Interjú Pápai Zsanettel
Alapvetően az egyik kedvenc műfajom az interjú. Imádok új embereket megismerni, kifaggatni őket, rácsodálkozni arra, ők mégis hogyan, miként látják azt a világot, amiben mi élünk. A zenészek pedig aztán még inkább meg tudnak lepni. Pápai Zsanett egy igazán összetett, izgalmas személyiség; egyfajta nyughatatlan léleknek is hívhatjuk őt, hisz folyamatosan keresi az újabbnál újabb lehetőségeket, amikben ki tud minden szempontból teljesedni. Legújabb formációjáról, az Imitation-ről is beszélgettünk, de szót ejtettünk a festészetről, illetve a párjával való közös munkáról is.
Mennyire tudtál rápihenni, rákészülni a 2015-ös évre? Egy zenésznél lehet ilyen fogalmat egyáltalán használni, hogy „rápihenés”?
Biztos lehetne. Nekem ez eddig még nem jött össze. Különösen hajtós év volt a tavalyi. Sok háttérmunka zajlott 2014-ben – dalszerzés, új formációk, együttműködések kialakítása, stb. –, azonban a legfontosabb, aminek már kézzelfogható eredménye is van, az Imitation megalapítása és az ehhez tartozó klipforgatás volt. Ez persze bizonyos értelemben akár pihenésként is felfogható, legalábbis annyiban, hogy a megszokott zenélős-koncertezős kerékvágásból kicsit kizökkenve többet foglalkozhattam a vizualitással, ami számomra mindig felvillanyozó, inspiráló kreatív tevékenység. Emellett persze kemény munka is volt 0 Ft-os büdzséből összehozni egy videoklipet, nem kevés időt és energiát igényelt ez a folyamat. Nagyon jó élmény volt azonban egy műben összekapcsolni a zenémet, a filozófiát és a saját esztétikai (vizuális) koncepciómat, s a vásznon viszontlátni mindezt.
Igazi művészlélek vagy, akinek még Párizsban is volt kiállítása, mégis a zenében találtad meg önmagad, ha fogalmazhatok így. Mi vitt téged erre a pályára?
Tény, hogy nem kapkodtam el ezt a döntést. Mindig is zenéltem, imádtam énekelni gyerekkorom óta, és sok pozitív visszajelzést is kaptam ezzel kapcsolatban. Mégsem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, azt gondoltam, minden kislány énekes akar lenni, tehát nem meglepő, hogy én is, és ebből egyáltalán nem következik, hogy tényleg ezzel kell foglalkoznom.
fotó: Raffay Zsófi, smink: Fugerth Luca, haj: Koltai Zoltán
Megpróbáltam rávenni magam, hogy egy rendes „polgári” foglalkozást válasszak, amiből viszonylag biztonságosan meg is lehet élni, ezért először közgazdász diplomát szereztem. Ezután úgy éreztem, itt az ideje, hogy végre olyasmivel foglalkozzak, ami igazán érdekel; ekkor jött a filozófia. A bölcsészkaron eltöltött 4 év alatt pedig volt időm rájönni, hogy ami nélkül nem szeretnék élni, az a zene. Semmilyen racionális érv nem szólt amellett, hogy 26 évesen újabb pálya mellett döntsek, úgy éreztem azonban, később bánnám, ha nem próbálnám meg.
Azt hiszem, a zenén keresztül tudom a legjobban, legközvetlenebbül kifejezni magam. Szerintem az ember alapvetően azért kezd művészettel foglalkozni, mert a hagyományos (vagyis a szélesebb körben elterjedt) – főként verbális – kifejezésmódok nem tűnnek elégségesnek számára ahhoz, hogy kellően árnyaltam tudjon átadni valami számára fontosat.
Esetemben legalábbis ez biztosan közrejátszott. A másik, ilyen szempontból megfelelőnek tűnő kifejezésmód a filozófia lehetne, az viszont általában csak egy nagyon szűk réteget érdekel (és azt is pusztán intellektuális szempontból). A zenével talán több emberhez lehet eljutni, bár az „üzenet” értelmezése itt esetlegesebb.
Néha azért hiányzik az intellektuális kihívás, ahogy a festés is, amire már nagyon rég nem volt időm. Úgy gondolom, minden alkotó tevékenység sok energiát, időt, elmélyülést igényel – ha komolyan akarjuk csinálni –, így sajnos nem fér bele az életembe, hogy egyszerre űzzem mindezeket.
De egyikről sem mondtam le végleg, remélem, hogy lesz még lehetőségem újra festeni
vagy akár írni vagy ki tudja...
Kik azok, akik nagyban meghatározták a zenei ízlésedet? Kik formálták?
Gyerekkorom óta gyakran megfogott egy-egy különleges hang vagy előadásmód, amire teljesen rá tudtam kattanni. Emlékszem, hogy például az első szolfézstanárom mindent egy sajátos remegő hangon énekelt, ami engem nagyon magával ragadott. Az egyediség és az őszinteség fontos számomra az előadásban. Az első lemezem 7 évesen Michael Jacksontól a Bad volt. Teljesen a hatása alá kerültem. Aztán jött a Nirvana, Placebo, Prince, Sting, de imádtam pl. Madonna Ray of Light albumát is. A jazzel viszonylag későn, már felnőttkori magánóráim során ismerkedtem meg közelebbről első énektanáromnak Balogh Márta Csokinak köszönhetően. Imádom Cole Portert, mert zseniálisan ötvözi a szöveget és a zenét, a dalai tele vannak iróniával, ugyanezért szeretem a Simon Wallace – Fran Landesman szerzőpárost. Kedvenc énekeseim Madeleine Peyroux, Mina Agossi és persze Björk. Electro vonalon még a The Knife volt rám a nagy hatással, ma is sokat tanulok tőlük.
Rengeteg formáció köthető a nevedhez. Hogyan lehet ezeket összehangolni?
Igyekszem mindig az inspiráció irányába haladni. Sok különböző stílus, kifejezésmód érdekel, ami azt eredményezi, hogy gyakran új, egymástól eléggé eltérő projektekben találom magam. Ez pedig alapvetően nehezíti az előrehaladást, hiszen nem a hagyományos, „egyenes” úton járok. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik könnyen megtalálják a stílusukat, azt az egy irányt, amerre haladni szeretnének – erre nyilván sokkal könnyebb pl. karriert építeni. Nekem túlságosan szerteágazó az érdeklődésem ahhoz, hogy egyetlen irányzat mellett elkötelezzem magam. Ez azzal is együtt jár, hogy sok különböző zenésszel dolgozom, illetve dolgoztam már együtt, akiktől egyébként nagyon sokat tanultam. Persze jó volna olyan zenésztársakat találni, akikkel minden elképzelésemet együtt valósíthatom meg, de ez elég irreális elképzelésnek tűnik – kb. olyan nehéz, mint „az Igazit” megtalálni.
A különböző stílusok, formációk összehangolásával nekem személy szerint nincs problémám – mindig is jól megfért nálam egymás mellett a jazz, a grunge, az electro, stb. Mindennek a kifelé történő kommunikációja már több kérdést vet fel – gyakran nem egyértelmű például, hogy egy adott dal melyik formációba illeszkedik a legjobban. Valamennyire érdemes azonban az egyes stílusokat különválasztani, hiszen nem biztos, hogy azok a rajongók, akiknek tetszik az art-pop projektem, szeretik mondjuk a jazzt is, ezenkívül a különböző stílusú számokhoz más-más hangszerelés passzol, és végül az eltérő inspirációk különböző hangulatú projekteket, előadásokat eredményeznek.
fotó: Sin Olivér, festmény: Sin Olivér, smink: Papi Gabriella
Melyik áll hozzád a legközelebb és miért?
Nincs ilyen. A fent említett okokból kifolyólag. Nem tudnék és nem is szeretnék választani a jazz és a pop vagy akár a trip-hop között – bár az utóbbihoz megfelelő formációt például még nem is sikerült összehoznom, de ez is a tervek között szerepel.
Mindegyik műfaj teljesen másfajta kifejezésre ad lehetőséget, és nekem mindegyikre szükségem van ahhoz, hogy hiteles legyek. Egy kifinomult, cinikus Cole Porter dalt elénekelni ugyanolyan fontos számomra, mint társadalomkritikát megfogalmazni egy saját (pop) számban vagy egy egészen más, kicsit sötétebb hangulatot közvetíteni mondjuk egy Nirvana vagy Rodriguez számon keresztül.
Ha jól tudom, a pároddal együtt dolgozol. Hogyan kell elképzelni nálatok a közös munkát?
Ennek több szintje van: egyrészt ő a zenei projektjeim menedzsere. Én általában feltérképezem a zenei helyzetet, kitalálom, hogy nagyjából melyik formációval milyen jellegű helyeken szeretnék játszani, ő pedig a dolog nehezebb részével foglalkozik, felveszi a kapcsolatot a konkrét helyekkel, és leszervezi a koncerteket.
Másrészt éneklek Bulcsu projektjében a Jazz Poetryben is. Nagyon jó érzés ilyenkor az ő verseire, szövegeire, mint inspirációra hagyatkozni, megpróbálom az adott hangulatot zeneileg kifejezni, aláfesteni. Ezenkívül az is jó élmény, hogy végre nem én vagyok a „frontember”, nem nekem kell a hátamon vinnem az egész produkciót, így sokkal jobban elengedhetem magam. Szeretek néha a háttérbe húzódni, befelé figyelni és csak a zenén keresztül kommunikálni. Aztán olyan is van, amikor csak ő van a színpadon, és én a nézőtérről drukkolok. Ilyenkor jobban izgulok, mint a saját fellépéseimnél, viszont nagyon jó érzés látni, mikor jól sikerül például egy rögtönzött monológ.
Ezenkívül a közös zeneszerzésbe is belekezdtünk az utóbbi időben, Bulcsu zenét ír az én dallamötleteimre, máskor én próbálok témát szerezni az ő alapjaira.
Mennyire tudtok egy hullámhosszon lenni? Vannak azért néha kisebb nézeteltérések, vagy pont abból kifolyólag, hogy jól ismeritek a másikat, minden gördülékenyen zajlik?
|
Alapvetően egy hullámhosszon vagyunk, hasonlóan gondolkodunk, hasonló dolgokat tartunk fontosnak – a művészetben például a hitelességet és a kifejezőerőt –, ami mind a kapcsolatunk mind a közös munka szempontjából nagyon jó kiindulási pont. Szerencsére vannak azonban nézeteltéréseink is. Úgy gondolom, ahol nincsenek, ott nagy baj van. Rengeteget beszélgetünk és néha vitatkozunk is koncepcionális kérdésekről, előadásmódról, repertoárról, arról, hogy melyik projektet milyen irányba érdemes fejleszteni, alakítani. Ez visz bennünket előre. Az egészen biztos, hogy Bulcsu nélkül rég feladtam volna, hogy a zenéléssel foglalkozzak. Nem könnyű út ez, és nagyon sokat segít, ha van valaki, aki hisz benned és igazán képes támogatni abban, amit csinálsz. Ehhez persze a kritika is hozzátartozik – fontos, hogy elmondjuk egymásnak, mi tetszik abban, amit a másik csinál, és mi az, ami nem. Én személy szerint nem viselem túl jól a negatív kritikát – legalábbis olyasvalakitől, akinek adok a véleményére –, hiszen alapból is sokat tépelődök, állandóan bizonytalan vagyok az ügyben, hogy jó-e, amit csinálok. Ugyanakkor nagyon fontos számomra az őszinte vélemény, visszajelzés. A munkám szempontjából lényeges, hogy szembesüljek a másokra tett hatással, hiszen ebből (is) tanulok. (A magánéletben meg szerintem minden valamirevaló emberi kapcsolat legalapvetőbb feltétele az őszinteség, így a kettőnk viszonyát is ez jellemzi.) Milyen terveket szeretnél megvalósítani ebben az évben? Van már olyan dolog, amire valami miatt nagyon készülsz? Elsősorban az Imitationre koncentrálok most. Ez a legújabb projektem, amely teljesen a saját zenéimről szól, melyeket különböző zenésztársakkal együtt hozunk létre. Az első néhány dalt Horváth ’Tojás’ Gáborral közösen készítettük el, most pedig Derecskei Andrással és Várvölgyi Szabolccsal, na meg Bulcsuval dolgozunk együtt. Eddig a dalok elektronikusan, illetve duóban születtek meg, nemsokára szeretnénk azonban az Imitation zenekaros formációját is létrehozni, hogy élőben is kellően ütősen tudjuk megszólaltatni a zenénket. A konkrét hangszerelés, illetve a zenekar összetétele az elkészült dalok függvénye lesz – mindez folyamatosan alakul, így én is kíváncsian várom, milyen felállással fogunk majd végül közönség elé lépni. |
 |
fotó: Sin Olivér, smink: Papi Gabriella, ruha: Dorota.
Gondolkoztál egyébként új együttműködésekben más zenészekkel, vagy akár zenekarokkal, vagy most inkább a meglévőkre koncentrálsz, s azokat szeretnéd kiteljesíteni?
Mindig nyitott vagyok új együttműködésekre. Ezért is gyakran nem zenekarokról vagy formációkról, hanem projektekről beszélek. Azokkal az emberekkel szeretek együtt dolgozni, akikkel van valami közös kifejezni valónk, akikkel egy hullámhosszon tudunk lenni és együtt alkotni. Jó esetben addig is tart egy együttműködés, amíg mindenkiben megvan a kellő lelkesedés. (Nem szeretem megmondani másoknak, hogy mit csináljanak – nem vagyok egy klasszikus „zenekarvezető” alkat –, úgy gondolom, az inspirációnak spontán kell jönnie.)
Kérdésedre válaszolva persze vannak konkrét elképzeléseim, amelyeket éppen szeretnék megvalósítani, így most elsősorban ezekre koncentrálok, de mindig árnyalhatja a képet, ha mondjuk egy új zenésszel találkozom, akivel, úgy vélem, érdemes lenne együtt dolgozni.
Tehát elsősorban Imitation, aztán meg lesz ami lesz...
Írta: Rosta N. Napsugár
http://www.imitation.hu/
https://www.facebook.com/Imitaion?ref=bookmarks
http://www.papaizsanett.hu/
https://www.facebook.com/pages/P%C3%A1pai-Zsanett-Jazz-Projects/144797478918514
https://www.facebook.com/GodriBulcsu
2015. február 9. 12:58