MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”
Támogatásával

Forró pillanatok...

Avagy a P.Mobil pályafutásának koncertérdekességei. (1. rész) Interjú Schuster Lóránttal… (30. rész) A betelt a pohárról, valamint arról, miért tartja szükségesnek, hogy a Honfoglalás 1100 koncert után megváljon a zenekar három meghatározó tagjától, de fény derül arra is, ki játssza el a P.Mobilban az önjelölt ombudsman szerepét. 

Tavaly lépett megalakulásának 45. esztendejébe Magyarország egyik legnagyobb hatású hardrock formációja a P.Mobil. A zenekar főnökével, motorjával való beszélgetéseink során a dalszövegek elemzéseivel, a hozzájuk kapcsolódó történésekkel igyekeztünk közelebb hozni az olvasót a P.Mobil társadalomszemléletéhez, életfilozófiájához, valamint ahhoz, miként élték meg a különböző korszakok külső és belső viharait. Most a sztorikon, történeteken van a sor. A hátrahagyott négy és fél évtized számtalan kalandot, anekdotát, érdekességet rejt magában, amelyet Schuster Lóránt kéthetente oszt meg az olvasóval. 

1996–ban a Honfoglalás ezeregyszázadik évfordulóját ünnepeltük. A P.Mobil év végi megemlékező koncertjére 1100.-Ft –ért árusították a belépőt, és jól emlékszem a mottójára is: Göncz Árpád akkori köztársasági elnök lezártnak minősítette a Honfoglalás emlékévet, amit Schuster Lóránt és a zenekar nem fogadott el. Ennek szellemében, december 28-án a Körcsarnokban kívánta megünnepelni a jubileumot.

Szerettem volna az évfordulóra egy budapesti bulit csinálni, ennek kapcsán különböző helyszínek is szóba kerültek. Az összes körülményt figyelembe véve, végül a Körcsarnok mellett döntöttünk. A belépődíjat a millecentenáriumnak megfelelő összegben állapítottuk meg, és nem véletlenül írtuk rá, hogy „helyfoglalás az érkezés sorrendjében”.  A koncertnek – mint utóbb kiderült - azt a címet is adhattuk volna, hogy „Betelt a pohár!”. A P.Mobil cég, öcsémet és engem is figyelembe véve, mindent megtett azért, hogy ez a buli jól sikerüljön. Beleértve Molnár Csabát is, aki a rendezvényt tető alá hozta. Egyébként, adottságait tekintve, a helyszín erre tökéletesen alkalmatlan. Csak egy példa a sok közül: a terem belmagassága nem tette lehetővé, hogy a világításhidak a megfelelő helyre kerüljenek, s ez semmiképpen nem tett jót a színpadképnek.

Hogy a zenekar nem szimpla P.Mobil koncertre készült, arról sokat elárul a sztárvendégek listája. Cserháti Pityi közreműködése magától értetődik, de milyen szempontok figyelembe vételével esett a választás épp Németh Lojzira, Tolcsvay Bélára, vagy Póka Egonra?

Ott volt Tunyó nagyobbik lánya, Bernadett is, aki a faterjával duettet, illetve a szimfonikus Honfoglalásból, a Hazám, hazám című moldvai csángó népdalt énekelte. Németh Lojzit valamelyik zenekari tag ajánlotta, ő az Utolsó cigarettában basszusozott. Cserhátit azért hívtam meg, mert reméltem, Zefferrel együtt kitalálnak valamit. A színpad két oldalán állítottuk fel a Hammond-orgonákat, ami látványnak sem volt utolsó. Feltételeztem, hogy színvonalas dolgot produkálnak, amint arra számos példát találunk a rockzene történetében. Jó néhány olyan produkciót láttam, ahol nem kettő, de három, vagy akár négy billentyűs is hihetetlen jó dolgokra képes. Menet közben aztán kiderült, hogy Pityi és Zeffer képtelenek együtt dolgozni. Ha valaki egy kicsit is ért a zenéhez, azonnal rájön, hogy ők ketten az égvilágon semmit sem csináltak. Az én mércém szerint az egész egy nagy kalap szart ért! Hogy igazából mi lehetett az oka, nem tudom, feltételezem, nem szívlelték egymást. Azóta is bánt, mert egy igazán jó lehetőséget hagytunk ki.

