Mi lesz veled rockzene? – 5. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ azokra a kérdésekre, miképpen definiálható a rockzene, és sokáig miért nem (volt) hallható a magyar médiában; valamint arra, milyen hatással bír mindez az előadók élő szerepléseire. Vörös Istvántól és Andrási Beátától a Rádió Rock ügyvezetőitől azt is megtudhatjuk, hogy az új közösségi médium milyen tervekkel vágott neki az éternek, valamint a lassan már elvonási tünetekkel együtt élő rockközönség ismételt meghódításának, s mindez mennyire rendezheti át a hazai zenei életet. De szóba kerültek a kereskedelmi médiumok által ránk zúdított tehetségkutató versenyek is.
Mielőtt belevágnánk az „előírt” témába, mint gyakorló zenészt kérdezlek: hogyan definiálnád a rockzene fogalmát?
Vörös István: A rockzene egyik legfontosabb ismérve, hogy kollektív, vagyis többnyire zenekari munka eredménye, amely oda-vissza hatást gyakorol a közönségre. Fontos, hogy a rocknak üzenete van, általában társadalomkritikus, és életérzést sugároz, nem csak szórakoztat. A rockzene alapja a dob-basszus ritmusszekció, fő hangszere a gitár, esetleg billentyű. Az énekes kellő hiteleséggel közvetíti az üzenetet. A lényeg, és ez a rockzene egyik nagyon fontos kritériuma, az önkifejezés.
Szerinted miért alakult úgy, hogy Magyarországon nagyobb teret nyert a könnyedebb szórakoztatás?
Vörös István: Mert nem a mondanivaló, a dalszöveg a lényeg, hanem a szórakoztatásra helyeződik a hangsúly, amely csupán a felhőtlen kikapcsolódást szolgálja.
A rockzene fogalmának definiálása után az is érdekelne, hogy mit takar a rocker kifejezés.
Vörös István: Rockerségnek a csibészséget, a bevállalós, vagány életstílust hívom, amelyhez hozzátartozik egy kis vadság, bohémság, szabad életstílus; valamint azt, hogy félszavakból is megértjük egymást. A nyolcvanas években a külsőségekhez hozzátartozott a hosszú haj, a katonai „szimatszatyor” és az „alföldi” papucs.
Pár éve az egyik szakmai bemutatón – hogy Vörös Pistit idézzem – egy meglehetősen szenvedélyes hangvételű felszólalásodban pont a magyar kereskedelmi és közszolgálati rádiók műsorszerkesztési és sugárzási gyakorlatát nehezményezted. Felidéznéd, hogy miről is volt ott szó?
Vörös István: 2012. október elején a Hangfoglalás kiállításon jeleztem, hogy a rock műfajnak múltja van, a jelene nehéz, a jövője bizonytalan. Nem jelenik meg a médiában, pedig generációk nőttek fel ezen. Egy olyan rockzenei médium szükségességét hangsúlyoztam, mint a május 17. óta létező Rádió Rock, amely a műfaj felemelését tűzte ki céljául.
Mielőtt a rádióra térnénk: látsz-e összefüggést a média általános tevékenysége és a koncertszervezés között? Hiszen a nyolcvanas években a Prognózissal, majd később saját zenekaroddal is rendszeresen készítettél és készítesz albumokat, vállalsz fellépést klubban és fesztiválokon egyaránt. Mik a tapasztalataid?
Vörös István: A nyolcvanas években elegendőnek bizonyult a tehetség és a kapcsolat. A kilencvenes évekre ez egyre inkább módosult: létrejöttek a kereskedelmi rádiók, televíziók, és teret nyertek a „tátikás” előadók. A kétezres évekhez érkezve a tehetség és a kapcsolat immár kevés volt az üdvösséghez. Ekkorra kifejezetten az üzleti érdekek domináltak, a tehetség jóval hátrébb szorult. Napjainkra a kereskedelmi média kinőtte magát, kialakította a maga profilját, s kiderült, abba már nem fér bele a rockzene, így a fellépések is megritkulnak. A fesztiválszervezők és a klubtulajdonosok csak azokkal hajlandók foglalkozni, akiket a médiából ismernek. Innen kell nekünk ismételten felküzdenünk magunkat.
Néhány hónapja viszont megkezdte sugárzását – a közszolgálati médiákat leszámítva – Magyarország harmadik legnagyobb adója a Rádió Rock. Miként tudtátok elérni, hogy frekvenciához jussatok, és milyen koncepcióval vágtatok neki a feladatnak?
Andrási Beáta: Pisti felszólalása után hárman – Németh Gáborral karöltve – létrehoztuk a Magyar Rockzenészek Egyesületét. Temérdek munka, és egy eredményes pályázat után 2016. május 17-én megszólalt a Rádió Rock, amely feladatának tekinti, hogy a magyar rockzene ismét a méltó helyére kerüljön. Célkitűzésünk, hogy a műfaj színes palettájának minden árnyalata megjelenhessen.
A rockzenét kedvelő, lassan már elvonási tüneteket produkáló hazai célközönség elvárása óriási. Miként lehetséges eleget tenni gyakorta indokolt igényeiknek?
Andrási Beáta: Próbálunk megfelelni a kívánalmaknak, persze a műfajon belüli sokszínűség és változatosság elvének messzemenő figyelembevételével. Miután a Rádió Rock két és félmillió emberhez jut el, meglehetősen széles hallgatótábort kell kiszolgálnunk. Emellett a médiatörvényekben leírt előírásoknak és a pályázatban vállalt kötelességeinknek is eleget kell tennünk. Nyolcvan százalékban magyar dalt sugárzunk; státusunkhoz mérten pedig a minőségi elvárásoknak is meg kell felelnünk.
Vörös István: A rockot többen a nyolcvanas évekhez, tehát a múlt rendszerhez kötődő, lázadó, ún. „csöves”, vagy hard rock életérzéssel és zenével azonosítják. Pedig ez a műfaj rendkívül szerteágazó: ide tartozik a folk-rock, a dzsesszrock, a progresszív rock, a west coast, az east coast, az art rock, de a metálzene is…
Andrási Beáta: A nyolcvanas évek rock – ahogy Pisti mondja – életérzésében erős hangsúlyt kap a szabadságvágy, a kitörés szándéka, a boldogság keresése, emiatt a dalok túlnyomó többsége pesszimista hangvételű. Azóta felnőtt egy generáció, amelynek mindez már történelem, nem az ő világa. A fiatalok rockzenéjében egészen más értelmet nyer, és jelenik meg a szabadságvágy. A nyolcvanas évekhez képest más az önkifejezési módszerük. A Rádió Rockban a klasszikus előadók mellett sok fiatal zenekar kap lehetőséget.
Fiatal rádióadó lévén, most még nehéz következtetéseket levonni, vagy mérleget készíteni. Mégis, milyen eredményről tudtok beszámolni a műsorszórás kapcsán?
Andrási Beáta: Miután létezik a közösségi oldalunk is, ott mindenki kinyilváníthatja véleményét a rádióval, illetve a műsorral kapcsolatban. Nagyon sok a pozitív visszajelzés. A „kritika” inkább abban fogalmazódik meg, hogy a különböző irányzatokat kedvelő hallgatók kizárólag kedvenceiket hallgatnák, a saját „setlistjüket”. Odafigyelünk minden bejegyzésre, ötletre, javaslatra, ám képtelenség a különböző műfajokat, a rétegzene kedvelőit teljes mértékben kiszolgálni. A rádió hallgatottságára, illetve a hallgatók érdeklődésére jellemző, hogy már működésünk második napján összeomlott a rendszerünk, így helyette egy nagyobb kapacitású szervert kellett munkába állítanunk. Az elmúlt időszak mindannyiunk számára a tanulás folyamata volt.
A megszerzett tapasztalatok alapján terveztek- e valamilyen konkrét változtatást?
Andrási Beáta: Sokat bővült a zenei kínálat, a beszélgetős műsorokban is történt némi változás. Az igényeket a lehetőségekhez képest, és az előbb elmondottak alapján igyekszünk a legmesszebbmenőkig figyelembe venni, ennek érdekében mi magunk is végzünk különböző méréseket, teszteket.
Vörös István: A zenén kívül a szakma képviselőivel készített, a műfajjal kapcsolatos interjúk is elhangzanak. Egyik új műsorunk a Nyakkendő nélkül, amelyben közéleti személyiségeket szólaltatunk meg, akik magánéletükről, hobbijukról, kedvenc zenéikről mesélhetnek kötetlenül – „nyakkendő nélkül”.
Andrási Beáta: Mindenkinek van egy-két kedvenc rock dala, mindenki szereti ezt a műfajt anélkül, hogy idáig akár tudomása lett volna róla. Mindez a legtöbb sportolóról, politikusról, közéleti emberről – aki nálunk járt vendégként – kiderült.
Jó, hogy ez szóba került! Ennek kapcsán tőletek is szeretnék választ kapni arra kérdésre, hogy szerintetek miért nincs még mindig jó csengése a rockzene, vagy rock kifejezésnek? Vajon miért beszélnek ma is pejoratív összefüggésben erről?
Andrási Beáta: Sok a negatív sztereotípia, amit a Rádió Rockkal szeretnénk szétoszlatni. Meg fogjuk mutatni, hogy mindenki szereti a rockzenét! Ez a műfaj lassan hat évtizedes múlttal rendelkezik. Egyesek talán azért is ítélték, vagy ítélik meg ma is ezt a muzsikát negatívan, mert a nyolcvanas évek külsőségeiből indulnak ki. Ám a rock nem erről szól.
Elegendőnek érzitek a Rádió Rock súlyát a piacon?
Andrási Beáta: Igen, a többi rádiónak más a célcsoportja. Mi hivatalosan a harminc-ötvenkilenc éves korosztályhoz szólunk, de valójában mindenkihez, aki szereti a rockzenét. A visszajelzések alapján nagyon sok tizenéves, de a hetven fölöttiek is hallgatnak minket. Képesek vagyunk lefedni a rockzenei igényt, és bízunk benne, hogy a későbbiekben a sugárzási területet bővíteni tudjuk.
Mi a véleményetek a televíziós tehetségkutatókról? Mennyire szívja el a lehetőségeket a korosabb generáció zenészei elől?
Andrási Beáta: A kereskedelmi televíziók műsorokat gyártanak, és ahhoz keresik a megfelelő, jó hanggal megáldott fiatalokat. Az egymást követő versenyek miatt a résztvevők nagy többsége süllyesztőbe kerül, mert nyomukban ott a következő.
Ami a fellépéseket illeti, szervezőként elég sok tapasztalatot gyűjtöttem, így elmondhatom: sok önkormányzat – tisztelet a kivételnek – már nem maga dönt a rendezvényein fellépőkről, hanem szervezőirodákat bíz meg a szervezési feladatokkal. A cél az átlag lakosság kiszolgálása, amelynek többsége ezeket a műsorokat nézi esténként. Ezért olyan közreműködőket keresnek, akik a tévéműsorokban, illetve az újságok címlapján szerepelnek. Ezek az okok játszanak közre abban, hogy az idősebb generáció kevesebb fellépési lehetőséghez jut.
Vörös István: A playbackes színpadi jelenlétet nem tartom produkciónak. Ismert dalokat énekelgetnek. Ez akkor lesz produkció, ha önálló gondolattal, önálló zenével, szöveggel, arculattal lépnek a közönség elé.
E sorozat címe: Mi lesz veled rockzene. Szerintetek?
Andrási Beáta: Én úgy gondolom, fel fog virágozni.
Vörös István: Erősödünk!
Hegedűs István
 |
 |
2016. szeptember 6. 08:53