MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Az Égi Mobil zenészei – 1.rész

„Hideg csendben fekete minden, legyen az álmotok szép…” – A sorozat harminckilencedik részében a Zöld, a bíbor és a fekete örökérvényű soraival emlékezünk a Gesarol-P.Mobil egykori zenészeire, akik felkapaszkodtak a végtelenített forgású bakancskerékre, hogy az örökkévalóság dimenziójában folytassák megkezdett művüket, tegyenek hitet a rock and roll halhatatlansága mellett. 

Tavaly lépett megalakulásának 45. esztendejébe Magyarország egyik legnagyobb hatású hardrock formációja a P.Mobil. A zenekar főnökével, motorjával való beszélgetéseink során a dalszövegek elemzéseivel, a hozzájuk kapcsolódó történésekkel igyekeztünk közelebb hozni az olvasót a P.Mobil társadalomszemléletéhez, életfilozófiájához, valamint ahhoz, miként élték meg a különböző korszakok külső és belső viharait. Most a sztorikon, történeteken van a sor. A hátrahagyott négy és fél évtized számtalan kalandot, anekdotát, érdekességet rejt magában, amelyet Schuster Lóránt kéthetente oszt meg az olvasóval. 

Tóth Sándor, azaz Varnya, a Gesarol-P.Mobil névváltás előtti utolsó két évében énekelt a zenekarban. Hogyan emlékszel a vele töltött időkre?

Sanyi másik beceneve – az édesapja után, aki valamikor „kakastollasként” vigyázott a rendre a Jászságban – „Csendőr” volt. Neki köszönhetően rendszeresen felléptünk a Jászságban, de főképp Jászfelsőszentgyörgyön, amely a zenekar egyik bázisának számított. Sanyiról tudni kell, hogy énekelt és akkordgitározott. Emellett elég sűrűn „elázott”. Ami nem csoda, hiszen akkoriban – akárcsak Radics Béláéknál – koncertkezdés előtt a falusi szervezők nem a műszaki állapotok iránt érdeklődtek, hanem a söröshordó színpad közeli elhelyezését igyekeztek tisztázni. A riderek helyett ezt tekintették a legfontosabb technikai kérdésnek.  Ennek is megvoltak az okai: a közönség úgy gondolta, a zenész akkor játszik a legjobban, ha részeg. Miután a nézőtéren ez a fajta állapot állandósult, úgy gondolták a zenészek se maradjanak ki ebből, s így közös színvonalra kerülnek a produkcióval. Sanyit, miután népszerű volt, folyamatosan itatták, amit egyébként egészen jól viselt. Persze egy bizonyos pontig… Előfordult, hogy a művházakban – ahol kötelező színpadi berendezés volt a háromlábú, akusztikus zongora – a hangszernek támaszkodva énekelte végig a műsort. Emlékszem, a Creedence Clearwater Revival nagyon menő volt akkoriban. Számaik nagyrészt három akkordból álltak, és eléggé hasonlítottak egymásra. Talán emiatt, de leginkább a maligánok hatására megesett, hogy a zenekar játszott egy Creedencet, Sanyi meg énekelt – egy másikat. Ettől függetlenül egész jól sikerült, a közönség észre sem vette, hiszen egy hullámhosszon voltak. Egy idő után aztán kiesett a zenekarból: nagyon szerette a muzsikálást, az egész közeget, és persze a P.Mobilt. Sokáig dolgozott még a zenekar mellett keverő technikusként, ügyes kezű ember, eredetileg esztergályos lévén rengeteget segített különböző cuccok elkészítésében, javításában. Később, amikor elment tőlünk, néhány komolyabb produkcióban, többek között Koncz Zsuzsa koncertjein technikuskodott. Aztán végleg kiszállt a szakmából, Németországban kötött ki. Hatvan évesen, fél év alatt elvitte a tüdőrák; nem csoda, hiszen láncdohányos volt. 2005. április 5-én halt meg. A régi gesarolosokkal, Pótz Nagy Ágostonnal, Huszár Györgyivel részt vettünk a temetésén, majd a temető melletti kocsmában ittunk egyet az emlékére. Valamelyikük meg is jegyezte: legközelebb majd én fizetek… 

 

Miként zajlottak akkoriban ezek a falusi, művházas bulik? Elbeszélésed alapján, lehetett valami sajátos, bensőséges hangulatuk…

Az előbb említett Creedence Clearwater-számok mellett az épp aktuális slágereket is nyomtuk. Egyébként Sanyi mindegyiket jól énekelte. Többnyire falusi bálokon vettünk részt este nyolc órától hajnali egyig-kettőig. Amíg a közönség bírta. Nagyon nehéz volt műsorral megtölteni ezeket a hatórás bulikat, hiszen egy adott hosszúságú repertoárral rendelkeztünk. Egyszer meghívtak egy szilveszteri bálra, ahol nyolcórányi műsorra szerződtek velünk. A zenekar kétségbe esett, hiszen összesen négy menetre voltunk beállva. Mondtam nekik: gyerekek, éjfélig lenyomjuk a szokásos négy menetünket, majd a Himnusz után újra kezdjük. Elölről, az egészet. Az eredmény: még jobban tetszett nekik, hiszen az első blokkokból már ismerősnek tűntek nekik a számok, másrészt éjfélig sikerült mindenkinek atom részegre innia magát, tehát lényegében mindegy volt, mit játszunk. A hangsúly a táncon volt: a művház-igazgatók abból szűrték le egy zenekar megfelelőségét, hogy a zenéjükre mennyien táncolnak. Amennyiben a fal mellé állított székeken körben ültek a fiúk és a lányok, az gáz volt; azt jelentette, hogy a banda elrugaszkodott a táncolható zenétől, és valami nagyon komollyal – mint pl. King Crimson, vagy Emerson Lake és Palmer – próbálkozott. A Gesarol, amellett, hogy igyekezett megfelelni az igazgatók által támasztott elvárásoknak, erőltette azokat a zenéket, amelyeket szeretett. Előbb a beat-klasszikusok, mint az Animals, Them, Yardbirds, később a Deep Purple, vagy a Black Sabbath voltak a kedvenceink. Hogy ne legyen probléma, folyamatosan figyelemmel kellett kísérni az igazgató mozgását az irodájától a büféig: ez leginkább a roadok feladata volt. Amennyiben látták közeledni, azonnal jelezték nekem, én pedig olyankor beiktattam – mondjuk – a Yellow Rivert, amire kitűnően lehetett táncolni. A lényeg, hogy nagyjából megfeleltünk a táncolni vágyók igényeinek, de emellett azt is meghallgatták, amit mi szerettünk Ugyanezt Budán, a Kapás utcai tánciskolával is kipróbáltuk, akikkel leszerződtünk. Emlékszem, egy nagyon aranyos, intelligens tánctanárnő volt a vezető. Aztán, amikor belecsaptunk a Grandfunk Railroad valamelyik opusába, azonnal leállt az egész iskola. Tetszett nekik, meg is tapsoltak, ám a tánctanárnő – egyébként legnagyobb sajnálatára – mégis kénytelen volt kiadni az utunkat, mondván, nem odavalók vagyunk. Igaza volt.

Volt a P.Mobilban egy másik, ugyancsak kevésbé ismert énekes. Szegvári Gábort a Wastapsból hoztátok át a zenekarba. 

Egy Procol Harum-számot énekelt a Wastapsban – és ez a későbbiek szempontjából érdekes igazán – a Pandora’s Boxot. Ez akadhatott meg Samu agyában, amelyből később zenekart csinált. Gáborral, aki két Vikidál-időszak között jó fél évet töltött velünk, több probléma is akadt. Kezdem az adottságaival: nagyon jó alkatú, jó kinézetű srác volt. Idáig rendben is van. A hangadottságai, vagy nevezzük úgy, hogy a rockzenei libidója nem felelt meg a P.Mobil elvárásainak. Ehhez kevés volt a teljesítménye, már az Örökmozgó refrénje is gondot okozott neki. Szenvedett ettől, és nem tudott mit kezdeni magával. Mivel az orgánuma viszonylag szűk tartományban mozgott, leginkább a Blood Sweat & Tears-féle számok álltak jól neki. Hangterjedelmi gondokkal egyébként nem volt egyedül a P.Mobil történetében: amikor Losó elment a zenekarból, mindjárt két emberrel, Bajnokkal és Vikidállal kellett pótolni, hiszen Laci kitűnően basszusozott és kiválóan énekelt. Gyulának viszont azok a nóták, adottságaihoz képest, nagyon magasak voltak. A következő váltáskor Tunyónak tisztán és kényelmesen kijött az, amit Vikidál éppen csak elbírt. Ekkor, 1978-ban már nem beatről, hanem egyértelműen rockzenéről beszélünk. A számok letranszponálásáról szó sem lehetett, hiszen a gitárhoz kellett igazodni, így egyértelműen az énekesnek kellett teljesítenie. Visszatérve Szegvárira, Gábor labilis idegrendszerű gyerek volt. Zűrös családi háttérrel, állandó személyi, személyiségi zavarral küszködött. Ivott is. Ha pedig ivott, akkor kötekedett, verekedett, amelynek általában az lett a vége, hogy őt verték meg. Olyankor nem mérte fel az erőviszonyokat, nem érdekelte, hányan vannak, egyszerűen nekiment akár több embernek is. Ki tudja, talán épp egy ilyen összetűzés eredményeképpen kötött ki a Dunában. 

Cserháti Istvánról többször is szót ejtettünk e sorozat kapcsán: maradt valami, amiről eddig nem beszéltünk, és érdemes tudni róla?

A Napsugár zenekarból, ahol együtt játszott Sárvári Vilivel és Deák Billel, hoztuk át a P.Mobilba. A Lőrinci Ifjúsági Parkban rendszeresen játszottak előttünk, így tudtuk, mit várhatunk tőle. Ám előtte próbálkoztunk más billentyűsökkel is. Fekete Gyula, a későbbi Szaxi Maxi ugyanis két fellépés és az előtte levő próbák erejéig ugyancsak megfordult zenekarban. Azt is elmondhatja magáról, hogy nyomot hagyott a P.Mobilban, hiszen az akkoriban készült Pokolba tartó vonat rövid zongoratémája az ő szüleménye. Két ok miatt írta ki magát a történetből: az egyik, hogy két hét után elkezdte mondogatni, nagyon jó ez a banda, csak épp Lóránttól kéne megszabadulni! Ez kevésbé zavart. Az viszont igen, hogy a zenekar huszonnégy NDK-lámpájának költségeibe be kellett volna szállnia. Akkoriban talán száz forintba került egy izzó, tehát jelképes összegről van szó, amit bulinként, részletekben kellett volna fizetni. Ám ő erre sem volt hajlandó. Mire közöltem vele, akkor majd sötétben fogsz játszani! Ennek megfelelően pakoltattam fel a roadokkal a cuccát a Kertészeti Egyetem Klubjában. Műsor közben arra lettem figyelmes, hogy az orgonáját szép lassan toligálja előre, s a buli végére már fürdött az „ingyen fényben”. Befejezéskor a roadok mindent elpakoltak, kivéve az ő hangszerét és a hozzávalókat, amely a színpad előtt maradt. Kérdésére aztán felvilágosítottam: azért hagyták itt a cuccaidat, mert ma játszottál itt utoljára. Ezen kívül volt vele még egy próbálkozásunk. 1977 nyarán, a P.Mobil nevében felajánlottam egy erdélyi koncertet a bukaresti földrengés károsultjainak megsegítésére. Más lehetőségünk nem lévén, így tudtunk bejutni Erdélybe. A románok persze ott tettek keresztbe, ahol tudtak, ugyanis nem sportcsarnokokban, vagy nagyobb szabadtéri rendezvényeken léptettek fel bennünket, hanem kis művelődési házakban. Fekete Gyula elvállalta a gázsi nélküli fellépést velünk, amit aztán visszamondott. Az ORI-ból persze keresték, az emberek kimentek a lakására, valóságos autósüldözés alakult ki közöttük. Végül Schöck Ottó, az egykori Metró nagyszerű billentyűse jött velünk. Ez azért is volt szerencsés, mert Zalatnayt kísértük, hiszen a nagy szovjet turné műsorát nyomtuk, amely Ottónak nem okozott nehézséget. A kiutazás viszont igen, merthogy nem volt útlevele, ezt úgy kellett külön elintézni neki. Érdekes volt, ahogy ült a turnébuszban, ahol kiterített maga elé egy billentyűklaviatúra-mintára festett vásznat, amin az ujjrendeket gyakorolta.  Egyébként Ottó nagyon rendes srác volt. De Turcsek Lászlóval – aki sokaknak a Sprint együttesből lehet ismerős –, is próbálkoztunk, és aki a „nagy” Szovjetunióban úgy berúgott, hogy a szálloda folyosóján öngyilkosságot akart elkövetni… Az a lényeg, hogy nem sok billentyűs akadt a szakmában. Még kevesebb, akinek normális cucca lett volna, és a legkevesebb, akinek valami köze volt a rockzenéhez. Főleg annak fényében, hogy egy rockzenekarban nem túlzottan hálás dolog billentyűzni, ugyanis itt nem lehet annyira kibontakozni. Pityi ebből a szempontból tökéletes volt. Amit tudott, az nekünk tökéletesen elegendő volt; Samu gitározásához kellett szőnyegezni, kvinteket fogni és ritmizálni.

Milyen embernek tartottad őt?

Semmi gond nem volt vele a bandában. Pityiről tudni kell, hogy nagyon sokat dohányzott, és nem keveset ivott. Ajkáról költözött Budapestre. Abban a házban, amelyben lakott, a kapura kiakasztott egy kis táblát, amilyet a kisebb üzletek kirakatában lehet látni. Azzal a különbséggel, hogy a bolti táblán a „Zárva”, illetve megfordítva a „Nyitva” felirat volt olvasható, Pityinél ez úgy nézett ki, hogy „A kocsmában vagyok”. Ahol megbízhatóan, mindig meg is lehetett találni. Az ivás és a dohányzás mellett nagyon szeretett kártyázni. Ebben főképp Totó és az egyik Barkas-sofőr, Rudi voltak a partnerei. Képesek voltak reggelig kártyázni. Emlékszem, este lefeküdtem, majd reggel ébredéskor mind a hárman még az asztalnál ültek, sűrű füstbe burkolózva dohányoztak, (a sofőr kivételével) ittak – és kártyáztak. Nem is tudom hány éjszakát töltöttek el így. Arról már beszéltünk korábban, hogy a zenekarban egyfajta könyvelő-pénztáros szerepét töltötte be, amit nagyon lelkiismeretesen csinált. A közös pénz koncentrációs célt is szolgált: egy csomó dolgot ebből vásároltunk, többek között hangszereket is, amelyet az illető később a gázsijából törlesztett. Két billentyűs hangszert tartottunk fontosnak, az egyik egy Hammond-orgona Leslie-vel, a másik egy Wurlitzer-piano. Ez utóbbi akkoriban nagyon divatos hangszer volt, és a beszerzési költségekről még nem is beszéltem. A Hammondot ráadásul még szállításra alkalmas állapotba kellett hozni, ami annyit jelentett, hogy a roadok szétfűrészelték, ütésálló fémsarkokkal, különböző szegecsekkel, fülekkel látták el, majd bekonténerezték. Az énekcucc mellett ez volt a legköltségesebb felszerelés a zenekarban. 

Ha megnézzük P.Mobil-beli munkásságát, kiderül – annak ellenére, hogy nem volt tehetségtelen muzsikus –, hogy zeneszerzés terén Pityi nem bizonyult túlzottan aktívnak.

Ezen a ponton egy lényeges dologra szeretnék rávilágítani. Attól, hogy valaki felvázol egy zenei hangulatot, vagy témát, még nem beszélhetünk dalról. Ha valaki hoz egy harmóniamenetet, még az sem egy kész nóta. Ez éppúgy vonatkozik – mondjuk – Cserháti Honfoglalás első tétételére, mint Bencsik valamelyik gitártémájára. A számok kialakítása minden esetben kollektív csapatmunka, amelyben az egész zenekar részt vett. Ki jobban, ki kevésbé, de a maga területén mindenki. Bajnok a basszusmeneteknél, az énekes az énektémáknál, és így tovább. Nekem is rengeteg ötletem volt és van a számok végső kialakításában, és még ott vannak a dalszövegek, amelyek nagy részét én írtam. Visszatérve Cserhátira, abban a rockzenei világban, amelyben mozogtunk, többek között, ő sem volt otthon, mint zeneszerző. Ezen a területen elsősorban Bencsik és Kékesi jeleskedett, az ő zenei munkásságuk volt a meghatározó. Pityi alkatilag mást képviselt akkoriban. Hogy később a P.Boxban miként készültek a zenék, arról nincs tudomásom. Az előbb elmondottak szerint a P.Mobilban a Honfoglalás első és utolsó tételét jegyezte, de a többiben is szerepel a neve. Ám a zeneszerzői területen nem csak Pityiről van szó: Tunyó, aki összesen tizenkilenc évet töltött a zenekarban, ez idő alatt mindössze egy számot hozott, az Utolsó rock and roll pár akkordját. Az összes többit a zenekar csinálta meg, a család történetét pedig én írtam meg hozzá.

(folytatjuk)
Hegedűs István


2015. december 9. 19:08

Minden jog fenntartva. 2017 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA