Tony Franklin, az érintő nélküli szörnyeteg
Néhány hónappal ezelőtt a Heavy Relax név még a bennfentesek körében sem csengett ismerősen, és a Heart Of Storm kifejezés hallatán éppúgy nem lehetett mire asszociálni. Az elmúlt hetekben azonban felszállt a füst, és kiderült, hogy a sejtelmes elnevezésű nemzetközi projekt balett és rockzene fúzióját takarja. Hogy miért érdekes mindez? Egyfelől azért, mert a közreműködők sorában éppúgy megtalálni az orosz balett kiválóságait, mint a rocktörténet néhány kulcsfiguráját, név szerint Derek Sherinian billentyűmágust (Dream Theater, Alice Cooper, KISS, Billy Idol), Gregg Bissonette dobost (David Lee Roth, Steve Vai, Joe Satriani, Ringo Starr), valamint a fretless basszusgitár prófétáját, Tony Franklint (The Firm, Blue Murder, Whitesnake, Eros Ramazzotti, David Gilmour, Kenny Wayne Shepherd), másrészt, a meditatív progresszív rockzenével kísért táncos előadás kevés európai bemutatójának egyik színhelye Budapest lesz. A különleges kulturális csemegének ígérkező performanszra május 3-án kerül sor a Budapest Kongresszusi Központban, a műsort néhány napja még Moszkvában próbáló társulatból pedig maga a Fretless Monster, azaz Tony Franklin nyilatkozott magazinunknak, vérbeli angol úriemberként.
Nemsokára egy egészen különleges előadás szemtanúi leszünk, ezért kérlek, néhány szóban foglald össze, mire számíthatunk!
Nos, a Heart Of Storm show mindenképpen rock előadás, melynek atmoszférikus, sőt, majdnem hipnotikus jellege a Pink Floyd munkáival rokonítható. Instrumentális muzsikáról van szó, fuvolával, szaxofonnal, no, meg sűrű basszusgitározással, aminek nyilvánvalóan örömmel teszek eleget. Kiváló zenészek keltik életre a színpadon a dalokat, a produkció vizuális oldaláról pedig az orosz kortárs balett tehetségei gondoskodnak, ők azok, akik kibontják a műsor koncepciózus mivoltát. Nem klasszikus értelemben vett balett zajlik a színpadon, inkább azt mondanám, hogy balett-elemekkel átszőtt tánc, ami a csodálatos kosztümöknek és a különleges fényeffektusoknak köszönhetően elragadó látványt nyújt. Ugyanakkor emellett nem szorul háttérbe a drámai mondanivaló sem, ami az erőteljes zenei aláfestéssel karöltve már-már Shakespeare-i hatást ér el.
Kinek a fejéből pattant ki a rock és a tánc eme érdekes fúziója?
Az ötlet egy orosz úriember, nevezetesen Alex Semenov producer elképzelése nyomán valósult meg, a teljes koncepció kialakítása az ő nevéhez fűződik, a zeneszerzéstől a stúdiómunkáig felügyelte a folyamatot. Őszintén megvallva, tavaly, amikor Derekkel és Gregg-gel feljátszottuk a lemezt, úgy gondoltam, hogy ezzel vége a történetnek, ám nem sokkal később újabb felkérést kaptunk, a produkció színpadra vitelét illetően. A napokban fejeztük be a próbákat Moszkvában, melyek rendkívül ígéretesen sikerültek, úgyhogy most mindannyian izgatottan várjuk a fellépéseket.
Számodra mennyire új az a szerepkör, amit ebben a produkcióban kell betöltened?
Bizonyos fokig az, hiszen főként rockzenei közegben mozogtam az elmúlt évtizedekben, ugyanakkor rendelkezem színházi tapasztalatokkal is, lévén, a múltban egy ideig nagybőgőztem szimfonikus zenekarban. Viszont egészen más a zenekari árokból nyomon követni és támogatni az ilyesfajta előadást, mint odafentről. A Heart Of Storm esetében ugyanis kétszintes a színpad, a felső részen játszunk mi, a tánc pedig alattunk és előttünk zajlik. Úgy érzem, hogy ebben a formában a zene is hangsúlyosabb szerepet kap, mint a normál musical előadásokon.
A basszusgitározást mennyire kell másképp megközelítened ebben a projektben, mint általában?
Nem gondolom, hogy ez a zene olyan jellegű játékot kívánna, ami kívül esik a stílusomon. Ugye, engem leginkább heavy rock basszusgitárosként tartanak számon, de számtalan esetben dolgoztam más műfajokban tevékenykedő zenészekkel, pop és blues előadókkal, klasszikus művészekkel, és tudod, mi az érdekes? Az, hogy sosem kellett drasztikusan eltérnem attól a felfogástól, amit a játékommal mindig képviseltem. Számomra a basszusgitározás arról szól, hogy asszimilálódom az adott zenéhez. Amikor az ember jó zenészekkel játszik együtt, mint ebben az esetben is, ösztönösen tudja, mi a dolga, az egészben a legszebb pedig az, hogy az adott keretek között a saját személyiség kidomborítására is adatik lehetőség. Ebben a produkcióban száz százalékig önmagam lehetek, miközben idomulok a muzsika irányvonalához és az előadás dinamikájához, és ehhez semmilyen kompromisszum megkötésére nem kényszerültem, ami nagy szó!
Látsz esélyt arra, hogy ez a csapat hosszú távon együtt maradjon, és akár több hasonló lemezt, illetve show-t rakjon össze?
Sosem tudhatod, mit hoz a jövő. Session zenészként rég hozzászoktam, hogy az adott munkáról sok esetben mindössze annyit hallok viszont, hogy megjelent az album. És ahogy már említettem, ebben az esetben sem számoltam mással. Viszont a moszkvai próbák annyira jól sikerültek, hogy ebből még akármi is lehet. Már most azt érzem, hogy túlnőtt a dolog önmagán, és az öt európai koncert alapján, amelyek tulajdonképpen bemelegítő bulik az amerikai turnéhoz, minden bizonnyal fel lehet majd mérni, hogy merre tovább. A magam részéről, látok fantáziát az esetleges folytatásra, de úgyis a közönség fogja eldönteni, hogy szükség van-e ránk több körben…
Beszéljünk kicsit a fretless basszusgitározásról, ami a fő védjegyed…
Noha ez a játékmód a rock műfajában nem igazán vált széles körben alkalmazottá, én mégis azt mondom, hogy nagyon passzol a kemény gitárzenéhez, egész különleges ízt képes adni neki. Az érintő nélkül basszusgitáron a legszimplább téma is gyönyörűen szólal meg, ez a zeneszerszám majdnem olyan kifejező, akár az emberi hang.
Milyen élmény hatására vált a fretless bőgő az elsőszámú hangszereddé?
Tudod, fiatalon számtalan különböző zenei stílusban játszottam, big band, pop és rock formációkban egyaránt kipróbáltam magam. Aztán meghallottam Jaco Pastorius játékát, és megdöbbentem: „Így is lehet basszusgitározni?!” Ez mindent megváltoztatott. Jaco annyira egyedi volt. Gyönyörűen játszott, ugyanakkor elképesztően erőteljesen is – számomra ő mindig rock basszusgitárosnak minősült, még ha elsősorban jazz közegben is ténykedett.
| A tónusa roppant agresszív volt, amit nagymértékű torzítással ért el, de az őt jellemző lüktetés szintén a rockos beállítottságról árulkodott. Mondanom sem kell, amint szembesültem Jaco nagyszerűségével, azonnal szükségem volt egy fretless bőgőre! Persze, akkor még nem gondoltam, hogy rövid időn belül az elsőszámú hangszeremmé válik, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a lehető legkülönfélébb zenei kontextusokban is helyet találjak neki. Akkoriban egyébként nem volt bennem tudatosság, nem úgy kell elképzelni, hogy kitaláltam, én leszek „a fretless rock basszista”, mégis így hozta a sors, vagy még inkább a természetes zenei fejlődésem. Nyilvánvaló, hogy sokat köszönhetek a zenésztársaimnak is, hiszen hagyták, hogy érvényesítsem ez irányú törekvéseimet. Amikor a ’80-as évek közepén bevittem a hangszert a The Firm zenéjébe, Jimmy Page és Paul Rodgers egyaránt támogatott az érintő nélküli játékmód előtérbe helyezése kapcsán. A Blue Murder soraiban aztán még fajsúlyosabb szerephez juthatott a hangszer. Eleve a trió formátum nagyon kedvezett a stílusomnak, mert rengeteg hely jutott a gitár és a dob mellett a basszusnak, és ezt alaposan ki is használtam. Így visszatekintve, az első Blue Murder albumon valóban elmentem a plafonig a fretless játékkal, az a hangmennyiség a The Firm kereteibe már egészen biztosan nem fért volna be! (nevet) Imádom ezt a hangszert, mert roppant különleges dolog játszani rajta, össze sem lehet hasonlítani a normál basszusgitárral, ami számomra oly’ mértékben határolja be a lehetőségeket, amit már nem vagyok képes akceptálni. Ahogy az előbb mondtam, a legegyszerűbb témákat is színessé lehet varázsolni a segítségével, és ez a tulajdonság engem annyira megfogott, hogy elválaszthatatlanok lettünk egymástól. |  |
Ez vagyok én, a fretless monster! (nevet) Egyébként, a fretless szó kettős jelentése is jól reflektál erre a játékstílusra: a fretless szó ugyanis a nyugodtság egyik szinonimája az angol nyelvben, és valóban, ilyen harmonikus érzetet biztosít a hangszer. Magam is rendkívül kiegyensúlyozott ember vagyok, és lehet, hogy pont ezért!
(Az interjú folytatását keresd a Music Media magazin júniusban megjelenő, következő számában.)
Szöveg: Danev György
2015. április 29. 05:34