A gitárock mesterei – Bogdán Csaba (1. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Bogdán Csaba a korai beat misék után a Beatrice, illetve a Solaris gitárosaként a keményebb, fajsúlyosabb zenében próbálta ki magát; az Első Emeletben, illetve Szandi kísérőzenekarában pedig a könnyedebb, slágeresebb műfaj mellett kötött ki.
Pályafutásodon végigtekintve feltűnik, hogy a zenei paletta két szélén elhelyezkedő műfajokban működtél. Hogyan fért meg életedben a kemény punk-rock, a progresszív műfaj, illetve a könnyebb slágerzene?
Martonvásáron nőttem fel, Deep Purple-ön nevelkedtem, a szívemhez alapvetően a rockzene áll a legközelebb. Édesanyám Amerikából elhozta nekem – még bakeliten – a Machine Head illetve a Made in Japan albumokat, ezeket hallgattam ronggyá, és sokat merítettem belőlük. De életemből nem hagynám ki a dzsesszt sem, hiszen a dzsessz konziban volt egy formációnk, amelyben olyan kiválóságokkal játszhattam együtt, mint pl. Balázs Elemér, vagy Balla Endre.
Beszélgetéseim során nem te vagy az első zenész, aki elmondása szerint zongora tanulmányokkal indított, majd a gitár mellett kötött ki. Ráadásul nálad egy korengedményes basszusgitáros működési engedély, valamint zongorakészítő szakma is bonyolítja a kezdeteket.
Ha kicsit előre szaladunk, a korengedményes basszusgitáros-működési engedélyt tizenhat évesen, a zongorakészítő szakmát pedig később, húsz éves koromban szereztem meg. De visszatérve a gyerekkorhoz: miután a zongora alaphangszer, érthető, ha a szülők így szeretnék felmérni a gyerek zenei affinitását, tehetségét. Pozitív visszajelzés esetén pedig ezzel próbálják zenei pályájára állítani. Bátyámmal öt éven keresztül gyúrtuk ezt a hangszert, de meg kell mondjam, nagyon nem szerettük. Tizenkét éves koromig próbálkoztam, mire édesanyám úgy gondolta, semmi értelme, nem kellene erőltetni. Fél évvel később ismerkedtem meg és barátkoztam össze egy sráccal – Skerlecz Jóskával –, aki elképesztően zongorázott Gershwint, emellett invenciózusan gitározott. Közös zenéléseinkkor eleinte egy melodika nevezetű hangszeren játszottam, később – miután ő zongorázott – gitárt kértem karácsonyra. Tizenhárom évesen meg is kaptam az első hangszeremet, egy bolgár gyártmányú, kétszáznyolcvan forintos gitárt. Emellett azonban a zongora is megmaradt, s mára megszerettem; zeneileg – pl. dalszerzéskor – abban gondolkodom.
Első zenekarod a Beat mise. Pusztán egy érdekes zenekari elnevezésről, vagy töltetében is a hatvanas évek egyik ritka, ám mégis jellemző zenei vonulatáról beszélhetünk?
Tizennégy évesen szakadtam el kissé Jóskától, aki elindított ezen a zenei vonalon. Édesapám biztatására – aki állatorvosnak szeretett volna taníttatni – a budapesti piaristákhoz kerültem. Az igazgatónál nem túl jó felütésként azzal kezdtem, lehet-e itt zenélni… Ott ismerkedtem meg Kisszabó Gáborral, akivel későbbi életpályám összefonódott: a Solarisban, illetve az Első Emeletben is együtt játszottunk. De Bátor Tamás barátommal is, aki amellett, hogy operaénekes, manapság művészeti menedzserként világsztárokat szerződtet Magyarországra. 1975-ben így együtt hoztuk létre a Beat mise zenekart, amellyel kizárólag templomokban léptünk fel, saját dalokból álló beat miséken; rendes popdalokat írtunk mise liturgiába illeszkedő szövegekkel. Ezt megelőzően Kőbányán, a Szent László templom kupolájában, titokban próbáltunk. Miklós Tibiék után az elsők között mutattuk be magyarul a Jézus Krisztus Szupersztár rockoperát. Karácsonykor a Bazilikában telt ház előtt celebráltuk saját beat misénket. Ezzel párhuzamosan Martonvásáron, hétvégenként egy presszó zenekarban basszusgitároztam. Közben elkezdtem a gitáriskolákat: előbb Csepei Tibornál, utána az OSZK Stúdióban (Országos Szórakoztatózenei Központ – a szerk.) Kovács Andornál, majd három év után Snétberger Ferencnél, ezt követően Babos Gyuszinál tanultam. Azt gondolom, a legjobbaknál igyekeztem elsajátítani a gitározás fortélyait. Ezzel visszakerültem a szólógitárhoz, bár Martonvásáron a zenekarban továbbra is basszusoztam…
Egy kis kitérő: ha már többször is említetted Martonvásárt, nem tudom megállni, hogy szóba ne hozzam Bencsik Sándort. Ismerted őt?
Provoda Jodes – aki egyébként sajnos nemrégen halt meg, és akinek sokat köszönhetek zenei téren – többször említette, hogy Bencsik Samu az ő zenekarában kezdett el zenélni. Sokat mesélt Samuról, vagy Satyáról (így is nevezte), nagy tehetségnek tartotta. Magam személyesen nem találkoztam vele, de P. Mobil-rajongóként a minden második keddenkénti P. Mobil – Mini ifiparki koncerteken láttam őt. Kazettás magnóval közlekedtem akkoriban, amelyre a Honfoglalást és más nótákat rögzítettem, amelyeket aztán lekottáztam. De legfőképpen Satya szólóit kottáztam, amikből sokat tanultam. Martonvásáron egyébként komoly kultusza van Bencsiknek.
A Beat mise után több amatőr formációban is megfordultál. Közülük melyiket tartanád említésre méltónak?
A Hidrogént mindenképp. Érettségi után alakultunk, nagyon jó kis banda volt. AC/DC-ket játszottunk, még a Bon Scott érából. Egyfajta kettősség jellemzett bennünket, mert az AC/DC-k mellett táncos rendezvényeken is szívesen léptünk fel, persze megfelelő repertoárral. Közöttük Boney M.-nótákkal is… Ebben az időszakban – életemben először és utoljára – két hetet vendéglátóztam. A balatonlellei Vörös Csillag étterembe kaptunk egyhónapos szerződést, amiből két hetet én játszottam a zenekarral. Emlékszem az NDK turisták kezéből kiesett az evőeszköz, amikor belecsaptunk az AC/DC-be, így kénytelenek voltunk gyorsan „shalalalára” váltani…
Innen nagy ugrást jelentett a Beatrice. Miként találtatok egymásra?
Amikor a Hidrogén együttes basszusgitárosa disszidált (illegálisan külföldre távozott – a szerk.) szétesett a banda, zenekar nélkül maradtam. 1980 decemberében jártunk. Kisszabó Gabi bekerült a Solarisba, miként annak idején a Hidrogénnél is, próbált segíteni, de ott Cigi (Cziglán István – a szerk.) gitározott. Egy utcai telefonfülkéből felhívtam Fábián Tibort a Pesti Műsor újságíróját, ő azonnal segített. Megtudtam, hogy Lugosi Laca akkor hagyta ott a Beatricét és ment át a Dinamitba; Tibi erősködött, hívjam fel őket. Nem gondoltam, hogy Lugó után épp Bogdán Csabára lesznek kíváncsiak… Ettől függetlenül megléptem. Megadta Miklóska Lajos telefonszámát, emlékszem az Oktogonnál, a házasságkötő terem előtti telefonfülkéből hívtam fel őt. December 26-ra, a pestlőrinci Rózsa Művelődési Házba beszéltük meg a találkozót. A koncert után Feró kezembe nyomott két hangkazettát – még ma is őrzöm – egyik oldalán AC/DC-nótákkal, a másikon Sex Pistolsszal. A másik kazettán pedig a Beatrice repertoár szerepelt. Ezeket kellett meghallgatnom, illetve megtanulnom. A próba január 12-re esett, Gödön Donászy Tibi házában találkoztunk. Nem sokkal korábban vették fel Vedres Józsit hangmérnöknek, ő gitározott is. Miután én is beváltam, így a zenekar kétgitáros felállással dolgozott. Plusz még jött Gazember billentyűsnek. Minden reggel háromnegyed hatkor indultam Martonvásárról a távolsági busszal, a Deák térről pedig a Váci útra, ahonnan úgyszintén távolsági busszal utaztam Gödre. Így nyolc órára már a helyszínen voltam. Reggelire megvettem a fél liter zacskós tejet zsömlével és párizsival, Tibi akkor gyújtott be a cserépkályhába. Olyan hideg volt addig, hogy a keverőn lecsapódott a pára, a gitár pedig percenként elhangolódott… Heteken keresztül napi nyolc órákat próbáltunk; estére, amikor hazaértem, még gyakoroltam. Erről szólt az életem. Az első koncert Kecskemét mellett, talán Orgoványban volt, és úgy látszott, szépen beindul a szekér. Hirtelen nyolc-tíz bulink lett. Akkor csináltuk az Európa szvitet, amely különleges, progresszív alkotás volt. Április-május tájékára azonban kezdtek elfogyni a fellépések. Akkoriban – az elhíresült, vagy inkább hírhedt tatai zenész szakmai kontra politikai tanácskozás után, ahol Feró már nem kapott felszólalási lehetőséget – a zenekart országszerte kezdték kitiltani a fellépő helyekről. Odáig jutottunk, hogy júliusra egyetlen egy kemény „gyerek” tartotta a frontot, a nyíregyházi Sóstó Ifjúsági Park igazgatója, ahol viszont kéthetente felléphettünk. Feró ebben az időben depresszióssá vált, hiszen kihúzták a lábunk alól a talajt. Egyetlen reménységünk maradt, a szakszervezet által szervezett, 1981-es hajógyári szigeti nagykoncert, amely az előző évi Fekete Bárányok koncert mintájára készült. Itt azonban az egy évvel korábbihoz képest több zenekar is fellépett. A Beatrice, a fellépés reményében, hangszerestől kivonult a helyszínre. Azt láttuk, hogy Feró nagyban tárgyal Presserrel, Zoránnal és a többiekkel, ám úgy tűnt, hiába. Elkeseredetten odajött hozzánk, elmondta, a hatalom megzsarolta a zenész társadalmat: amennyiben a Beatrice színpadra lép, az esetben a többiek nem koncertezhetnek. Feró persze szemrehányást tett nekik, hogy a szakma nem állt ki a zenekar mellett. Gyakorlatilag mindvégig bíztunk benne, a helyszínen tudtuk meg, hogy itt nemkívánatos személyek vagyunk. Ennek eredményeképpen Feró a színpadon bejelentette a Beatrice feloszlását.
Épp jókor jött a Solaris …
Így igaz, a Szuperkoncertet augusztus 22-én rendezték meg. Talán három napra rá, ha jól emlékszem, 25-én egy levelet találtam a postaládámban. Kisszabó Gabi barátom írt, hogy azonnal beszélnünk kell, mert Cigit elvitték katonának, a Solaris gitáros nélkül maradt. Három próba után szeptemberben egy szombathelyi rockfesztiválon már felléptünk a Solarisszal. Ebben a bandában sokáig vendégstátusban szerepeltem. Olyannyira bíztam a Beatrice újraindulásában, hogy a gitáromon fél éven keresztül lógott a babos kendő, sőt a bemutatásom is úgy történt, hogy Bogdán Csaba vendég, a Beatrice gitárosa. Feróval hetente találkoztunk, ötletelgettünk, kerestük a megoldást. Később a színpadi megjelenések érdekében jött a Búgócsiga, Csiga-Biga és egyéb „B”-betűs, zenekari variációk; Németh Lojzi is ekkor került szorosabban Feró közelébe. Lojzi erősen kapacitálta Ferót a közös munkára, próbálta egy másik irányba elvinni, míg Feró inkább a Ricse életben tartására koncentrált.
Hogyan alakult a sorsod a Solarisban?
Fél év elteltével kiderült, hogy semmi sem lesz a Beatricéből, a Solarisban véglegesítettek, vagyis teljes jogú tag lettem. ’82 augusztusára már készen voltunk leendő nagylemezünk anyagával, a hanglemezgyár azonban folyamatosan lepattintott bennünket azzal, hogy az Easthez hasonlóan énekessel kellene dolgoznunk. Emiatt belső feszültségek alakultak ki, amelynek eredményeképpen kettészakadt a zenekar. Az egyik része (Erdész Robi, Kollár Attila) kitartott az instrumentális vonal létjogosultsága mellett (akár a lemezlehetőség szertefoszlásának árán is), a másik fele: Kisszabó Gabi, Tereh Öcsi, Rausch Feri dobos, valamint jómagam azt az álláspontot képviseltük, hogy énekessel folytassuk. A szakadás után felmerült, hogy a szintén progresszív muzsikában utazó Lobogó együttesből hozzuk el Berkes Gábor billentyűst, valamint keressünk egy énekest. Mivel a többiek nem támogatták az ötletet – nem mondom, hogy békességgel, de – elváltak útjaink. 1982. augusztus végén, a Csillaghegyi strandon megalakítottuk az Első Emelet együttest.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2019. július 30. 16:29