Elutaztam 51 hétre
Már tizenegy éve töltöm minden július utolsó hetét Szolnokon, a Gitármánia Táborban. Ahogyan eddig minden alkalommal, most is reménykedtem, hogy ez az egy hét sohasem ér véget, de az idő most sem állt meg. A tábor bezárt, én pedig újra a budapesti ház kapujában találtam magam, a lakáskulcsomat keresgélve. Amikor megláttam az udvaron a kedves, jó fej szomszédokat, szerettem volna láthatatlanná válni. Még nem tudnék mesélni nekik, csak most kezdem el feldolgozni azt a felfoghatatlan mennyiségű élményt, amivel hazajöttem. Még szeretnék gondolatban ott maradni azzal a nagyszerű csapattal, akikkel együtt teremtettük és éltük meg a hét nap eseményeit.
A régi táborozók körében már szinte közhely a „Zenészmennyország” kifejezés, vagy az „Ezt csak az érti, aki ott volt a táborban” mondat. Az a helyzet, hogy mi nem csupán táborozunk, tanítunk, tanulunk, dolgozunk és zenélünk napokon keresztül. Az első perctől kezdve úgy érzem magam a tábor területén, mint egy néhány száz fős faluban, ahol a lakók egy közösséget alkotnak, és mindenki ugyanazért a célért dolgozik. A külvilágból csak az igazán fontos információk szűrődnek be, viszont vannak helyi hírek, pletykák, saját szabályok szerint élünk, nyitottak és érdeklődőek vagyunk egymás iránt. A tábor kapuin kívül hagyjuk az elvárásaink, konformizmusunk, szabályaink egy részét, elfelejtjük a hétköznapi bosszúságokat, figyelünk egymásra és magunkra. Elképesztő látni, hogy ez a környezet hogyan inspirálja a „helyi lakosságot” és az „átutazókat”. A kreativitás mindenhol jelen van, az itt megszületett dalokban, dalszövegekben, a beszélgetésekben, a problémák megoldásában, a viccelődésben, vagy a történetek továbbgondolásában is. Egyre erősebben halljuk a saját hangunkat, gondolatainkat, új témákat, nézőpontokat fedezünk fel. Amikor a szombat esti koncerten hallgattam a táborban írt dalokat, szövegeket, örültem, hogy a sok fiatal szerző nem azokat a mondatokat ismételgeti, amiket a világ közöl velük, hanem tudják, hogy ők mit szeretnének megmutatni a világnak a saját életükből, saját gondolataikból és ezt fogalmazzák meg egyre ügyesebben. Közelről láthattuk azt is, hogy milyen eredményt hozhat az éveken át tartó gyakorlás, tanulás, és a munka azért, hogy a jól megfogalmazott mondanivaló eljusson a közönséghez, hiszen a Margaret Island és a Junkie Jack Flash tagjainak nagy részét táborlakóként ismertük meg évekkel ezelőtt, most pedig már komoly saját rajongótáborral rendelkező zenekarokként tértek vissza hozzánk koncertet adni. Persze, ilyenkor kicsit mindig meghatódunk, és nagyon-nagyon örülünk!
Bár mindösszesen egy hetet töltünk a táborban, egész évben gyűjtögetem az ötleteket, amikkel változatossá, izgalmassá tehetem az énekkurzusokat. Mindig izgatottan várom az első találkozást az énekesekkel, ilyenkor derül ki, hogy az ötletek közül mi megvalósítható az adott csapattal, az adott pillanatban. Idén sok új, és sok ismerős arcot láttam az első órán. Egy kis játékkal kezdtünk, amiben annyira bátornak tűntek, hogy úgy döntöttem, bedobom őket a mély vízbe. Egy egyszerű dallamot énekelgettem körbe-körbe, és kértem őket, hogy egymásra, és az összhangra odafigyelve tegyék hozzá ami eszükbe jut, akár énekelve, brummogva, szájdobolva, vagy ahogyan csak szeretnék. Pár másodperccel később libabőrösen hallgattam azt a két akkordos szösszenetet, ami felépült. A harminc énekes mindegyike megtalálta a saját funkcióját, hallottam a dobot, a basszust, a ritmusgitárt és a harmóniákat kitartó kórust, elképesztő összhangban. Már itt kiderült, hogy mennyire nyitott, bátor, ügyes kis csapat állt össze az idén, de még ezután is megleptek valamivel minden órán. Közös dalként Bruno Mars - Runaway baby című dalát tanultuk meg szólókkal és vokálokkal, bár nem könnyű nóta, pillanatok alatt eljutottunk odáig, hogy egyben megszólaljon, a koncerten nagyszerűen adták elő, büszke vagyok rájuk! A szombati előadások és díjátadók után néhány hangszeres fiú odajött hozzám, és arról kérdeztek, hogy mi tanárok mi alapján választjuk ki a tábor díjazottjait. Azt el tudom mondani, hogy én miért döntöttem úgy, ahogy. Idén nagyon erős volt az énekes csapat, legalább 5-6 embert ki tudnék emelni a tehetsége és a szorgalma alapján, köztük olyan fiatalokat is, akik először jártak a táborban, és a következő években még számítok tőlük nagy meglepetésekre!
Álmost (Lőrincz Álmos az idei év díjazottja) már tavaly is nagyon megdicsértük a zenekari- és énekórákon, valószínűleg év közben is rengeteg jó visszajelzést kap, mégsem dőlt hátra, szorgalmasan járt és készült az órákra, úgy látom, mindent megtesz, hogy folyamatosan tanuljon, fejlődjön. Ennek meg is van az eredménye, számomra meglepő például, hogy 14 évesen mennyire jó érzékkel, ízléssel énekel különböző műfajokban. És jó látni, amikor színpadon áll, még a kórus kéthangos háttér vokálját is olyan élvezettel, stenkkel énekelte, hogy nem volt kétségem afelől, hogy számára Öröm a zene!
Gyakran kerül szóba, társaságokban, közösségi oldalakon, hogy elkeserítő, hogy manapság milyenek a fiatalok, nem érdekli őket semmi, nem csinálnak semmit végig, csak a telefonjukat nyomkodják. Van egy javaslatom. Beszéljünk többet azokról a fiatalokról, akiket én láttam a táborban! Róluk, akik ügyesek, szorgalmasak, minden nap készültek, gyakoroltak, alkottak, órákra jártak, és nagyon várták, hogy a szombat esti koncerten megmutathassák dalokon keresztül, hogy ők 2016-ban hol tartanak, és szerintük ma mit fontos elmondani a közönségnek.
Elvileg itthon vagyok. Mégis úgy érzem, hogy valójában a Gitármánia Táborban vagyok otthon, csak minden évben elutazom Budapestre 51 hétre, mert valami fontos dolgom van itt. Szeretném megőrizni azt a hitet, hogy ott van az otthonom, ahol csak mosolygós embereket látok, ahol van idő meghallgatni egymást, ahol örülünk egymás sikerének, mert nem a saját kudarcunkat látjuk benne, hanem azt, hogy van értelme dolgozni, haladni, és ha ezt mi is megtesszük, nekünk is sikerülhet, amit szeretnénk!
Pacziga Linda
Ui.: Szeptembertől mindenki nagy szeretettel várok az ÖRÖM A ZENE ISKOLÁBA!
 |
 |
2016. augusztus 7. 12:50