Amerikából jöttem: Little G Weevil
Szűcs Gábor meglépte azt, amiről a legtöbb zenész csak beszél: kiment Amerikába, és megcsinálta a szerencséjét. 2013-ban megnyerte az International Blues Challenge-et, rá egy évre pedig jelölték a „blues Oscar-díjára”, a Blues Music Awardsra a Legjobb akusztikus zenész kategóriában. Ahogy ő mondja: nem semmi ez egy rákoskeresztúri gyerektől. Ahogy az sem, hogy 2014-ben tagja volt az X-Faktor zsűrijének, idén pedig a Moving után egy újabb remek akusztikus lemezzel jött ki.
Three Chords Too Many – honnan a cím?
A „Három akkord túl sok”, úgy gondoltam, frappánsan jellemzi a stílusomat, én ugyanis történetmesélő bluest játszom: minden dalom egy különálló sztori. A történeteket szerintem nem kell hatszáz akkorddal túlbonyolítani, sokkal jobb, ha népzenei egyszerűséggel játszom őket. Az elmúlt húsz évet azzal töltöttem, hogy különböző blueselőadókat tanulmányoztam, és tíz évbe telt, mire kiforrt a stílusom. Ezeket a dalokat nem a történetek mögötti koncepció, hanem ez a stílus fűzi össze.
Melyik lemeznél érezted úgy, hogy megtaláltad a hangodat?
1996-ban kezdtem el komolyabban foglalkozni a gitárral, de az első tíz évben csak feldolgozásokat játszottam. Saját számokat 2005-ben, Memphisben kezdtem írni, az ott ért hatások befolyására. Már az első szólólemezemen, a Southern Experience-en is saját számok voltak, de azon még érezni, hogy nem forrt ki teljesen a stílusom. Szerintem a második albumon, a The Teaseren (2012) vált egységessé a játékom. Akkor már biztos voltam benne, mit csinálok.
A Three Chords Too Manyre egy másik blueszenészről, Ian Siegalról is írtál egy számot.
Iant kb. 15 éve ismerem, jó barátok vagyunk. Az utóbbi időben minden évben kijön hozzám az Államokba, és turnézunk egyet Délen. Ian szeret eljátszani a gondolattal, hogy kalóz, és néha úgy is öltözködik. Emlékszem, amikor először jött Atlantába, a kisfiam azt hitte Ianról, hogy igazi kalóz. Innen jött az ötlet, hogy írjak róla egy kalózmesét. Ezzel a dallal azt a folk balladás vonalat vittem tovább, amit a Moving lemezen a Lance Armstrongról szóló Fastest Mannel kezdtem el. Régen a blueszene szerves részét képezték az olyan alakok, mint Jesse James, Stagger Lee, vagy Casey Jones, de ahogy telt-múlt az idő, kikoptak a bluesból ezek a karakterközpontú történetek. Szerintem fontosak a bluesban a folkballadák, ezért én szeretném megőrizni ezt a műfajt a lemezeimen.
Ha rólad írnának ilyen dalt, te milyen karakter lennél?
Ukrán kamionsofőr. (nevet) Ezzel a sapkával, és egy kockás inggel tipikus ukrán kamionsofőr lehetnék, aki vajas zsemlét majszol, és barnaszofi lóg a szájában.
Milyen gitárokat használtál a lemezfelvételhez?
Van egy 1958-as Kay Archtopom, amely eredetileg akusztikus gitár volt, mostanában ez a fő hangszerem. Az akusztikus számokban egy akusztikus Martin gitárt használtam. Két szám erejéig egy 12 húros Gibson akusztikuson is játszottam, a Captain Siegalban pedig egy félig akusztikus National rezonátor gitárt pengettem.
Néhány dal, például a Dad’s Story vagy az Apple Picker, szerepelt már korábbi lemezeiden. Miért vetted újra elő ezeket?
Spontán ötlet volt. A lemez első fele egy jamből született, amit St. Louisban vettünk fel. Amikor egy ottani zenész, Paul Niehaus megtudta, hogy megyek St. Louisba, szólt, hogy ugorjak be a stúdiójába, és zenéljünk. Így hát zenéltünk, és sikerült egy másfajta hangulatot elkapni ezekben a számokban, mint eredetileg, amit szerettem volna megörökíteni. Az új szerzemények az album második felére kerültek, amit már nem St. Louisban, hanem Budapesten rögzítettünk. Ez is a véletlenen múlt. Hónapokkal később mentem vissza St. Louisba, hogy befejezzük a lemezt, de egy hóvihar miatt nem értem oda időben. A munka tehát félbemaradt, de szerettem volna befejezni a lemezt, úgyhogy felhívtam Podlovics Pétert, a magyarországi menedzseremet, aki jó ötletnek tartotta, hogy ha már úgyis jövök turnézni Magyarországra, két legyet üssünk egy csapásra, és itt vegyük fel a lemez másik részét.
Ez a két session jól tükrözi a kétlaki életet is, amit élsz: az év nagy részében Amerikában, nyáron pedig Magyarországon koncertezel. Hogy bírod az ingázást?
Lehet, hogy kívülről ez kétlaki életnek tűnik, de csak egy hónapra szoktam hazajönni nyáron. Korábban az X Faktor miatt kellett hosszabb ideig Magyarországon tartózkodnom, most pedig azért, mert jelenleg két projekten is dolgozom. Júliusban megjelent a Three Chords Too Many, szeptemberben pedig az a populárisabb hangvételű, rhythm and bluesos projektem debütál egy klippel, amit a Soul Clap nevű, nagyon tehetséges budapesti zenekarral csinálok. Még nem biztos, hogy ebből is lesz lemez, mert először meg akarjuk nézni, mennyire érdekli az embereket. A közönség reakciója alapján döntjük el, hogy csak az eddig felvett három számmal, vagy egy teljes albummal is kijövünk majd.
Szkeptikus vagy, hogy érdemes-e még komplett albumokat készíteni?
Persze. Ezért is közelítek óvatosan az új projekthez. Szerintem akkor érdemes teljes lemezt készíteni, ha az ember tudja, hogy van rá érdeklődés. Miért költsön valaki milliókat egy projektre, ha nem lesz belőle semmi? Egyikünk sincs úgy eleresztve, hogy megengedhesse ezt magának. De már a nagykiadók sem csinálják ezt. Az új előadókkal nem rögtön nagylemezre szerződnek, hanem előbb csinálnak két-három számot, és ha az érdeklődés elér egy bizonyos szintet, akkor készítenek csak albumot. Tudomásul kell venni ezt a helyzetet, és más koncepcióval dolgozni. Ez nem tarthatja vissza a zenészeket attól, hogy alkossanak, de csak addig nyújtózkodhatnak, ameddig a takarójuk ér. Különben csődbe mennek.
Amerikában veszik még a blueslemezeket?
Akik tíz éve vették, azok most is veszik. A problémát az jelenti, hogy kiöregszik, és így lassan elfogy a közönség. A blues szakma koncepció nélkül működik szerte a világon: nincs olyan szervezet, amely összefogná a szakmát és megpróbálna ismét pénzt varázsolni a műfajba. Az eladhatósággal nincs probléma, mert az emberek alapvetően szeretik a bluest, csak nem jut el hozzájuk. Ezért pénzre van szükség, hogy a zenészek megvegyék a médiamegjelenéseket. Ha eljut az emberekhez a zene, akkor megszeretik – és akkor megint lesz közönség.
Az International Blues Challenge-et szervező Blues Foundation nem fogja össze az amerikai blueséletet?
Összefogja, amennyire tudja, de ez sajnos nem elég.
Amikor 2013-ban megnyerted az International Blues Challenge-et, leszerződtél a Vizztone kiadóhoz. A te nagykiadós történeted hogy alakult?
Jól: a Moving nagyon sikeres lemez volt a maga nemében. A világ internetrádiós lejátszási listáján két hónapig benne volt az első tízben. Díjra is jelölték, és számos kitűnő kritikát kapott. De én sem kötöttem ötéves szerződést a Vizztone-nal. Megbeszéltük, hogy csinálunk egy lemezt, és utána meglátjuk, mi lesz. A Three Chords Too Many a magyar Excellent Records, és a saját kiadóm, az Apic Records közös kiadványa. Tárgyaltunk a Vizztone-nal is, de aztán úgy döntöttünk Podlovics Péterrel, hogy inkább együtt adjuk ki: ők intézik az európai megjelenést, én pedig az amerikait. Így lesz egy európai bázisunk Magyarországon, és ha valaki innen akar CD-t rendelni, nem kell tíz dollár postaköltséget fizetnie, hogy megkapja Amerikából a lemezt. A saját kiadóm jó pár éve létezik, már a The Teasert is ezzel adtam ki, és az a lemez is slágerlistás lett, a Sirius XM B.B. King’s Bluesville-en a második, Franciaországban pedig első volt egy hónapig. A blueskiadók többsége bezárt, csak egy-kettő maradt talpon, és ugyan megtiszteltetést jelent egy olyan magas rangú kiadóhoz tartozni, mint a Vizztone vagy az Alligator Records, a terjesztés terén én ugyanazt meg tudom csinálni, amit ők – csak több munkámba kerül.
Megtaláltad Amerikában a közönséged?
Meg. Más kérdés, hogy mekkora ez a közönség. Legyünk őszinték: mindenhol mélyponton van a blueszene. Gary Clark Jr., Jack White, vagy az Alabama Shakes fel sem vállalják a blues jelzőt, inkább megkerülik, és úgy lesznek sikeresek. Ez mindent elmond arról, mennyit zuhant a blues megítélése az elmúlt tíz évben. Szerintem nagyon ciki, hogy egy 330 milliós országban, ahol több száz tévécsatorna működik, egy sem közvetíti a Blues Music Awards díjkiosztó gálát. Az én fejemben megvan a koncepció, hogyan lehetne változtatni a helyzeten – pénzt kell tenni a műfajba, ahogy már említettem –, és ha senki nem csinál semmit, lehet, én fogom kézbe venni a dolgokat. Nem lenne meglepetés, ha egy bevándorló fordítana a helyzeten, hiszen ez korábban is előfordult már: a Chess Recordsot lengyel bevándorlók hozták létre, a Bihari testvérek pedig, akik például B.B. King lemezeit is kiadták, magyarok voltak.
Amikor kimentél Amerikába, az ottani közönség szemében sokáig csak egy magyar gitáros voltál, aki az amerikaiak zenéjét játssza. Ha megtudták, hogy Magyarországról jöttél, az hátrányt jelentett. Változott ez valamit az utóbbi években?
Már mindenki tudja, hogy magyar vagyok. Megszokták. Úgyhogy nagy örömömre ismét felvállalhatom, honnan származom, a honlapomra is visszakerült, hogy „Born in Budapest, Hungary”. Úgy vélem, bebizonyítottam, hogy nem az a lényeg, ki honnan jött, hanem a tudás, ami mögötte van. Ha az ember becsületesen tanul, dolgozik, és még tehetséges is, akkor nem érdekes, honnan származik, csak az, amit letett az asztalra.
Pribojszki Mátyással és Nemes Zoltánnal, akik vendégeskednek az új albumon, pár éve egy nagyobb amerikai turnét is lenyomtatok.
Nagy sikerünk volt azon a turnén. Megleptük a közönséget, mert az én nevemen futottak a koncertek, azt viszont nem hirdettük, Matyi és Zoli honnan jött. Inkább odamentünk, elkezdtünk játszani, és hagytuk, hogy az emberek elájuljanak a zenétől – és csak a koncert során derült ki, honnan jött a brigád. Az nem szokott jól elsülni, ha előre elmondjuk, mert az emberek hajlamosak szkeptikusak lenni, és akkor mindent másképp ítélnek meg. Ez az amerikai turné viszont nagyon jól sült el, minden koncertünk baromi jó volt, a közönség imádott minket. Houstonban mindig kérdezik, mikor megyünk vissza, szóval Matyiékon múlik, lesz-e második kör. Ők kiváló zenészek, akik megérdemelnék, hogy rendszeresen turnézhassanak az Államokban. Én ezt nem tudom finanszírozni, de egy turnét bármikor le tudnék velük szervezni.
Úgy kell elképzelni ezt a turnét, mint az amerikai filmekben, amikor szelik a mérföldeket a sztrádán, bömböl a zene a kocsiban, és akinek van, annak lobog a haja?
Pontosan. Öt-hatezer mérföldet utaztunk. Atlantából indultunk, majd jött New Orleans, Houston, onnan vissza New Orleansba, majd Jackson, Mississippi, Clarksdale, Mississippi, azon keresztül Memphis, St. Louis, Kansas City, és onnan még utaztunk két órát Kansas államban egy bluesfesztiválra, hogy végül visszakanyarodjunk Nashville felé. Főleg klubokban játszottunk, de ezen a fesztiválon csatlakozott hozzánk egy helyi ritmusszekció is St. Louisból.
Más az amerikai bluesközönség, mint a magyar?
Hangosabb. De a bluesfesztivál itthon sokkal nagyobb buli. Az amerikai fesztiválon az emberek hozzák a hűtőtáskájukat és a kempingszéküket, leülnek ötszázan a színpad elé, és isszák a sört. Amikor eléggé besöröztek, felállnak táncolni, és ha végeztek, visszaülnek a kempingszékre. Ezzel szemben a Kobuci Kertben végig megőrülnek az emberek a bluesfesztiválon.
Amióta kiköltöztél az Egyesült Államokba, másképp látod Amerikát és Magyarországot?
Igen, de úgy gondolom, nem az emberekkel van a baj, hanem a világpolitikával – és nem csak az amerikaival. De nem szeretek politizálni, Magyarországon azért nem, mert Amerikában élek, Amerikában pedig azért, mert bevándorló vagyok. Szeretném kizárni az életemből a negatív hatásokat, ezért csak független közszolgálati rádiót hallgatok, és kábeltévém sincs. Nem vagyok hajlandó idegesíteni magam az amerikai elnökválasztáson, vagy hogy éppen milyen terroristatámadás történt. Egy művész, ha nyitott szemmel jár a világban, hajlamos bedepressziózni ezeken. Én viszont inkább a családommal foglalkozom, és írom a zenémet, amivel próbálok minél több embernek, köztük magamnak is örömöt szerezni. Szeretnék boldog életet élni, és boldog életet teremteni a fiaim számára. A többi nem az én dolgom.
Soós Tamás
 |
 |
2016. augusztus 2. 21:25