MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”
Támogatásával

Forró pillanatok – avagy a P.Mobil pályafutásának koncertérdekességei 4. rész

A sorozat 33. részéből kiderül, hogy egy rockzenei koncert is lehet „veszélyes üzem”, valamint az is, hogy lesből hátba támadva, miként lehet alaposan helyben hagyni a P.Mobil két meghatározó tagját. S, vajon a tettesek elnyerik-e méltó büntetésüket? Erről is szól a Forró pillanatok 4. része. Mindemellett Schuster Lóri arról is beszél, hogy egy színpadi szereplőnek mekkora tűrőképességgel kell rendelkeznie ahhoz, hogy adott esetben egy bulit megmentsen a botrányoktól.

Tavaly lépett megalakulásának 45. esztendejébe Magyarország egyik legnagyobb hatású hardrock formációja a P.Mobil. A zenekar főnökével, motorjával való beszélgetéseink során a dalszövegek elemzéseivel, a hozzájuk kapcsolódó történésekkel igyekeztünk közelebb hozni az olvasót a P.Mobil társadalomszemléletéhez, életfilozófiájához, valamint ahhoz, miként élték meg a különböző korszakok külső és belső viharait. Most a sztorikon, történeteken van a sor. A hátrahagyott négy és fél évtized számtalan kalandot, anekdotát, érdekességet rejt magában, amelyet Schuster Lóránt kéthetente oszt meg az olvasóval.

2001. június 1-én Zuglóban, a Mega Pubban való fellépést követően – azt gondolom – valóban forró pillanatokat éltél át.  Hogyan kerültetek erre a budapesti koncerthelyszínre? Hiszen a zenekarok nyár elejétől, rendszerint nyakig benne vannak az országos turnékban.
   
Egy diszkós - aki a Mega Pubban dolgozott – keresett meg a fellépés lehetőségével. Vele tárgyaltam meg a feltételeket és minden egyebet, ami ilyenkor szokásos. Maga a helyszín kinézetre teljesen normálisnak tűnt, valami azonban mégsem stimmelt: megállapodásunk szerint a fellépti díjat a buli kezdete előtt kellett volna kifizetniük. Ehhez képest nem akkor, hanem a műsor végén, és nem annyit akartak adni, mint amennyiben megállapodtunk. Mindezek ellenére lejátszottuk a koncertet. Utólag viszont gyanúsnak tűnt, hogy egy ürge benézett az öltözőbe, majd szó nélkül kiment. Valószínűleg azt ellenőrizte, hogy ott vagyok-e még. A támadás akkor ért, amikor elhagytuk az épületet, és a bejárattól talán tízlépésnyire parkoló zenekari buszhoz közelítettünk. Az az ember, aki benézett az öltözőbe, a mikrobusz felől, oldalról közelített, majd hátulról bevitt egy úgynevezett „cigányhorgot”. Pont úgy történt, ahogy a Rejtő-könyvekben: a levegőben pár méteres repülés után az aszfalton landoltam. Viszonylag gyorsan magamhoz tértem, miközben a hely tulajdonosa, a beengedő ember és egy pár verőlegény vadul rugdosott a földön. Egyik rúgás a torkomon ért úgy, hogy a kórházban kiderült, a nyelőcsövem elmozdult a helyéről. Rosszabbul is végződhetett volna, szerencsére nem lett komolyabb dolog belőle. Egyébként azóta sem lett tökéletes, sikerült maradandó sérülést okozniuk. És még örülhetek, hiszen könnyen nyomorékká tehettek, vagy akár meg is ölhettek volna. Visszatérve az eseményekhez: Egon, aki gitárral a kezében jött ki az épületből, próbált a segítségemre sietni. Erre a sunyi rugdosók otthagytak, és őt kezdték csépelni. Közöttük az is, aki engem leütött. Ezzel a látvánnyal a szemem előtt tápászkodtam fel a földről, majd azt a rohadékot a hajánál fogva téptem le Egonról. Persze az az ember nálam jóval fiatalabb, és mint kiderült, valami hivatásos harcművész, verekedő volt, így nem kockáztattam: kénytelen voltam rögtön futásra venni a dolgot. Persze az ürge üldözőbe vett, ám szerencsénkre éppen akkor érkezett a helyszínre egy rendőrautó. Később kiderült, hogy Egon felesége, aki a segítségére sietett, is kapott a fejére egy pár ütést, de a közelben álló egy-két zenekari rajongónak is jutott. S mindezt csak azért, mert merészeltük előre kérni azt a pénzt, és annyit, amilyen összegről megállapodtunk, és amiért megdolgoztunk. Valószínűleg meg akarták mutatni, hogy ki az úr a házban. Érdekesség, hogy a támadás után az engem leütő és rugdosó ürge kivételével - aki nyomtalanul eltűnt - a többiek felszívódtak a közönség között, mintha semmi közük nem lett volna az egészhez. Az is kissé furcsa körülmény, hogy Egon mobiltelefonját lenyúlták, majd később egy bocsánatkérő levél kíséretében visszavitték az iskolába (a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatója P.E. – a szerk.). Érthető, hiszen ha nem ezt teszik, rablásnak minősül, amelynek nem ugyanaz a büntetési tétele.

Nagyjából mekkora nézőszám lehetett a klubban? Nem mintha az esetleges „létszámhiány” felmentést adhatna erre a barbár viselkedésre.

Nem voltak túl sokan, így valószínű, hogy anyagilag nem igazán jött be nekik a buli. De előtte minden körülményt elmondtam nekik, nagy meglepetés nem érhette őket. Igaz, a diszkóssal tárgyaltam, ő volt a közvetítő a hely és a zenekar között: hogy aztán mit hazudhatott nekik és mit nekem, azt nem tudom megmondani.

Létezett ott egyáltalán valamilyen zenei, vagy kulturális élet?

Igyekeztek programokat szervezni, rajtunk kívül játszottak más bandák is, de igazából nem tudtak nagy áttörést véghezvinni. A tárgyaláson azt is megtudhattuk, hogy a hely főnökét korábban már jogerősen elítélték garázdaságért. Sőt, akkoriban ugyanezért vád alatt is állt. Mára a hely bezárt.

Mi lett az ügy végkifejlete?
       
Érdekes módon a nyomozás két évig húzódott, s az akkor életbe lépett törvények szerint a bíróságnak emiatt újra le kellett folytatnia a vizsgálatot. Hiába vonultatott fel tizenegy tanút a bírónő, hiába álltak rendelkezésre egyértelmű bizonyítékok – éppen csak videófelvétel nem készült az esetről – hosszú idő után az ürge megúszta az egészet pénzbüntetéssel.  Az esetnek számomra két komoly tanulsága van: az egyik és a legfontosabb, hogy kiderült, milyen összefonódások és kapcsolatok kellettek ahhoz, hogy a tárgyalást ilyen hosszú ideig képesek voltak elhúzni, majd nevetséges ítélettel lezárni. A másik: komoly csalódást okozott, hogy ebben a támadásban, Egonon kívül, magamra maradtam. Herpai Sanyi, aki folyamatosan karate-tudásával dicsekedett, a buszból nézte végig az egészet. Sőt, még megjegyezte: aki szelet vet, vihart arat…

A téged ért maradandó egészségkárosodás eléggé komoly indok ahhoz, hogy kártérítési pert indíts a tettes/tettesek ellen. Akkoriban nem gondolkodtál ezen?

Nem lett meg a tettes, így a pernek nem volt értelme. A többiek persze mindent tagadtak, kalákába tömörülve, egymást védve, össze-vissza hazudoztak. A beengedő személyzet, a pénztáros, a biztonsági őrség, a hely gazdája és a diszkós is. Nem lehetett mit tenni ellenük, nekik ez volt a dolguk. Egyébként nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy már a meghívástól kezdve mindez előre kitervelt, megrendezett színjáték lehetett, hiszen akkoriban fővárosi képviselő voltam a MIÉP színeiben. Ürügyet pedig mindig lehet találni: később azt állították, ez az ürge azért vert meg, mert megtagadtam, hogy másodszor is eljátszottuk a Főnix éjszakája című számot. Mindenestre nagyon tanulságos helyzet volt ez.

Az sem lehetett kevésbé tanulságos, amikor az események hatására a P.Mobil bojkottot hirdetett a Mega Pub ellen, amely aztán meglehetősen felemásra sikeredett…
 
A bojkottal azt szerettük volna elérni, hogy azon a helyen, ahol mindez előfordulhat, a szakma akkor se vállaljon fellépést, ha hívják. Voltak, akik mellettünk álltak és felfogták miről van szó, de akadtak olyanok is, akik nem törődtek azzal, mi történt a zenésztársaikkal. Sajnos mindig van olyan, akire nem lehet számítani, kilóg a sorból. Akár anyagi megfontolásból, akár azért, mert nem ért egyet a kezdeményezéssel. Még annyit a szolidaritásról, hogy a Hooligans zenekar az események ismerete nélkül – hiszen ott sem voltak – a Mega Pub pártjára állt azt állítva, nem úgy történtek a dolgok, ahogyan azt elmeséltük. Ezzel a zenekar helyére tette magát.

Nemigen hallottam olyan esetekről, hogy ilyen durva támadás ért volna zenészeket.

Pedig előfordult. Som Lajost például a színpadon, a nézők szeme láttára verték meg a rendőrök. De az előadók között is tudok olyan történetekről, hogy benyomott állapotban belekötöttek mindenkibe, aki a környezetükben tartózkodott. Rudán Joci sem volt józan, amikor Erdélyben lerománozta a székelyeket. Amellett, hogy igyekeztem csillapítani a kedélyeket, a helyiek ismerték és betartották a szabályt: papot, zenész és orvost nem verünk!

Ha már itt tartunk: korábban beszéltünk a kétforintosok bedobálásáról, amely adott esetben fájdalmas sérüléseket tudott okozni. Előfordultak egyéb atrocitások is a P.Mobil életében?

A koncertek egy részénél, ahol sok ember megjelenik – sajnos mindig lehet atrocitás. Mindig van egy-két ürge, aki nem a zene, hanem a balhé kedvéért jár a bulira. Encsen a szabadtéri színpadon például murvával dobált meg bennünket valami beteg agyú barom. Miután leálltunk, a közönség maga tett igazságot, elkapta a gyereket. Olyan is előfordult egy alkalommal, hogy egy ürge végig a színpad előtt állt és folyamatosan ugatott felfelé. Szóltam a srácoknak, hogy fejezzék be a számot, én pedig a kijáratnál megvártam az arcot: na, most mondd, hogy mit akarsz?! Valószínűleg megrettent, mert abban a pillanatban váltott. Sőt autogramot is akart a dzsekije hátuljára. Persze, elküldtem a francba. Mondjuk, akkor bele sem gondoltam, mi van, ha mondjuk két fejjel nagyobb nálam és leüt…

Mennyire nehéz kezelni az ehhez hasonló helyzeteket? Alapszabály, hogy a profi zenész nem szól vissza a színpadról.

Borzasztó idegesítő az anyázás, vagy más, provokatív beordibálás. Én a következő alapszabályt dolgoztam ki az ilyen esetekre: ha az arc csak magában ordibál, és nem hallatszik ki a közönségzajból, akkor nem érdemes foglalkozni vele, hiszen nem tudják, mire válaszolsz. Más dolog, ha a két szám közötti csöndben történik ilyesmi, és hallja a közönség is. Akkor muszáj reagálni. Persze nagyon kell vigyázni, mit mondasz, lehetőleg el kell ütni valami humoros megjegyzéssel, mint pl.: a buli után várlak! Tapasztalat, miután elkezdődik a bál, a közönség – függetlenül annak értelmi színvonalától, társadalmi összetételétől - egységes tömeggé válik, hiszen kíváncsi a produkcióra. Ha valaki ebben az összekovácsolódott közösségben elkezd kötözködni, ordibálni, az olyan, mintha az árral szemben akarna úszni.  Ez esetben a tömeg kiveti magából a nem odavalót. Ha viszont a színpadról keményebb dolgokat, mondjuk verekedést észlelsz, érdemesebb leállítani a műsort. Van egy mobilos srác, Fülesnek hívják. A múzeumban látható füles sapkája – onnan kapta a nevét – amelyet magára vett, és amint megérkezett, rögtön kötözködni kezdett mindenkivel. Egy alkalommal a közönség megunta, és rendesen kiosztotta a gyereket. A színpadról ezt észrevettük; le kellett állítani a bulit és ki kellett menteni, pedig megérdemelte, amit kapott.



Pataky Attilának sem lehetett egyszerű a helyzete, amikor a közönség közül valaki egy üres üveget hajított a színpad felé. Erre elég keményen reagált az Edda-főnök…

Láttam az erről készült videót. A reagálás teljes mértékig érthető, a technológiával viszont nem biztos, hogy egyet értek, hiszen a saját buliját vágja haza ezzel. Ha tele a nézőtér, nem mindenki látja, érti, hogy mi történt, csak a színpadi választ hallja. És esetleg nem tudja hová tenni a dolgot. Johnny Winterrel is előfordult, hogy még a buli elején, épphogy pár szám után, megdobták egy üveggel. Abba kellett hagyni a koncertet. Egyébként a hely feladata, hogy minden áron megőrizze a biztonságot. Korábban Pusztavacs kapcsán beszéltünk erről; ott sem fordulhatott volna elő, hogy emberek különböző tárgyakkal, leginkább sörösüvegekkel dobálózzanak. Ma már komoly szerződésekben rögzítik, hogy a büfék kizárólag műanyag pohárban árusíthatják az italokat, a bejáratokat pedig a biztonságiak, ha kell, akár motozással, ellenőrzik. Ki tudja, milyen tárgyakat vesznek el a bejáratoknál, amelyek veszélyeztetik a színpadon szereplők, vagy akár a közönség testi épségét. A fellépő helyzete pont az ilyen és hasonló esetek miatt meglehetősen bizonytalan, hiszen nem csak a közönség szeretetének, de egy-két rosszindulatú embernek is ki van szolgáltatva.

Hegedűs István

2015. szeptember 29. 11:23

Minden jog fenntartva. 2017 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA