MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Az Égi Mobil zenészei – 2. rész

Miért lehetett Bencsik Samu a P.Mobil emblematikus gitárosa, miként viszonyult hangszeréhez, illetve a technikához? Hogyan dolgozott a zenekarban, és milyen emberi tulajdonságokkal bírt Tunyogi Péter? Miként fér meg az Akácos út a rockmuzsikával, valamint hogyan „hegedülte le” Lengyel Gábor a hivatásos cigányprímást Lóránt esküvőjén? Minderre, de sok más érdekességre is választ kapunk a sorozat 40. részében.   

Tavaly lépett megalakulásának 45. esztendejébe Magyarország egyik legnagyobb hatású hardrock formációja a P.Mobil. A zenekar főnökével, motorjával való beszélgetéseink során a dalszövegek elemzéseivel, a hozzájuk kapcsolódó történésekkel igyekeztünk közelebb hozni az olvasót a P.Mobil társadalomszemléletéhez, életfilozófiájához, valamint ahhoz, miként élték meg a különböző korszakok külső és belső viharait. Most a sztorikon, történeteken van a sor. A hátrahagyott négy és fél évtized számtalan kalandot, anekdotát, érdekességet rejt magában, amelyet Schuster Lóránt kéthetente oszt meg az olvasóval. 

A zenekar sorsát hosszú időre meghatározó, nagyformátumú zenész került a P.Mobilba Bencsik Samu személyében. Miként akadtatok rá?   

Miután Cziránku egy teljes bulit a közönségnek hátat fordítva játszott le a Budai Ifjúsági Parkban, kénytelenek voltunk megválni tőle. A Lágymányosi Közösségi Ház pincéjében, akkori próbahelyünkön gitáros meghallgatásokat tartottunk, egymás után érkeztek a jelentkezők. Végül Samu mellett döntöttünk, aki képes volt folyamatosan szólózni, rendesen megtanulta és jól is játszotta a számokat, egyszóval minden szempontból megfelelt. Amellett, hogy személyiségét tekintve meglehetősen furcsa ember volt, szakmailag nagyon beleillett a képbe. Akkori dobosunk a kis Póta (16 éves volt), például a próba kezdete előtt két óra hosszat gyakorolta a Bányai-féle dobiskolát.

Losó Laci, aki autodidakta módon került a zenei életbe, hiszen soha nem tanult sem énekelni, sem gitározni, hangról-hangra mindent leszedett. Úgy is mondhatnám, hogy – zeneileg – nagyon gizdák, rosszindulatúak voltak egymással: Losó őrjöngött, ha Póta nagydobja éppen nem a basszussal szinkronban működött. Show-elemként egy visszapillantó tükröt szereltünk a mikrofonállványra, így éneklés közben is láthatta a pergődobot, illetve a dobost. Ebbe a közegbe érkezett Bencsik, aki kifelé nagyon nyugodt ember benyomását keltette, ám belül állandóan dúlt-fúlt. Egy alkalommal, amikor a kis Póta rosszul csinált valamit, Samu egyszerűen felrúgta a lábcinjét. De nem csak ő, a másik kettő is maximalista volt, folyamatosan csesztették egymást. Ami nekem nagyon tetszett, hiszen csak így lehetett, s lehet ma is előbbre jutni. Samu minden szempontból jó választásnak bizonyult. S, nem kifejezetten magas szintű gitározása miatt, de azért is, mert kiderült, nagyon jó zenei ötletei vannak. Szemben Radics Bélával, aki improvizatív játékos volt, Bartához hasonlóan előre és gondosan kidolgozott szólókkal készült a koncertekre, vagy épp a felvételekre. 

Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy Bencsik alaposan megelőzte korát művészetével. Mi lehet a magyarázata annak, hogy hangszerét megszólaltatva olyan különleges hangzásvilágot, ha úgy tetszik, feelinget varázsolt a színpadra, amellyel markánsan megkülönböztette magát a korszak többi gitárosától?

Mindenekelőtt el kell, mondjam, Samu rossz viszonyt ápolt a technikával, az erősítőkkel, a hangszerekkel. Így olyan érdekes helyzet állhatott elő, hogy a nála rosszabb képességű gitárosoknak – akik egyébként a töredékét sem tudták annak, amit ő – jobban szólt a hangszerük. Ezért folyamatosan cserélgette a technikát: először VOX AC 30-at használt, majd áttért a Marshallra, s csak jó néhány év elteltével találta meg azokat a hangszereket, beállításokat, hangszíneket, amelyek végül megfeleltek a saját maga, illetve mások által támasztott követelményeknek. Soha nem használt olyan kiegészítőket, mint wah-wah pedál, vagy torzító, ebben az értelemben is „tisztán” játszott. Ha összehasonlítanám a külföldi gitárosokkal, akkor azt mondhatnám, leginkább Rory Gallagher, vagy Richie Blackmoore vonalán haladt. Szó sem volt eszetlen tekerésről, agyatlan improvizációkról, e helyett nagyon pontosan kidolgozott és kigyakorolt játékról beszélhetünk. Zenei elképzelésünk, ízlésvilágunk nagyon sok hasonlóságot mutatott, nem igazán kellett győzködni őt. Korábban beszéltünk arról, amikor átírattam vele a Miskolc refrénjét: akkor megsértődött ugyan, ám később belátta, igazam volt, s hogy azonos oldalon állunk.

Később, amikor már tétje volt a dolognak, nem fogta fel, milyen játszma részesei vagyunk. Sajnos nem tűnt fel neki, hogy Erdős Péterék az „oszd meg és uralkodj” elve alapján miként vágják haza a P.Mobilt, majd őket, a Pandora’s Boxot. Ehhez – azt kell, mondjam – kevés volt a szürkeállományuk és a kitartásuk. Talán egy évet, de még annyit sem kellett volna várni, és az ő közreműködésükkel jelenik meg a P.Mobil első nagylemeze. Később sok minden visszaköszönt a P.Mobilban eltöltött évekből: a Pandora’s Box című Procol Harum szám, vagy az Ómen című film, amelyet Lengyelországban láttunk és annyira tetszett, hogy Samuval másnap visszamentünk, és még egyszer megnéztük. Nemrég találkoztam egykori lágertársával, aki elmondta, Bencsik rájött, annak idején hibás döntéseket hozott, nem kellett volna otthagynia a P.Mobilt. De a zenekarban betöltött szerepem is megvilágosodott előtte, igaz, későn. Tehetségéhez mérten, többet vártam volna tőle. Ráadásul, pályafutásának utolsó éveiben olyan szakmai környezetben dolgozott, amely kevésbé inspirálta értékes, alkotó munkára. Ugyan ki mondta volna meg neki, hogy ez, vagy az, vagy épp a harmadik produkciód szart sem ér, dolgozd át, vagy írj másikat, jobbat! Magára maradt; amit csinált kontroll nélkül csinálta, végül egyre jobban kicsúszott a lába alól a talaj.

Tunyóról – anélkül – hogy össze akarnánk hasonlítani Vikidál Gyulával, elmondható, markáns énekével új, más színt hozott a P.Mobilba. Sok mindent megéltetek a közösen eltöltött, közel húsz év alatt.   

A róla szóló fejezetben beszéltünk már arról, hogy megpróbálta utánozni Vikidált. Nem csak ő, de Varga Miki és rajta kívül még ötszáz énekes. Aztán megértette, neki nem az a dolga, hogy Gyula stílusában próbáljon érvényesülni, hanem az, hogy Tunyogi Péterként énekelje a számokat. Onnantól számít énekesnek, a P.Mobil énekesének, amióta magáénak érezte a dalokat. Nem szívesen mondom, de az együtt töltött évek alatt nem sok ötletet hozott. Gyulához hasonlóan énekelt jól is, énekelt rosszul is; de abban hasonlítottak, hogy a jót a rossztól egyikük sem tudta megkülönböztetni, ez mindig rám maradt. Abból a szempontból jól együtt tudtunk dolgozni, hogy amit egyszer megtanult, vagy begyakorolt – egy számot, fordulatot –, azon már nem változtatott; ugyanúgy adta elő mindenkor, minden helyzetben. Szemben Gyulával, aki egy nótán belül „képes volt" – szinte soronként – másként énekelni, és ez nagyon rányomta bélyegét az előadásra. Tunyó színpadi munkáját illetően – erről is szó esett már –, hiába igyekeztünk megbeszélni vele a különböző jeleneteket: elmondtuk, itt jössz be, amott meg ki; egészen biztos, hogy felcserélte az irányokat. Amikor az Utolsó rock and roll klipjét forgattuk, erősen burleszkre vettük, mert így nem tudta túljátszani a figurát. Más kérdés, amit a közönség látott belőle: igazi kun alkat, napozás nélkül is barna arcbőr, széles arcél, sötét, vágott szem.

Jó énekhangú, jó megjelenésű, mosolygós ember, akit szerettek a csajok. És ő is szerette a csajokat. Totó, az akkori egyiptomi elnök után elnevezte Mubaraknak, ami Pétert meglehetősen idegesítette. Tunyó a közös beszélgetéseink alkalmával mindig rosszul „szállt be", emellett rettenetesen hiú volt. Hozzáteszem, ebben méltó társra akadt Bajnok személyében, aki kitartóan gondoskodott arról, hogy a nyeles fésű mindig a dobdobogó szélére legyen készítve. Emlékszem, felkonferáltam a számot, Zefi elkezdte a bontogatást a zongorán, a fények ráirányultak, a színpad közepe sötétbe borult. Ezalatt Bajnok fogta a nyeles fésűt, használatba vette, majd letéve visszafordult, és énekelte a kezdősort: „Ha jössz hozzám késő…”. Babán, szépen beállított hajjal. Visszatérve Tunyóra, rá is jellemző volt, hogy minden buli előtt gondosan belőtte a frizuráját. Hogy eltakarja a hiányosságokat, vigyázott, lehetőleg minden hajszál a helyén legyen. Totó pedig úgy bosszantotta szegényt, hogy a színpadra vonuláskor rendszeresen mögé settenkedett, majd a szépen fésült frizurát módszeresen összeborzolta. Zsíros mindig ügyelt arra, hogy ezt lehetőleg az utolsó pillanatban tegye, s Tunyó már ne tudjon visszamenni az öltözőbe egy igazításra. 

A Gesarol-P.Mobil hatodik halottja, Lengyel Gábor pár hónapja távozott az élők sorából. Mit tudhatunk a zenekar gitáros-hegedűséről?

Körülbelül két éven át játszottunk Gabival, nagyon rendes srác volt, szerettük őt. Hegedű- és gitártanárként dolgozott még akkor is, amikor bekerült a zenekarba. Érdekesség, hogy Samu hozzá járt gitárórákra. Nem sokáig, talán fél évig tanulhatott nála, erről tanúskodik az a bizonyítvány, amelyet Lengyel Gábor állított ki, és amelyet a nyitragerencséri múzeumban őrzünk. Másik érdekesség, hogy a hegedülés jobban ment neki, a gitározásban kissé halványabbnak bizonyult. Samu ennek ellenére – és úgy tűnik, ez valamilyen zenészbetegség – féltékenykedett Gabi gitártudására. Jól képzett muzsikusként emellett zongorán is játszott, s ami nem elhanyagolható, mindhárom hangszeren nagyon jó megszólalással. Több emlékem is megmaradt vele kapcsolatban, mindegyik a hegedűhöz kötődik. Egy alkalommal a Budai Ifjúsági Parkban benyomtunk a műsorba egy tangó feldolgozást, a Mikor jössz már énbelém opusát. Poénnak, vagy csúcspontnak pedig Gabi hegedűszólóját szántuk az Akácos úttal. Mondom, poénnak szántuk, ám a közönség, legalább háromezer ember, önfeledten énekelte tovább a mulatós dalt… Olyan is előfordult, hogy vállalati rendezvényen léptünk fel, ahol az idő múlásával egyenes arányban mindenki sár részegre itta magát. Ebben a helyzetben már nem sok kedvünk volt játszani; szóltam Gabinak, menjen előre, és hegedüljön nekik valamit. Ezeknek már úgyis mindegy…

Ő pedig el is játszotta szépen az összes nótát, amit kellett. A legjobb történet viszont az esküvőmhöz kötődik: apósom, aki egyébként kiváló magyar-nótaénekes volt – és be is futhatott volna, ha nem viszik el hét év kényszermunkára Szibériába –, el akart énekelni egy pár nótát. A cigányzenészek megkérdezték, milyen hangnemben szeretné, mire ő közölte: teljesen mindegy. Nagyot néztek, amikor a dalok gyönyörű, tiszta hangon, kiváló stílusban szólaltak meg tőle. És ezzel még nem zárult le a történet: a vacsora végeztével Lengyel Gabi ment oda a prímáshoz, s elkérte a hegedűjét. Némi vonakodás után megkapta, majd megkérdezte, le tudják- e kísérni őt a Pacsirtával. Ezek után akkorát alakított, hogy nemcsak a násznép, de a zenészek is elájultak. A romák – akik különösen elismerik a tehetséget, ha netán valaki felülmúlja őket – ezek után leimádták Lengyel Gabit. A legvégén már apósom énekelt, Gabi hegedült, nagyon jó buli kerekedett belőle. A P.Mobilban a Hindu szöge című szám őrzi játékát, de annak idején a Főnix éjszakájához is csinált egy intrót, amely kitűnően ellenpontozta a kemény gitártémát, és húzta a dallamot. Később ezt a szerepet a billentyű vette át. Amikor Samut katonának vitték, egyedül maradt, ám leszerelése és visszatérése után válaszút elé állította a zenekart: vagy Lengyel Gabi lesz a gitáros, vagy ő. Így aztán elváltak útjaink, később a csajával együtt Németországba disszidált. Főleg az utóbbi időben, de azt megelőzően is szólóesteket csináltak, hegedűjátéka néhány CD-n is hallható. Különböző rendezvényeken, esetenként az öregek otthonában léptek fel, Gabi elsősorban a komolyzenében jeleskedett. A Fekete erdő közelében építettek és üzemeltettek egy panziót, amelynek – faterja elmondása szerint, akivel pár éve találkoztam – később nem tudták fizetni a költségeit. Gyakorlatilag elvesztette a panziót és a pénzét is. És ami borzasztó, hogy ez a lakásuk is volt egyben.

Gabival nem találkoztál azóta? 

Nem. Amióta elment a zenekarból, azóta nem láttam, csak a halálhírét hallottam nemrég. Hatvan éves elmúlt, őt is a rák vitte el.

Hegedűs István


2015. december 22. 18:28

Minden jog fenntartva. 2017 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA