MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”
Támogatásával

Schuster Lóránt és a szakma – 2. rész

Miért vált egyoldalúvá a magyar média és miért száműzték belőle a rockot? Miért nem jelenik meg a nyári fesztiválokon, súlyához mérten, a minőségi rockmuzsika? Miért szorult vissza a műfaj pincekocsmákba, vagy kis klubokba? Milyen megoldást találna mindezekre Schuster Lóránt? Kiderül a P.Mobil 45 sorozat 35. részéből.

Tavaly lépett megalakulásának 45. esztendejébe Magyarország egyik legnagyobb hatású hardrock formációja a P.Mobil. A zenekar főnökével, motorjával való beszélgetéseink során a dalszövegek elemzéseivel, a hozzájuk kapcsolódó történésekkel igyekeztünk közelebb hozni az olvasót a P.Mobil társadalomszemléletéhez, életfilozófiájához, valamint ahhoz, miként élték meg a különböző korszakok külső és belső viharait. Most a sztorikon, történeteken van a sor. A hátrahagyott négy és fél évtized számtalan kalandot, anekdotát, érdekességet rejt magában, amelyet Schuster Lóránt kéthetente oszt meg az olvasóval. 

Az sem tesz jót a szakmának, hogy a kereskedelmi televíziók dömpingszerűen öntik a nézők, a zenefogyasztók nyakába a különböző címek alatt megrendezett tehetségkutató vetélkedőket. Te hogyan látod ezt?

Erről sokan elmondták a véleményüket, a minap olvastam Bródy János nyilatkozatát is, amely megegyezik az enyémmel. Egyrészt a műsor kapcsán előkerül egy csomó tehetséges ember, ám ezek a tehetségkutatók nem építik fel őket. Közülük csak kevesen képesek saját egzisztenciát teremteni, saját produkciót létrehozni. Megfigyelhető, hogy a versenyt nem új, az előadók számára írt dalokkal töltik meg, hanem az elcsépelt, értéktelen, ám gyors sikert hozó szerzeményekkel. Már azon is meglepődtem, amikor egy alkalommal, üdítő példaként Oláh Gergő elénekelte James Browntól az Ez a férfiak világa című számot. Az pedig tényleg a véletlen műve lehetett, amikor egy bizonyos Stone nevezetű versenyző a Pandora’s Box Vágtass velem nótáját énekelte.  A kereskedelmi tévék tehetségkutatói tehát nem a dalokról és nem a versenyzők tehetségéről szólnak - ezek csupán eszközök – hanem a műsor nézettségének minden áron való növeléséről, valamint a bejövő SMS-ek mennyiségéről. Legyenek bármilyen tehetségesek is a résztvevők, kevés kivételtől eltekintve, soha semmi nem lesz belőlük, miután saját egyéniségük számít a legkevésbé. Hiszen hol Máté Péter, hol Cserháti Zsuzsa bőrébe kell bújniuk; és, ha ennek az elvárásnak nem képesek megfelelni, szóba sem jöhet a szereplésük. Dave Grohl, aki a Nirvana egykori dobosa, ma a Foo Fighters énekes-gitárosa, egyik nyilatkozatában kifejtette, ők nem tehetségkutatókon szerepelve szereztek népszerűséget, hanem a Nirvana próbahelyéről, egy garázsból indulva.

Nem beszéltünk még a rock-szakma egyik nagyon komoly, neuralgikus pontjáról, a fellépési lehetőségekről. Elvileg nyáron fesztiválok, motoros találkozók, falu- és városnapi rendezvények jelentik a kínálatot, őszre-télre pedig maradnak a fővárosi, valamint vidéki kis klubok. A szervezők sokat tudnának beszélni arról, hogy ez a képlet mégsem ilyen egyszerű.

Kezdjük a klubokkal! Ezek nagy része vendéglátóhely, ha úgy tetszik, kocsma. Ahol pont fordítva működik a dolog, a gombhoz varrják a kabátot. Vagyis számukra akkor jó a zenekar, ha sokan jönnek be rájuk, és sokat isznak. Ezen a ponton visszautalnék az előzőekben taglalt problémákra: igenis szükség volna a kulturális kormányzat által támogatott szórakozóhelyekre. Ahol olcsó jegyárakkal, támogatott programokkal, magyar zenekarok játszhatnának.

Emellett szükség volna az évtizedekkel ezelőtt megszüntetett ifjúsági parkokra is. Felszámolták az összes ilyen jellegű koncerthelyszínt: a Petőfi Csarnok épp a lebontás előtti végnapjait éli (méghozzá jogutód nélkül!), hagyták tönkremenni a Budai Parkszínpadot, megszüntették a kertmozikat és a hasonló jellegű nyári szabadtéri színpadokat. Nemcsak a fővárosban, de az ország összes vidéki nagyvárosában is. És nem csak a rockzenei produkciókról beszélek: színházi jellegű előadások, nótaestek és minden olyan kulturális rendezvény kiszorult ebből a körből, ami az emberek szórakozását, kikapcsolódását szolgálta. A jelenleg működő nagy szabadtéri koncerthelyszínek főleg olyan produkciókat fogadnak be, amelyek erős szponzorációval rendelkeznek; tele plakátozzák a várost, óriási marketinget pakolnak mögé. Így eleve előnyösebb helyzetből indulnak azokkal szemben, akiknek erre esélyük sincs. A fellépő azért tudja olcsón tartani a belépőjegy árát, mert a produkció kemény támogatásban részesül, a hely pedig azért jár jól, mert megszabadul a költségeitől. A mérsékelt belépődíj eredménye a telt házas közönséglétszám, akik a megspórolt jegyár különbözetét ott helyben elisszák. Ugyanez saját szervezésű produkcióban, a magasabb költségek miatt nyilvánvalóan nem működik. És ez mindkét csoportra igaz: a kis klubokra csak úgy, mint a nagy szabadtéri koncerthelyszínekre. 

A fesztiválok esetében pedig igyekeznek egy-két húzónevet megszerezni, akinek mindent alárendelnek. Hogy ki a fellépő, általában azon múlik, hogy az adott önkormányzat adott polgármesterének melyik a kedvenc előadója, melyiket szeretné a színpadon látni. Általában neves külföldi fellépőről, vagy fellépőkről van szó, akik természetesen rendesen megkérik a szereplés árát. Ezt az általában borsos fellépti díjat pedig a magyar közreműködőkön akarják megspórolni. A P.Mobil például a legtöbb fesztiválról azért marad ki, mert a zenekart nevetséges klub-gázsiért akarják felléptetni. Ezek a rendezvények futószalagelven, iparszerűen működnek, ugyanazokat az előadókat, ugyanazokat a produkciókat ontják magukból. Az az egy-két fesztivál, amelyik még tartotta magát, megzuhant, és/vagy beállt a sorba. A legnagyobb baj pedig, hogy egy óriási vurstli lett az egész - vattacukrostól, körhintástól, céllövöldéstől együtt -, ahol az egykori főszereplőről, a zenéről esik a legkevesebb szó. Ha megnézzük például a Pori Jazz fesztivált, ott eszük ágában sincs a rangos fellépőt olyan helyzetbe hozni, hogy el kelljen viselnie az előbb felsorolt vásári, bazári forgatagot, mint például nálunk a Hajógyári szigeten.

Ezen kívül ott vannak az önkormányzati rendezvények, falu-, illetve városnapok, ahová azokat hívják, akik a kereskedelmi tévében rendszeresen láthatók. Tovább megyek: az általam egykor tisztelt motoros klubok is egyre gagyibbak lesznek; manapság már nem az eredeti előadót hívják meg, inkább a tribute-zenekarát, amelyet jóval költséghatékonyabban tudnak alkalmazni. A motoros szellemiség veszni látszik, olyan előadók jelentek meg, akiknek semmi közük ahhoz a világhoz, amelyet a Hells Angels, vagy az Easy rider és más egyéb motoros klubok őriznek.

Csakhogy az illetékesek azzal érvelnek, hogy az utóbbi évtizedekben átalakultak, megváltoztak a zenefogyasztási szokások, ennek következtében a közönség nagy része nem kíváncsi a nagyszínpados produkciókra. A rockszakma ezért szorult vissza kis klubokba, amelyet épp a vendéglátás tart el. Valóban megváltoztak a fogyasztói szokások?

Nem vitatom, hogy megváltoztak a szórakozás körülményei. Ám azok a bizonyos döntéshozók, illetékesek mindent megtettek azért, hogy ez ne működjön; s ez - többek között - összefügg azzal, hogy az emberek arra kíváncsiak, amiket orrba-szájba nyomnak a kereskedelmi tévék. Nem beszélve arról, hogy a hagyományos koncertezés véget ért azzal, hogy ingyen engedik be az embereket egy multicég által szponzorált, szervezett ilyen-olyan beach-partyra, road-showra. A megspórolt – ezúttal teljes – belépőjegyen annyit esznek-isznak, hogy a bekerülés költségfedezetén túl a szervezők óriási haszonra tesznek szert. A nagy fesztiválokon sem jobb a helyzet, ránk eresztették az egész világot: a nemzetközi – nemegyszer sokad rangú – produkció megfojtotta a magyar produkciót. Holott az angol, vagy más, egyéb országok zenei szakszervezetei komoly feltételekhez kötik a vendégfellépéseket. Ezek szigorúan paritásos alapon történnek, vagyis a vendégnek vissza kell hívnia vendéglátó ország valamely előadóját. Németországban kvótákkal védik a saját kultúrájukat a hollywoodi produkciók dömpingje ellen. Franciaországban törvény szabályozza, hogy a műsorok ötven-hatvan százalékának hazai gyártásúnak kell lennie, amelyekben az előadók is hazaiak. Magyarországon mindennek nyomát sem tapasztaltam!

Itt tartunk most. Van még visszaút? Megfordíthatók vajon a trendek? Úgy gondolom, a huszonnegyedik, ha nem épp a huszonötödik órában vagyunk…

Nagyon pesszimista vélekedés ez! Nem szabad ennyire sötéten látni a helyzetet. Divatok, irányzatok mindig voltak és lesznek is. Mindig voltak uralkodó női ideálok, s ezek nem feltétlen találkoztak egyes emberek ízlésével. Azért, mert az adott időszakban épp az egyik fajta a divatos, még nem jelenti azt, hogy a másik nem létezne. Hadd válassza ki mindenki az épp neki tetszőt! Ugyanígy van a zenével is. Nekünk nem az a dolgunk, hogy vetélkedjünk, mondjuk, Madonna playback műsorával, azzal úgysem mennénk semmire. A műfajok minden divatirányzat ellenére léteznek a maguk rajongótáborával, legfeljebb nem kapják meg azt a lehetőséget, amelyet az éppen futó sztárok. Azért sem szeretnék vetélkedni, mert nem állunk azonos színvonalon velük. Irodalmi példával élve: Rejtő Jenő művei nem tartoznak épp a szépirodalmi művek közé, az ő könyvei a könnyebben emészthető kategóriába sorolhatók. Ám voltak, akik még ezt sem olvasták el, inkább megvették a Füles című lapot, ahol ugyanez képregényben jelent meg. Hogy még annyit se kelljen olvasni… Éppúgy nem várható el a bulvársajtó félmeztelen csajok fotóival illusztrált vastag betűit olvasó közönségtől, hogy Márai Sándort, vagy Wass Albertet olvasson. Miért pont a zenében lenne ez másképp? Nem hiszem, hogy a műfajnak a közönségtől függetlenül kellene léteznie. Nem lenne jó, ha rockzene annyi embert érdekelne, mint az alternatívokat, s ezt azzal ellensúlyoznánk, hogy reggeltől estig szerepelnénk a médiákban. Épp ellenkezőleg: inkább a közönség szeressen, és a közönség szeretete tartson életben, s legyünk szórakoztatóak, szerethetőek, minthogy egy mesterségesen fönntartott műbalhé legyünk.

Mit tenne Schuster Lóránt, ha megbízást kapna a fentebb említett negatív folyamatok megváltoztatására? Ha ehhez szabad kezet kapna? 

Először is ennek a „szabad kéznek” tele kellene lennie pénzzel. Komplex folyamat ez. Adott városokban meg kellene nyitni a bezárt szórakozóhelyeket. A régi művelődési házak állnak, csak épp legfőbb tevékenységük, hogy használt ruhákat árulnak, vagy szoláriumot működtetnek bennük.

Az újra nyitás után ezeket az eredeti rendeltetésének megfelelően kellene üzemeltetni. Mindig örömmel tölt el, ha azt látom, egy kisebb településen még él a mozi, és vannak benne előadások. Fontos a közösség építése, hiszen nem mindegy, hogy otthon, bezárkózva, vagy emberek között, széksoron ülve nézem meg ugyanazt a filmet. A mindenkori kormányzat kötelessége lenne a kultúrának erre a részére kiemelt figyelmet fordítani, hiszen csak így lehetséges egy népet nemzetté kovácsolni. Ahogy Wass Albert ezt megfogalmazta: a magyar népnek újból nemzetté kell válnia. Mert a néppel bármit megtehetnek, a nemzettel meg semmit! Ennek része az a fajta közművelődés, amelynek megint csak része a minőségi rockzene.

Hegedűs István


2015. október 27. 16:42

Minden jog fenntartva. 2017 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA