Hidegrázás céklásüveggel: Apey-interjú
Az utóbbi évek egyik nagy felfedezettje volt az Apey and the Pea, amelynek frontembere, Áron András szólóban is zenél: egy szál gitárral játszik a déli amerikai folkzenék hangulatát idéző, borongós számokat. Apeyvel új szólólemeze, a Foxes kapcsán beszélgettünk arról, hogyan tárulkozik ki a dalaiban, hogyan teremt céklásüveggel hangulatot, és mik azok a hangszerek, amelyek nem hazudnak.
Hogy bírod ezt a tempót? Az elmúlt egy évben lenyomtatok egy országos turnét a Leanderrel és a Blind Myselffel, beléptél a Grand Mexican Warlockba, csináltál egy lemezt a Trillionnal, most pedig kijött az új szólóalbumod is.
Amikor elkezdtük a hármas Grand Mexican Warlock-lemezt, amelynek az énekfelvételénél segédkeztem, majd nekiálltunk a Trillionnak, láttam, hogy jön a zuhatag, de azt nem, hogy mekkora lesz. A Foxes előtt úgy éreztem, meg kéne állni egy pillanatra, de jöttek a határidők, és a menedzserem, aki kigyötörte belőlem ezt a lemezt, és ezért rengeteget köszönhetek neki. Most megint megállnék egy kicsit, de nem lehet, mert csináljuk a harmadik Apey and the Pea-lemezt.
Mióta tavaly felmondtál a munkahelyeden, több időt fordítasz gyakorlásra, dalszerzésre?
Azért mondtam fel, hogy csak a zenéléssel tudjak foglalkozni. Választanom kellett, hogy két kapucsínó felszolgálása között játszom tovább a rocksztárt, vagy összeszedem magam, és munkaként csinálom ezt.
Mi a tanulság: meg lehet élni a rockzenélésből?
Az underground zenélésből nem. De én szerencsés vagyok, mert több zenekarban játszom, és sokakkal ellentétben megtehetem, hogy zenészként dolgozom.
Azért is kell ez a sok zenekar, hogy el tudd tartani magad?
Nem a számok törvénye határozza meg, hol zenélek. A Trillionban és a Grand Mexican Warlockban a szerelem és a barátság miatt játszom – az életembe a szólókarrieremből és az Apey and the Pea-ből tudok visszainvesztálni.
A Foxes nagy része az elmúlt hónapokban született, mert a régi dalok többségét kidobtad. Mi volt velük a baj?
Nem mondok újdonságot azzal, hogy az ember változik. Korábban mindig valami más, a Neck Sprain vagy az Apey and the Pea élvezett elsőbbséget nálam, és amikor most januárban elhatároztam, hogy megcsinálom ezt a szólólemezt, és végighallgattam a számokat, úgy éreztem, már nem tükröznek engem. Nem egyezett az új számok DNS-e a régivel. Van kétlemeznyi dal, ami soha nem fog megjelenni, mégis fontos előképe a Foxesnak, mert ezekben az években kezdtem érdeklődni a country, a blues, a bluegrass, és a déli amerikai népzenék iránt. Sokféle zenét hallgattam, és rájöttem, hogy a különböző stílusokban mindig az fogott meg, aminek köze van a blues- vagy a folkzenéhez. Dimebag [a Pantera gitárosa] játékában is ott a Mississippi blues, de még Rod Stewart zenéjében is, akit gyerekkoromban nagyon szerettem.
Ez az eddigi mestermunkád, szoktad mondani a Foxesra. Miben múltad felül magad?
Mindenben. Életemben nem írtam még ennyire bullshitmentes szövegeket, és nem voltam ennyire kritikus magammal szemben. Pontosan tudtam, mit akarok csinálni, de még így sem gondoltam, hogy ennyire jól fog sikerülni. Amikor elkészült, undorítóan sokat hallgattam a Foxest, de kezdek tőle besokallni. Már csak két számot bírok végighallgatni róla, a True Start és az Arabrab In Redet – a többiben hallom, milyen apróságokat kellett volna másképp csinálni. Lehet azért, mert ezeket a számokat vettem fel utoljára, tehát ezek a legfrissebbek. És mindkettő indokolatlanul hosszú egy popszámhoz képest. A dalkép nem az a tipikus versszak–refrén–versszak–refrén, hanem különálló részekre tagolódnak, amikben kevés dolog ismétlődik kiszámíthatóan. Antirádió-szerkezet, én csak így hívom ezt.
Kísérleteztél is, és amivel csak lehetett, megpróbáltál hangot csiszolni a dalokban. Mivel zajongtál?
Mivel nem? A kedvencem a nyikorgó gitárhang a True Star háromnegyedénél. Kivettem egy nagy céklásüveget a hűtőből, lefogtam a húrokat, és végighúztam a gitáron. Üveggel akartam hangot csiszolni, és kíváncsi voltam, változtat-e rajta, ha tele van az üveg. És igen: teltebb karaktere lett tőle. De ezek a zajongások valójában halkak, a laikus nem biztos, hogy észreveszi őket, mégis sokat dobnak a számon. Ez a nyikorgás is olyan atmoszférát adott a True Starnak, hogy a hideg kiráz tőle.
És milyen gitárokat használtál?
Két Takamine akusztikus gitárt. Egy zenész életében az a legnagyobb küzdelem, hogy megtalálja azt a hangszert és azt az erősítőt, ami a legkevesebbet hazudik. Mert egyébként minden hangszer hazudik. Lehet, hogy megpengetsz egy gitárt, és királyul szól a hatalmas, száz wattos erősítőn, de nem ér semmit, ha aztán odaraksz elé egy mikrofont, és olyan a hangja, mint egy pukkanásnak. Ugyanez a helyzet az egymillió forintos Martin gitárral, ha éppenséggel szarul szól két kondis mikrofonnal. Ezeket ki lehet szűrni, ha odahajolsz, és meghallgatod, mi történik. Minél egyszerűbb dolog jön ki az erősítőből vagy a gitárból, annál egyszerűbb lesz a keverőpultnál álló embernek ugyanazt a hangot kihozni belőle. Én egy kisebb meg egy nagy jumbo testű Takamine gitárt használtam, de végül az nyert, amelyikkel élőben szoktam játszani. Már nem gyártják, és nem is drága gitár, de bármire rákötöd, az jön belőle, amit te is hallasz, amit te játszol.
Mindig megvolt benned a késztetés, hogy egy szál gitárral is zenélj, ne csak metalzenekarokban hangoskodjál?
Igen, bár ez az énekes-dalszerző vonal számomra inkább csak kísérletezés volt. De már 2005–2006 környékén elkezdtem számokat írni. Volt egy rossz Ibanez gitárom, amiről a kutyám lerágta a potikat, meg néhány gitártémám, amire ráénekeltem a kezdetleges szövegeimet. Egy füzetbe jegyeztem le ezeket a rendkívül bonyolult témákat, és a 3–4 darab borzalmas számomat. Az ingyenes Audacity programmal vettem fel demókat. Volt egy hatszáz forintos Genius mikrofonom, azt raktam az öt wattos Ibanez elé. Később ezt továbbfejlesztettem, és körömreszelőt szúrtam egy plüssmaci szívébe, arra csíptettem rá a mikrofont. Egyik este aztán feküdtem az ágyon, és elgondolkodtam: mi lenne, ha nem egy, hanem két sávot vennék fel? Jobban szólna, ha az egyiket a bal, a másikat a jobb oldalra raknám ki? Kinyílt előttem a világ: elkezdtem többsávos felvételeket gyártani. Pár évvel később azon kaptam magam, hogy már jó ötleteim is vannak, és akkor megcsináltam a demólemezemet, a Smoke and a Pretty Kettle-t. Rajta volt a Where All The Dogs Die, kétszeres tempóban, torzított hanggal, meg a M.A.D. című Apey and the Pea-dal is.
A neten nem találni semmit a Feathers, Black Flowers előtti két albumodról. Titkolod őket, mint a Pantera a Cowboys From Hell előtti lemezeit?
Ha olyan jó lenne, mint azok a „borzalmas” lemezek, akkor fennhagynám a neten, de sajnos nem olyanok. A Youtube-on azért majdnem minden dal fenn van róluk. Leszedetni nem akarom, mert nem vagyok én Axl Rose, de a weboldalamra nem fogom kirakni, mert kölyökhangom van és kölyökdolgokat csinálok rajtuk.
Hogyan született meg az első lemezed, amit fel is vállaltál, a 2010-es Feathers, Black Flowers?
2010-ben sem vettem még komolyan ezt az egészet. 2008-ban ismerkedtem meg Undosszal [a Grand Mexican Warlock énekesével], aki lehívott az R33-ba. Akkoriban még alig jártak oda emberek, de én elkezdtem ott nyüzsögni, és bemutattak Bánházi Gabikának, aki akkoriban indította el a stúdióját. Apey and the Pea még nem volt, de a Feathers-zel kész voltam, és elkezdtem mutogatni az embereknek. Egyik nap ültünk a stúdióban Gabikával, és egyszer csak mondta, „te, ez rohadt jó, mit akarsz vele csinálni?” „Semmit, csak felvettem.” „Ne hülyéskedj! Hozd le az egészet, megkeverem neked.” Utána átvette az irányítást, legyártotta és ki is adta a lemezt az R33 Recordsnál. Nekem csak egy zenekarom, a Kelly Hits the Blue Sky, és két EP-m volt előtte, úgyhogy nem tudtam, mit kell csinálni egy lemezzel, hogyan kell például levédetni a dalokat. De ők elintéztek mindent.
Rockzenészek gyakran mondják, hogy számukra olyan egy akusztikus koncert, mintha meztelenül állnának ki a közönség elé, mert nem bújhatnak a hangerő és a torzított gitárriffek mögé.
Ez nagyon rossz duma. Én fel vagyok öltözve, nem érzem magam meztelennek. Nyilván tökösnek kell lenni, hogy kiállj egyedül a színpadra, mert így lehet a legkönnyebben elvérezni. Velem is előfordul, hogy ha beszélgetnek az első sorban, kizökkenek. Ha koncert közben másra figyelek, hallom, hogy eltűnik a lélek a számból – csak a gitár marad meg az ének. Durva, hogy milyen apróságok befolyásolhatják az előadást.
Akkor megérted Corey Taylort, aki kiütötte az első sorban mobilozó srác kezéből az okostelefont?
Nem, az bunkóság volt. Ha betörik a képernyője, talán kifizeti neki? Parasztság koncerten nyomkodni a telefont, de Corey Taylor meg csak azért ütheti ki a kezéből, mert akkora rocksztár, hogy bármilyen parasztságot csinál, 85 ezer lájkot fog kapni a Facebookon.
Visszatérve a meztelenségre: könnyebb megnyílnod egy akusztikus szólódalban, mint az Apey and the Pea-ben?
Inkább máshogy nyílok meg. De mindkettőben a provokációt élvezem a legjobban. Egy koncert nagyrészt show, amire azért jönnek az emberek, hogy szórakozzanak, én pedig tudom, hogyan kell felrázni őket. Az akusztikus bulikon úgy tudom ezt elérni, hogy olyasmiről beszélek a számok között, amire nem számítanak, illetve maximálisan átélem a dalt, amit játszom. Ettől olyan testi reakcióim lesznek, amiket én sem értek teljesen: remeg a kezem, a fejem, és fura lesz a mimikám. Az Apey and the Pea pedig arról szól, hogy felszabadítok mindent, ami frusztrál, és amit gyűlölök a világban. Annyira kegyetlen az a zene, hogy nem is tudok rá másképp reagálni, mint hogy rángok összevissza. Gályász Robiék a Godknowsból el is neveztek az „öreg, sztrókos Apeynak”. (nevet)
Mindig át tudod élni ilyen mélyen a dalokat? Mi történik, ha indiszponált vagy?
Olyankor jön az ital. Ha dekoncentrált vagyok, vagy nincs kedvem játszani, iszom egy kicsit, és akkor lejön rólam minden feszültség. Hazudhatnék, de az az igazság, hogy a szervezéstől a koncert anyagi vonzatáig sok minden el tud rontani egy bulit, és ilyenkor inni szoktam.
És nem csap be az ital? Azt hiszed, jól játszol, de ha visszahallgatnád magad, rájönnél, hogy mégsem?
Mindig visszahallgatom magam, mert csak ebből lehet megtanulni, mi működik. Van már rutinom, tudom, hol a határ a vodkanaranccsal, mert sokszor túlléptem már.
A zenekaraid egyébként mennyire hatnak egymásra? A Dreaming Black és a Foxes egy-két dala akár a másik lemezen is megállná a helyét.
Ezen a két lemezen tényleg van egy közös kémia. A Trillionnal fel is dolgoztuk egy régebbi dalomat, a Spiderst, hogy elég hosszú legyen a műsorunk. Szabó Laci felvetette, hogy játszhatnánk egy-két számot a Foxesról is. De a zenekarok maximum tudat alatt hatnak egymásra. Szabó Laci például nagyon inspirál engem dalszerzés és gitározás terén, Lacira pedig talán az a keménység hatott, amely az én játékomból jön. Maguk a dalok egyébként nem születtek olyan közel egymáshoz, mint azt a lemezek megjelenése sugallja. Hat Trillion-dal már 2011-ben kész volt. Akkor hoztuk össze a zenekart az R33-ban, és kétszer is felvettük ezt a hat számot, de egyik sem lett jó. Én utána kiköltöztem Londonba, így elhalt a dolog, de aztán megnyertünk egy albumkészítésre kiírt pályázatot, és amikor közelgett a határidő, írtunk még három számot, hogy meglegyen a nagylemez. Ez lett a Suicide, az Anthem és a Lower Hutt.
Most pedig az új Apey and the Pea-számokat írjátok.
Májusban kezdtük, és nagyjából összeállt a lemez, de még össze kell dolgozni az egészet. Jó fél év lesz, mire befejezzük. Nem fogok még egyszer olyan szoros menetrendet felállítani magamnak, mint tavaly. Laciékkal beszéltünk róla, hogy még idén nekikezdünk a második Trillion-lemeznek, de most az a prioritás, hogy minél több helyre eljuttassam a Foxest – magyar, és úgy néz ki, külföldi turné is lesz –, és megcsináljuk a legsúlyosabb Apey and the Pea-albumot. Annyira sötét a lemez, hogy néha azt érzem, olyan energiákkal játszom, amikkel nem kéne, pedig nem hiszek abban, hogy léteznek pozitív és negatív energiák. Gonosz lesz, és kegyetlen.
Szöveg: Soós Tamás
Képek: Karancz Orsolya
 |
 |
2016. augusztus 21. 06:06