Mi lesz veled rockzene? – 6/1. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ azokra a kérdésekre, hogy miért van szükség a virtuális rockmúzeum létrehozása után egy valóságos Rockmúzeumra, amely tágabban értelmezve a műfajt, teret ad a könnyűzene képviselőinek is. De Bálint Csaba rockújságíró és rockmúzeumi kurátor beszél arról is, vajon a féltve őrzött és szorgos munkával összegyűjtött hanghordozók segítenek-e a hagyományos rock életben maradásában, és egyáltalán: fontos- e, hogy a klasszikus értelemben vett hardrock túléljen bennünket?
Életkorodból kifolyólag inkább az úgynevezett „modernebb” muzsikához kellene vonzódnod, ennek ellenére mégis a klasszikus rock műfaja mellett tetted le a voksod. Miért pont ez a zene fogott meg?
Lehet azon vitatkozni, hogy az a zene, a hardrock, amelyről beszélgetünk kortalan, vagy pedig kizárólag annak a korosztálynak szól, amelyben megszületett. Az én álláspontom szerint ennek a korszaknak egy része örökzöld, klasszikussá vált – hadd ne mondjam: klasszicizálódott – ugyanis az idő kirostálja az értékeket, s az megtalálja az ifjabb korosztályt is. Harminchét éves vagyok, engem még eltalált, pedig én már nem a ti generációtokhoz tartozom. Ám a nálam egy-két évvel fiatalabbak már másként szocializálódtak, amely betudható akár a rendszerváltásnak is, amely fura korszakhatárnak számít. Hogy mi fogott meg ebben a zenében? Az elementáris erő, amelyet ez a műfaj és a hozzátartozó környezet sugárzott magából. Ennek súlya volt, jelentése volt, hatása volt, üzenete volt. És még ma is mond valamit.
Azon kevesek közé tartozol, akik korán kezdtek hozzá a különböző koncertfelvételek gyűjtéséhez, majd kellő mennyiségű anyag felhalmozódása után az egészet elnevezted rockmúzeumnak. Aztán pár éve a virtuális valóság előlépett fizikai valósággá, amikor is a Rockmúzeum kurátora lettél.
Led Zeppelin bootlegek gyűjtésével kezdtem, amelyek óriási hatást gyakoroltak rám. Fontos volt, hogy koncerten másképp játsszák a számokat, mint a hanglemezeken. A különféle felvételekhez egy-két barátom segítségével Nyugatról is hozzájutottam. Beszélgetéseink közben szó esett a magyar zenéről is; kiderült, hogy egyikük komoly P. Mobil- és Bencsik Samu gyűjteménnyel rendelkezik. Nosza, digitalizáljuk őket! Aztán az elmúlt tizenhat esztendő során az azóta összegyűlt anyag maga alá temetett. A koncertfelvételek gyűjtése magyar viszonylatban nagyon fontos, hiszen ellentétben a külföldiekkel, hivatalos hanghordozó hiányában (lásd: P. Mobil, Beatrice) az életmű csak ezeken keresztül ismerhető meg. Ezek megőrzendő történelmi emlékek. Lényeges, hogy az efféle gyűjtésnek nem én vagyok az egyszemélyes hőse, hiszen egyrészt többedmagammal dolgoztam, másrészt – és ez kiemelendő –, az igazi hősök azok, akik rögzítették ezeket. A hangfelvételes rockmúzeum tehát a múlt, aztán az élet úgy hozta – magam sem értem miképp –, hogy létrejött egy igazi rockmúzeum (www.rockcsarnok.hu) is. Értetlenségem nem véletlen, hiszen az elmúlt évtizedekben sokan álmodoztak egy ilyen tárlat megvalósításán, mi pedig néhány önkéntesként dolgozó kollégámmal meg is csináltuk. Az intézmény létrejötte által a műfaj olyan rangra emelkedett, hogy azt többé nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy meg nem történtté tenni. Lényeges, hogy ez a nagyon fontos korszak is végre – három esztendeje – rangjához méltó múzeumot kaphatott; egy kőszínház, ahol a tárgyi emlékek közszemlére tétettek. Hiszen a magyar rock a magyar kultúra megkerülhetetlen része.
A szakma és a közönség egyaránt pozitívan fogadta az állandó kiállítást. Azonban olyan hangok is hallatszottak, amelyek nehezményezték a rockhoz képest műfajidegen előadók tárlati megjelenését.
Elvi kérdés ez, amely onnan kezdődik, miként definiáljuk a rockot. Nekem erről megvan a magam teóriája, de olyan nem túlzottan egzakt megfogalmazásokat is elfogadok, hogy mondjuk: „a rock egy pofátlan izé”, vagy „a rock az, amikor valami nagyon kikívánkozik”. Mi az egész műfajt megengedően kezeljük, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a rockmúzeum egyben popmúzeum is. Hiszen a slágerzene, a haknisztárok, a táncdalfesztiválok szereplői éppúgy részesei voltak a hatvanas-hetvenes-nyolcvan évek zenei működésének, mint a beat, vagy rockzene, éppen ezért e stílus előadóit elválaszthatatlannak érzem a korszaktól, s mint ilyenről – már a kontraszt okán is – meg kell emlékezni. Lehet, hogy a kijelentés eretnekségnek tűnik, de ők is hoztak létre értékeket. Ha elvárjuk, hogy minket, rockereket tiszteljenek, azt gondolom, ezt a tiszteletet visszafelé is meg kell adni. Egyébként a partvonalon kívülről bekiabálóknak – s ezzel nem egyszer szembesültem – azt tudom mondani, hogy a lehetőség adott: a szájtépésen túl mindenki hozzá teheti a maga munkáját ehhez a történethez, várjuk jelentkezésüket! Sokakon érzem azt a magyaros tempót, hogy „fogjuk meg és vigyétek!”.
A Rockmúzeum létezése mennyire segítheti a műfaj túlélését?
Az is érdekes kérdés, hogy a műfaj – segítséggel, vagy a nélkül – túlél-e egyáltalán? Azt gondolom, ahhoz, hogy történelmi távlatokban is fennmaradjon, „hivatalos” elismertség szükséges. A műfaj képviselői elég idősek, sajnos többen már nincsenek közöttünk, és ha ezek a bölények eltűnnek, valakinek őriznie kell a lenyomatot. Ennek elsődleges forrása a zenei felvételek megismertetése, amelyeket el kell juttatni az új és újabb generációkhoz. A lehetséges utak közül az egyik a múzeum, ahová szép számmal látogatnak el általános- és középiskolás csoportok, akik nem győznek rácsodálkozni ezekre a dolgokra. Hiszen koncertjáró ember lévén tapasztalatom, hogy jellemzően nem tizenéves emberkék csápolnak arra a fajta rockzenére, amiről most beszélünk. Tehát mindent el kell követnünk, hogy az ifjúság megismerkedjen a múlttal és közös értékeinkkel. Ki szeretném emelni, hogy a hivatalos (ami alatt ugye államit értünk) elismertség azért folyamatosan növekszik. Az elmúlt években több rockzenész kapott Kossuth-díjat, de a nemrég létrehozott Cseh Tamás Program is exponenciálisan erősíti ezt az elismerési folyamatot. Nagyon komoly munkát végeznek, amelynek jótékony hatása már érzékelhető.
Említetted a zenei felvételek megismertetését. Mi a célod a hangzóanyagokkal?
Alapvetően nem a fióknak tartogatom. Talán önmagam védelmében lassan összegeznem kéne, hogy a gyűjteményből milyen kiadványokhoz adtam eddig segítséget: P.Mobil, Beatrice és még sorolhatnám… Egyébként nincs különösebb célja, sőt küldetéstudatom sincs ezzel kapcsolatban. Egyszerűen: szeretem, és ezért hallgatom, gyűjtöm ezeket a zenéket. A hanggyűjteményes rockmúzeumot az előbb említett okokból magamnak hoztam létre, de ha tudok, segítek egy-egy kiadvány létrehozásában…
…Amellyel az előbb említett korosztályok is képbe kerülhetnek a múlt értékeit illetően. Egy másik lehetséges út ehhez a – nyugodtan mondhatjuk – misszióhoz az elektronikus sajtó, amelynek magad is munkatársa vagy. Korosztályod számára jórészt olyan ismeretlen – szavaiddal élve – „bölényeket” ástál elő és készítesz velük interjút, akik a műfaj úttörőiként sokat tettek a rockzenéért. Mit szűrtél le ezekből a beszélgetésekből?
Elsősorban azt érzékelem, hogy a magyar rocktörténelemben még mindig vannak elmaradásaink, sokszor botlottam kevéssé felderített területetekbe. Sok a fehér folt ezen a térképen, s még ma is meg tudnak lepni mindeddig rejtett információkkal. Az én „küldetésem” jelenleg a hardrocktól visszafelé számolt időintervallum felderítése, vagyis az úgynevezett beatkorszakra irányul; ezt rendkívül izgalmasnak tartom. Egyrészt azért, mert a hatvanas évek zenei történelme az Illés-Metró-Omega szentháromsága kivételével meglehetősen homályos, másrészt a hetvenes évek hardrock szereplői is a beatkorszakból indultak. Kezdetben többségük ezt egyfajta szórakozásnak, hobbinak tekintette: később egyetemre mentek, lediplomáztak, majd a „civil” életben elhelyezkedtek. Ettől ismeretlenek az olvasó- és a koncertlátogató közönség számára. De sokszor pont azért, mert nem áll érdekükben mismásolni, jobb forrásoknak bizonyulnak, mint a későbbi, pályán maradt nagy nevek. Ezekből a beszélgetésekből kiderül, hogy a hatvanas évek – annak minden politikai és megélhetési nyűgjével – sokkal tisztább, legalábbis könnyebben értelmezhető és átlátható volt. Ezen túlmenően sokáig szóba sem került az üzlet. Később ez gyökeresen megváltozott. Schuster Lóri szokta idézni a hetvenes évekről a mondást, hogy aki tíz évet lehúzott a rockszakmában, azt nyugodtan ki lehet tenni a dzsungel közepébe, ott is meg fog élni. Érdekes módon akkoriban sokkal fojtogatóbbak voltak a körülmények, mint a tíz évvel korábbi beatkorszakban.
De, ahogy mondják, teher alatt nő a pálma…
És ez nagyon igaz! Abban az időszakban mindenért meg kellett küzdeni, a gyengébb eltökéltségűek, vagy tehetségtelenebbek kikoptak menet közben. Ez érvényes a hangszerekre, a zenei stílusok kialakítására, az öltözködésre, de legfőképpen a zene társadalmi pozíciójának kialakítására. Így tudtak értéket teremteni. És aki ezt az embert próbáló munkát sikerrel elvégezte, a mögött tényleg volt valami. Ezzel szemben a mai fiatal muzsikus megveheti a legdrágább hangszereket, oktató videókat, énekelhet bármit és bármiről, ám pontosan ez az, amitől nem jön létre érték: nincs benne energia, hiányzik belőle az valódi hajtóerő. Nincs benne igazi kraft.
Még sincs meg a szakma úttörőinek, vagy akár fiatalabb követőinek a becsülete. Gyakori koncertlátogató létedre magad is tapasztalhatod, szinte elfogyott a közönség. A rockműfaj mélyrepülésben van…
Egyik kedvenc rockteoretikusom, Hajnal Gábor szerint ennek a mélyrepülésnek a kezdete 2012-re tehető. Nyilván ő sem gondolta komolyan, hogy ezt az időpontot pontosan meg lehet határozni. Azonban annyi bizonyos, hogy a rock harminc-negyven évvel korábbi társadalmi súlya ma még nyomokban sem lelhető fel. Hogy miért jutottunk idáig? Ezt a jelenséget sokan a médiára fogják. Amiben persze van is valami, hiszen a médianyomás ma sokkal fondorlatosabb, mint a hetvenes években. Az sem tudható konkrétan, ki a rossz fiú, mi a neve, de nem feltétlenül veszed észre a társadalomra gyakorolt hatásait sem. Merthogy sokkal kifinomultabb módszerekkel intézik a dolgokat. Sokan összeesküvés-elméleteket gyártanak, ám a magyarázat ettől sokkal egyszerűbb: a piac hatása dominál. Mivel a világ és azon belül a zeneipar is profitorientált, a zenét pedig reklámhordozóként kezelik, ezért azt a műfajt preferálják, amelynek nagyobb a hozama, valamint célcsoport tekintetében a legfogyasztóképesebb. Ezt nevezik profitmaximalizációnak. A rockról az okosok kitalálták, hogy nem termel megfelelő profitot, ezért negligálják. A hetvenes években a képlet egyszerű: kevés a valuta, tehát nem hoznak be külföldi lemezeket, ergo a népek a magyar zenét veszik. Vagyis nincs ellenfél. Tudom, ez sem éppen népszerű vélemény tőlem, de eléggé furcsának tartom, amikor a visszaemlékezők szidják a múlt rendszert, miközben az óriási teret engedett a magyar zenének. Azt legalábbis el kellene ismerni, hogy akkoriban a magyar zene elképesztő versenyelőnyben működött.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2016. szeptember 24. 04:21