Más jelentőséggel is bírt az esemény: a rockszvit „Harcok” c. tételében három dobfelszerelés is munkába állt: Németh Gábor mellett Tunyó és Schuster Lóránt is püfölte a bőröket. Egyszeri és megismételhetetlen jelenet volt ez.

Az is volt! Németh Gabi az ország egyik legjobb ütőhangszerese, Tunyó pedig korábban a zalaegerszegi Cyklon zenekarban dobolt, sőt később, a városi zeneiskolában hivatalosan is tanult a hangszeren. Korábbi interjúkban már beszéltem róla, hogy a hetvenes években a színpadon való jelenlétemet szakvizsgához kötötték: Danyi Attila adta kölcsön a kongáját, ennek segítségével vizsgáztam le ütőhangszerekből. Mi ezt a dobshowt fölépítettük, szemben a két billentyűssel, akik egész egyszerűen haknira vették a dolgot.

Visszatérve a vendégekre: Póka Egon meghívásakor gondoltál arra, hogy majd vele „váltod fel” Bajnokot?

Persze! Fölmerült, és ráadásul nem először. Elsőként a hetvenes években Bencsik Samu javaslatára, amikor Bajnok lett volna a billentyűs és Egon bőgőzött volna. Végül tiszteletben tartva Janek hozzáállását, aki basszusgitáros akart maradni, nem lett belőle semmi. Később, 1988-ban terveztünk közös bandát Egonnal. Fel is vetettem neki egy ötletet: „Nekem 8, Neked 8 – ’88”. Az elnevezést a Kádár rendszer totális rohadása ihlette. Egont emberileg és szakmailag is nagyon szerettem, rendkívül jó basszusgitáros volt. Az ő neve valóban már akkor, azon a koncerten felötlött. Lojzi persze nem, ő a következő évben újjáalakuló Bikini kapcsán lépett fel velünk. Másik vendégünk Tolcsvay Béla a „Legyen úgy, ahogy régen volt” c. számot énekelte el; csak annyit kértem tőle, hogy ne akusztikus, hanem elektromos gitáron kísérje önmagát. Így is történt, és nagyon tetszett a produkciója.

A koncert kapcsán, szinte elsőként, a „Betelt a pohár” kitétel jutott eszedbe. A Honfoglalás 1100 bulinak eleve úgy mentél neki, hogy ez kvázi búcsú lesz, vagy csupán ott dőlt el, hogy vége?

Nem, ez nem volt egyértelmű! Inkább azt mondanám, ez a koncert tette fel az i-re a pontot. A cég minden egyes tagja, beleértve Molnár Csabit, Hajnal Gabit, az öcsémet és engem, szanaszét dolgozta magát, amíg a többiek csak arra vártak, hogy tömjük a szájukba a pénzt. Ismert, hiszen beszéltünk már arról, hogy Tunyó és Bajnok nem vették figyelembe a P.Mobil érdekeit akkor, amikor egy P.Mobil-műsort tartalmazó kazettával folyamatosan diszkókban hakniztak. Mint ahogy arról is, hogy Zeffer nem utalta át az Állami Hangverseny Zenekarnak járó tiszteletdíjat. Bajnok mérhetetlen alkoholizálását sem tudtam sokáig elviselni: emellett folyamatosan eljátszotta a zenekari ombudsman szerepét, miszerint neki joga van, aludni, inni, dohányozni – persze csakis a próbák, vagy bulik időpontjában.  Hét közben zöldségeken és vitaminokon élt, tornázott, pénteken – általában a hétvégi bulik első napján – benyomott és egészen az utolsóig ki sem józanodott.  Amiről az elején beszéltem, az utolsó csepp ebben a pohárban, Tunyó viselkedése volt: a buli végén az öltözőben – szokás szerint persze benyomott állapotban – felelősségre vont, amiért nem játszottuk el az Utolsó rock and roll című számot. Nem csak velem ordítozott minősíthetetlen stílusban, de a nála kétszer akkora Molnár Csabának is nekiugrott. Ez volt az a pont, amikor beláttam – és nem szívesen mondom -, hogy ezek az emberek teljes mértékben elvesztették az önkontrolljukat, a zenekarban betöltött szerepük és helyzetük megítélését. Azon túlmenően, hogy a zenekart egyfajta automatának nézték: a javakat kivenni belőle: megfejni, mindent felélni, felzabálni és semmit nem visszatenni! Ekkor döntöttem el, hogy meg kell válni ettől a három embertől. És a várható, jövőbeni idegeskedések esélyét minimumra csökkentve: lehetőleg egyszerre túllenni ezen a folyamaton.

Olyan nyilatkozatok is napvilágot láttak, hogy a fellépő zenészek egy fillért sem kaptak a koncertből. Mi az igazság?

Az igazság, hogy a gázsik ki lettek fizetve! Szerencsére megőriztem az ezt igazoló papírokat. Korábban beszéltünk a visszatérő Fradi-pálya koncertről, ami nagyon jól sikerült. Az azt követő országos turnéról, egy-két nagyvárost leszámítva, ugyanez kevésbé mondható el: a bulik épphogy megálltak a lábukon, vagy éppen veszteséggel záródtak. Az ezekkel kapcsolatos elszámolások is a birtokomban vannak. Ezek az emberek (akik vádaskodnak) soha nem néztek utána, hogy az adott koncertre hány jegy fogyott el, mennyibe került a szállítás, és mennyit fizettünk ki a roadoknak. Már a Fradi-pálya is ötmillió forint veszteséget hozott a P.Mobil cégnek, amely ennek ellenére, az azt követő koncertekre is ingyen biztosította a technikát. Tény, hogy hosszúnak bizonyult a kihagyott nyolc és fél év, ezalatt kiestünk a köztudatból. De a zenekar játszani akart és játszott. Csak épp tudomásul kellett volna venni, hogy újra kell kezdeni az építkezést, ami anyagi lemondással (is) jár.

1997 nyarán, július 23-án, Martonvásáron, Bencsik Samu emlékkoncertet celebrált a P.Mobil. Ott a zenekarból eltávolított tagok máris felléptek a bandával. Ma, egyes egykori Mobil-zenészekkel, mindez elképzelhetetlennek tűnik, de ezek szerint nem is lehetett olyan rossz a viszony akkoriban közöttetek…

Ezt a bulit nem én szerveztem, hanem a martonvásáriak, Samu születésnek negyvenötödik évfordulójára. Köztudott, hogy Bencsik a város szülötte volt, sportpályát is neveztek el róla. A korábbi P.Mobil-tagokat is ők szervezték a műsorba, mert az biztos, hogy én egyiküket sem hívtam volna! Ekkor már Rudán Joci volt az énekesünk és Póka Egon a basszusgitáros. A Gesarol kezdett, utána jöttünk mi. Cserháti Pityi atomrészeg volt, kottát kellett adni neki, hogy képben legyen a műsort illetően. De a többiek is: Tunyó és Bajnok hozták a szokásos formájukat. Ott volt még Vikidál - aki infantilis módon rohangált ki és be a színpadon -, valamint Bill; Varga Miki valamiért nem tudott eljönni. A Négy rocktenoros Zöld, a bíbor és a feketében Rudán Joe énekelt helyette. Ezen a koncerten kiderült, semmi nem változott, amióta egyes tagok ki lettek téve a zenekarból. Még egyszer mondom: nem a zenekar vendégei voltak, a szervezők hívták őket, tőlünk függetlenül. Azt tudom, egyes régi tagok hozzáállása annyira bosszantott, hogy voltak olyan részei a műsornak, amikor fel sem mentem a színpadra. A lényeg, hogy most is, ugyanúgy haknira vették az egészet, miként azt eddig tették.  

Hegedűs István

2015. augusztus 16. 08:47

Minden jog fenntartva. 2017 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA