Legkedvesebb felszerelésem... Flór Gábor
Folytatjuk „Legkedvesebb felszerelésem” címmel indított új sorozatunkat a Music Media Magazin oldalain, melyet azért tartunk kiemelkedően fontosnak, mert ebben a sorozatban minden megkérdezett zenésztől, hangtechnikai szakembertől azt kértük, hogy azon felszereléseiket mutassák be nekünk, amelyek koroktól, márkaszerződésektől és egyéb érdekektől mentesen váltak meghatározó kedvencükké.
Mindamellett, hogy nagyon örültem, nehéz feladat elé is kerültem, amikor Andrásik Remo felkért, hogy írjak legkedvesebb hangszeremről. Elkezdtem gondolkodni, hogy van-e nekem olyan? Vagy melyik a legkedvesebb? Mivel több hangszeren is játszom, melyikből melyik? Vagy az egyikből a legkedvesebb? Vagy mit csináljak? Aztán úgy döntöttem, hogy nem tudok választani úgysem, úgyhogy mindenhonnan kiválasztottam annyit, amennyinél kevesebbet már nem lehet.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több fő hangszerem is van: szaxofonon, szájharmonikán és gitáron is játszom, és mind a három hangszert aktívan használom, vagy külön projektekben, vagy ugyanabban.
Sorrendben fogok haladni, de ez a sorrend inkább időrendi, mint fontossági, sőt időrendi se, mert ugyan egész gyermekkorom a gitár utáni vágyakozással telt, az került a kezembe legkésőbb. Első komoly hangszerem egy szájharmonika volt, egy Hohner Piccolo, 14 éves koromban kaptam, aztán innen nem volt megállás, szinte folyamatosan szájharmonikáztam, kipróbáltam rengeteg típust, mindenféle zenében, és végül Toots Thielemans erős hatására a kromatikus harmonikánál kötöttem ki (ez nem jelenti azt, hogy diatonikust nem használok, de lényegesen kevesebbet). Ezen a hangszeren, mint neve is mutatja, a teljes kromatikus skálát el lehet játszani, általában 3 vagy 4 oktávon. Modelljei a közepesen drágától az igen drágáig terjednek, és valahogy mindig a szemem előtt lebegett vágyálomként egy Hohner Meisterklasse, ami nagyjából a Hohner harmonikák csúcsa, innen már nem sok lépés van fölfelé.
Ez a hangszer annyiban különbözik a többitől, hogy alumínium korpusszal, ergonomikus formatervezéssel, és természetesen erősebb lamellákkal rendelkezik. Valamint, nem véletlenül Meisterklasse: hangerő, hangszín és légtömörség tekintetében is kiemelkedik a mezőnyből, nem beszélve a tartósságról. Sajnos árában is megmutatkozik a minőség, az alap Hohner kromatikus modellnél (ahol az alap nem jelent kezdő szintet) körülbelül ötször drágább. Nem is nagyon lehet csak úgy találkozni vele hangszerboltokban, az átlag magyar fizetésnél kicsit magasabb összeget nem feltétlenül költ az egyszeri harmonikás egy hangszerre. Én Kovács László (AER) segítségével jutottam az első szólólemezem felvétele előtt az enyémhez, ez a hangszer azóta is minden fellépésen és felvételen velem van, ahol harmonikázom.
Második hangszerem a szaxofon, amihez bevallom, „tárgyként” kicsit hűtlen vagyok, mert igen gyakran cserélgetem, alt, tenor, szoprán, bariton, volt már minden, és mindenféle márka, így a hangszerre magára most nem is térnék ki, de a „lelkére” a fejre, vagy más néven fúvókára igen, mert az igen fontos dolog. Általában a szaxofonosok hosszas kutatás után jutnak el a nekik megfelelőhöz, de még az is lehet, hogy egész életükben keresgélnek. Nekem is van itthon néhány fej, ami nagyon megfelelt, de valami valahogy hiányzott a hangzáshoz, amit kerestem. Jelenleg alton játszom, és nemrég sikerült végre kipróbálnom egy már jó ideje nem gyártott, Arnold Brilhart által tervezett fém fejet, egy Levelair-t, ami aztán arra sarkallt, hogy addig ne nyugodjak, amíg nekem is lesz. Sikerült is Németországban találni egyet, ami 1977-ben készült, és tökéletes állapotban van. Itt azt hiszem, véget is ért a kutatás, úgy tűnik megtaláltam a tökéletest.
Mivel későn kezdtem gitározni, elég céltudatosan vettem kezembe a hangszert, az útkeresés kimaradt, kialakult zenei érdeklődésem meghatározta, milyen hangszert szeretnék. Mivel ez az ízlés leginkább a jazz felé hajlik, természetes, hogy az egyik kedvencem egy archtop gitár.
 |
Ez a hangszer Németországban készült 1991-ben, Anton Sandner műhelyében, és ez az egy darab létezik belőle. Tökéletes hangszer, mind hang, mind kidolgozás tekintetében: kézzel faragott, juhar oldal és hát, faragott fenyő fedlap, hét részből álló (juhar, mahagóni és ében) nyak, ében fogólap, két Schaller Golden 50 pickup, és nagyon különleges f-lyuk, mert nem a gitároknál megszokott forma és elhelyezés, hanem olyan, mint a vonósokon található. Valamint, ami egyáltalán nem elhanyagolható, hogy azt hiszem ennél kényelmesebb gitár még nem volt a kezemben. A másik hangszerem szintén egy egyedi darab. Mivel fő zenekarom a Hot Club of Hungary, ahol a swing korszak zenéjét játsszuk, Django Reinhardt nyomán, egyértelmű, hogy a hangszereknek alkalmazkodniuk kell a stílushoz, hiszen a hangzás tekintetében ez nagyon fontos dolog. Márpedig ehhez a zenéhez úgynevezett Selmer-Maccaferri típusú gitárok kellenek. A zenekar fennállása során volt már néhány ilyen hangszerem, de mindig vágytam egy igazi, rezonátoros darabra, ami az eredeti tervek alapján készült, viszont egyedi nyakkal, olyannal, ami nekem a legkényelmesebb. Sokan gyártanak ilyen hangszert a világban (bár rezonátorost kevesen vállalnak, mert itt tulajdonképpen egy másik testet kell a testen belül építeni), de ezekkel az igényekkel fölkerekedni, és külföldi mesterekkel tárgyalni nem volt lehetőségem. Nagy szerencsémre rátaláltam Horváth Attila Hemü-re, akit ugyan már évtizedek óta ismertem, mert ő a Kretens együttes frontembere, de nem tudtam róla, hogy ilyesmivel is foglalkozik. Viszont amint megtudtam, már neki is láttunk a tervek megvalósításának, úgyhogy napi szinten használt, szeretett koncertgitárom az ő munkája. A harmadik hangszerem szintén egy különlegesség, amit már nem gyártanak sajnos. Ez egy 2006-os Parker Event Stage. Ennek az a különlegessége, hogy univerzális. Formára kicsit hasonlít az ovál-lyukas Maccaferri hangszerekre, vezetőbundos, ovális hangnyílással. Van benne egy nyaki mágneses pickup, amiből akár kellemes jazzgitár hangot is ki lehet nyerni, húrlábnál egy jó minőségű piezo, a kettő keverésével pedig igen sok lehetőség nyílik meg hangosításnál. Ha olyan helyen játszom, ahol egyaránt szükség van a Maccaferri-jellegű hangzásra, a jazzgitár-hangzásra és a normál akusztikus gitár |
hangzására, és nem akarok gitárt csereberélni koncert közben, biztosan ez a hangszer van nálam. A gitár a Parker cég azon utolsó éveiben készült, amikor Ken Parker éppen távozóban volt, úgyhogy távozása után le is álltak az akusztikus gitárok gyártásával. Ami nagy kár, mert a sorozat minden darabja (archtop és akusztikus basszus is készült annak idején) nagyon jól sikerült.
Az erősítés is igen fontos része a muzsikának, úgyhogy végezetül arról ejtenék néhány szót. Tulajdonképpen akusztikus hangszerek esetében nem nagyon van mit variálni, van egy kulcsszó: AER. Amióta akusztikus zenét játszom, lényegében majdnem mindig AER erősítőket használtam. Jelenlegi kedvencem egy Pocket Tools Dual Mix. Ez egy kicsi, zsebben is elférő erősítő (nevezhetném előfoknak is, de ez annál több), amiben két XLR/jack bemenettel rendelkező csatorna van, mindkettőn külön fantomtáp, hangszín, jó minőségű zengető (meg más effekt, de azt nem használom), DI vonalkimenet. Úgyhogy bárhova megyek, ez nálam van, mert azt a minőséget, amit az AER képvisel erősítőben, nem nagyon hallottam még fölülmúlni, és nem is szeretném nélkülözni, így viszont biztos lehetek benne, hogy az én hangszeremből az a hangszín fog „kimenni”, amit én szeretnék.
Ezen kívül mostanság egy új „szerelem” is belépett az életembe erősítők terén: a ZT Lunchbox Acoustic apró mérete ellenére nagy hangereje és rengeteg hasznos funkciója miatt egy praktikus eszköz sok fellépésemen. És aki cipelt már erősítőt, az tudja értékelni, ha egy 200 wattos cucc csak 5 kiló.
Lényegében ezek azok a hangszerek és kiegészítők, amik napi szereplői a muzsikusi működésemnek, és talán nevezhetem őket kedvenceimnek. Ha egyet kellene közülük választani, igen nagy bajban lennék. Egy biztos, ez a kör szűkülni nem nagyon tud, de hogy bővülni nem fog a jövőben, arra nem mernék megesküdni.
Flór Gábor
2014. december 12. 17:14