tervezzük a jövőt, készül az új lemez, mindemellett idén ősszel is lesz koncert Budapesten.

Gitárosként nagyon fontos a megszólalás, az egyéni, felismerhető sound kialakítása. Ennek érdekében nem mindegy, milyen hangszereket és alapokat használsz.

A Solarisban sokat játszottam Charvel gitáron, ennek a mintás változatát látod itt. Egy Jackson kópiáról beszélünk. Az első komoly gitárom, amiről már szó esett, egy L6-os Gibson volt. Fischer Lacitól vásároltam, ezen játszotta a legendás Korál gitárszólóit. Ehhez megvettem Menyus (Menyhát János gitáros – a szerk.) Marshallját. Mindkettőt akkor, amikor a Beatricébe igazoltam. A ’88-as Emelet turnén sajnos a szállító teherautónk karambolozott, így a gitár – a „bombabiztosnak” árult tok ellenére is háromfelé törött. Medgyesi Tibi hangszerkészítő barátom ennek pótlására szerzett egy 1979-es gyártmányú L6-ost. Ez lett a kedvenc gitárom. Ami az alapokat illeti, van egy nagyon jó, Mesa Boogie Super Sixty Combo erősítőm. Emellett Line 6 Helixet használok leginkább csöves Marshall végfokkal.  Visszatérve a gitárokhoz, a Les Paul Gibsonból két darabom is van, de annyira nem szeretem őket. Amerikából hoztam korábban egy fehér Fender Stratocastert, amit sajnos elkótyavetyéltem, pedig annak idején azzal játszottam a Csakazértis szerelem gitárszólóját az Emeletben. Medgyesi Tibi szerencsére szerezett helyette egy másikat Amerikából, ebbe beletettem a Pink Floyd-os Gilmour-féle elektronikát. A legújabb Szandi lemezen Fender Telecasteren játszottam; ezt sem kedveltem annyira régebben, de karcos hangja miatt mára nagyon megszerettem.  Az akusztikusok közül a J-200-as Gibsont szeretem a legjobban, ebből egy hat-, illetve egy tizenkét húrosom is van. Az említetteken kívül még Ibanez akusztikust használok, de őrzöm Flipper Öcsi basszusgitárját is. Ritkán van ugyan „munkában”, egy Rafael Ortega típusú gitár is szaporítja a gyűjteményemet. Nylonhúros akusztikus, spanyol gyártmány.  Mindezeken felül van még egy elektromos és egy akusztikus Line 6 gitárom.     

Mi a véleményed a mai modern, illetve a klasszikus gitártechnikáról? 

Egyértelműen a klasszikus, old school mellett teszem le a voksom, a tapping technikát például sohasem éreztem, de nem is akartam alkalmazni. ’79-ben elájultam attól, ahogyan Szekeres Tomi használta, itthon tőle hallottam először. Szeretem a pregnáns Ritchie Blackmore-féle hangzást és játékot. Ott nincsen simli, tiszta egyenes hangok vannak, és mégis bravúros az egész. Nálam nagyon fontos, hogy a szólóban legyen dallam, legyen benne dög, és lényeges a sound. Ezzel szemben nem szeretem annyira a Malmsteen-féle tekerést, ahol a gyorsaság a legfontosabb jellemző. Az nem az én műfajom. Inkább kevesebb hangot fogjak le, de annak legyen értelme. Nagyon kedvelem Gary Moore-t, többször is láttam koncerten. A dzsesszisták közül nagy kedvencem Pat Metheny illetve George Benson, a magyarok közül pedig Tátrai és az egykori LGT-s Barta Tamás az örök etalon! Vagyis mindent szeretek ahol érzés van, feeling és dallamok.

Hegedűs István


2019. augusztus 11. 11:13

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA